Pénteken, 53 éves korában szívinfarktusban meghalt Kőrösi Zoltán, a Milyen egy női mell?, a Szerelmes évek, A hűséges férfi, a Magyarka, a Szívlekvár szerzője. "Kőrösinek valójában csak egy témája volt: Magyarország. Az országnak volt lázas megszállottja, kutatója, erről keresett valami elmondhatót és érvényeset" - írta Jászberényi Sándor a Facebook-oldalán, míg Péterfy Gergely egy egészen hihetetlen képet talált meg a Kőrösivel való levelezésében. A péntek este Kőrösi körül zajlott, egyfelől a megemlékezések, másfelől a fel-felbukkanó szövegek miatt. A mai Hosszú egy váratlan különkiadás, amelyben Kőrösi Zoltán szövegei közül ajánlok párat, amelyekbe az este folyamán így-úgy belefutottam. Új regénye, Az ítéletidő március végén érkezik.
Mielőtt jönnek a hosszú részletek, idemásolom az egyik kedvenc válaszom, amit Az utolsó meccs című könyve megjelenésekor adott fociról és irodalomról:
"Csodálatos, amikor focistákat megkérdezik, mit gondoltak a góllövéskor... Gőzölög a fejük és rettenetes mennyiségű hülyeséget hordanak össze, és ez így természetes. Az edzések, a gyakorlás lényege az, hogy a pályán a test okosabb legyen nálunk. Régen rossz, ha egy focista a meccsen átgondolja, hogy miként ível majd keresztbe, miként húzza el a labdát, hogyan lő. Éppen az a fontos, hogy a számtalan töprengés és a sok-sok gyakorlás révén ott, ahol kell, a test gondolattalanul, a tudás és az ösztön keverékével csinálja meg azt, amit a tudatosság akár nem is követhet. Egyébként ez a legnagyobb boldogsága az írásnak, az alkotásnak is. Az akarat, a szerencse és a gyakorlás révén jöhet az a pillanat, amikor az, amit írsz, okosabb és jobb lehet nálad. Szóval Messi lehet, hogy tudna prózát írni, de ahhoz abba kell hagynia a focit. Ő meg reszkessen, ha egyszer abbahagyom az írást..."
Csatlakozás
"Apám egykoron katonatiszt volt, akkori, kissé eufemisztikus szóhasználattal hivatásos katona, ez volt például beírva az osztálynaplóba a szülő foglalkozása mellé: 1.a., Kőrösi Zoltán, apja foglalkozása: hivatásos katona, anyja pedagógus, zöld színű nagy É betűvel jelölve a szülők helyzete: értelmiségi. Nem mintha ez engem különösebben zavart volna, nem az eufemizmus, hanem a katonaság, amennyire én tudtam, mindenkinek az apja katona volt, egyébént se sokat láttuk őket, reggelenként egyenruhába öltözve mentek el otthonról, délután egyenmackóba öltöztek, a telepünket is úgy hívták, a Széchenyi úti katonai lakótelep. Hatalmas füves rét nyújtózkodott a tömbházak és a műutat szegélyező szederfák között, ott mindig lehetett focizni, szurkolni meg nyilván a Honvédnak szurkolt mindenki, hiszen az volt a miénk.
Kékes márkájú televízió, Cicavízió, sötétbarna kombinált bútor és Wartburg de Lux, papírgyűjtés, iskolabélyeg, zöld és piros szigetelőszalaggal feldíszített vázú harminc kilós Fecske bicikli.
A gyerek voltomhoz képest az apám egyébként is mindig katona volt, soha nem jutott eszembe azt firtatni, vajon miért ezt a foglalkozást választotta. Azt persze észrevettem, ha rokonokhoz mentünk látogatóba, hogy ők nem katonák; a többségük falun élt, abban a két, egymástól alig tíz kilométernyire fekvő Vas megyei faluban, ahol apám és anyám töltötte a gyerekkorát. Másképpen beszéltek, másként éltek és mást ettek, mint mi, mégis, minden alkalommal, ha a világosbarna Wartburggal elmentünk hozzájuk, meg kellett puszilnom valamennyiüket, ráadásul ők is megpusziltak, megöleltek, sokkal tovább tartottak a karjaik közt, semmint azt én szerettem volna. Több nyáron ki voltam adva hozzájuk, falusi levegőre, anyám szüleihez, akik afféle megkímélt kiskulákok voltak. Néhány éve még Sopronba, az apácák tanítóképzőjébe járatták a lányukat, azaz anyámat, a házuk fehérre meszelt, fekete lábazatú, hosszú ház, istálló és pajta, füstölő és góré, disznóól és baromfiudvar, veteményeskert, a számomra akkor beláthatatlanul hosszúnak tűnő füves gyümölcsös, aztán meg a kert végén a csíkos szántóföld. Aprófával fűtötték a vasajtajú nagy kemencét, esténként a csarnokba vitték a tejet, és nem értették, miért nem akarja megenni egy gyerek a tejeskávé vastag fölét. A férfiakon folyton kalap, esetleg sildes sapka, a nőkön, legalábbis az idősebbeken, kendő. Nagyapám az istállóba járt vizelni, megállt a békésen kérődző tehenek faránál, és miközben a ganaj levét elvezető kis kővályúba csobogott, a félhomályban meg-megvillanva cikáztak körülötte a legyeket kapkodó fecskék. Szedresnek hívták a lovát, széles hátú muraközi, nem értettem, hogyan nem bírom elhúzni a fakerekű szekerét, amikor pedig azt olvastam, hogy az ember a legerősebb állat."
Szívlekvár
"Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikán a bölcsészkariakkal és az intézetiekkel együtt ő is kiment előbb a Bem térre, hallgatták Sinkovits Imrét és a lelkesült beszédeket, énekeltek, majd egymásba kapaszkodva átvonultak a hídon. Úgy alakult, hogy harmadik Magyar Sándor tartotta az egyetem nevét hordozó tábla egyik felét, úgy mentek el egészen a Parlamentig. Éjjel alig aludtak az izgalomtól, és akkor lettek a legdühösebbek, amikor megtudták, hogy a Rádiónál nemcsak lövések dördültek el, de szabályos ostrom zajlott, amely során a felkelők elfoglalták az épületet.
Ők meg kimaradtak ebből!
Másnap, amikor harmadik Magyar Sándor a Nádor utcán sietett egy barátjával, Kozák Lacival, hirtelenjében kinyílt mellettük az egyik szuterén ablaka, és egy kéz nyúlt ki, puskát tartva eléjük.
Fogjátok és vigyétek, sziszegte egy hang.
Fiatal, tüskésre nyírt hajú férfi volt, az arca olyan sápadt, mintha finom penészréteg lepte volna be. Sürgetően nézett fel rájuk.
Fogjátok már!
Harmadik Magyar Sándorék a meglepetéstől szólni sem tudtak, elvették a fatusás puskát.
Az ablak azonnal visszacsukódott.
És most?
Mit most? Siessünk!
Előbb csak a lépteiket szaporázva, majd már futva értek a következő sarokig.
Hirtelen úgy érezték, hogy minden ablakból, minden kapualjból őket figyelik, és hogy bármikor eldördülhet az a lövés, ami véget vet nemcsak a rohanásuknak, de a földi útjuknak is.
Mi csináljunk, kérdezte halálos rémülettel Kozák Laci. A halántékán nagy izzadságcseppek jelentek meg.
Semmit, felelte harmadik Magyar Sándor.
Az ő kezében volt a puska, s most, hogy végre megszólalt, fogta a fegyvert, és odatámasztotta a legközelebbi kapualj kerékvető kövéhez.
Nem látta senki?
Nem tudom.
Itt hagyod?
Hát persze, nem a miénk. Ha ezzel vonulunk a kollégiumba, abból semmi jó nem származhat. De még arra is ráfizethetünk, ha az utcán ezzel lófrálunk.
És ha utánunk jönnek?
Kik? Kik jönnének?
Akiké ez a puska volt.
Rohantak a néptelen utcán egészen a Deák térig, és csak a Duna-partnál nyugodtak meg valamennyire.
Huszonötödikén, amikor feloldották a kijárási tilalmat, harmadik Magyar Sándorék újra bementek az egyetemre. Mindenkinek jókedve volt, rengetegen mesélték, hogy hallották a történeteket a szovjet katonák átállásáról. Micsoda győzelem! Na, ez a proletár internacionalizmus!
A diákok el is határozták, hogy együtt vonulnak ki a délutáni nagygyűlésre, a Parlament elé. Harmadik Magyar Sándor viszont haza akart utazni, az anyjához, mert augusztusban, az aratás idején járt nála utoljára. Onnan, az egyetemről ment a vonathoz, és késő este lett már, mire hazaért.
Az anyja sírva fogadta, hiszen addigra már oda is eljutottak a hírek a budapesti lövöldözésekről és arról, hogy civilek, katonák, diákok haltak meg az utcán. Harmadik Magyar Sándor a faluban maradt november közepéig, és csak a rend helyreállítása után utazott vissza a kollégiumba. Addigra már a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt irányította az országot, béke és rend volt, és harmadik Magyar Sándor, megfogadva a történelem tanszéken tanító oktatók tanácsát, a kollégiumból az elsők között kérte felvételét a pártba.
Vita és ellenvetés nélkül vették fel, mi több, hangsúlyozták a megfontolt, céltudatos gondolkodását."
Hazánk szíve
"Anya egy évvel a háború után trafikot kapott a Baross utca sarkán.
Örült, hogy végre csinálhatott valamit, még akkor is, ha sokat kellett dolgoznia. Kora reggel ment el, és este, a konyhai asztalnál a lámpa sárga fénykörében az egyenleget számolta, kerek betűi úgy futottak a számtanfüzetből kitépett, kockás jegyzetlapokon, mint valami hímzés mintái. hiába igyekezett, érthetetlen módon a kiadott bélyegek, busz- és villamosjegyek, újságok, a tantuszok és a szálanként árult cigaretták és postai levelezőlapok száma és az értük járó pénz összege az elszámoláskor soha nem egyezett. Mivel azt Anya nem feltételezte, hogy azok, akik vagy a helyettesítéssel, vagy az áruk megszámolásával, szállításával segítették őt, valójában könnyedén és rendszeresen be is csapják, ezért nem tehetett mást, mint önmagát, a saját figyelmetlenségét és ügyetlenségét okolta a hiány miatt, s végső soron ebben nem is tévedett. Nem ismerte az üzletet életben tartó játékszabályokat, így aztán egy év se kellett, s belátta, okosabban teszi, ha a trafikot átadja másnak. Jelentkező akadt bőven, ő pedig, legalább a helyismeretét kamatoztatva ugyanott, a Baross utcában lett zöldségesbolti eladó.
Hosszú, a térdét is elfedő kék köpenyt húzott és magasszárú, fűzős cipőt, ami tartja a bokát is, a fejét pöttyös kendővel kötötte be."
Szerelmes évek
"Kertész Áron nem gondolkodott, esze ágában sem volt felöltözni, és nem törődött az utánakapó, ordító tisztessel: a hátitáskát, szuronyt és lőszertáskát fel se véve rohant el a lövészárokban, felkapaszkodott az ágakból ácsolt falépcsőkre, majd ugyanazzal a lendülettel ugrott ki a szabad ég alá, és csak futott, hátra a lángra kapott bokrok között, a srapnelzápor lyuggatta füstölgő földön át.
Az életét még megmentette ugyan, ám a fél tüdeje így is elégett a csípős szagú gázfelhőben.
Hallani már hallott arról, hogy az első világháborúban mind a két oldalon rendszeresen elrendelték a harci gáz bevetését, senkit nem zavart, hogy korábban, a háború előtti nagyszabású konferenciákon a tárgyaló felek egyezményes határozatokat hoztak a gázok bevetésének tilalmáról, s hogy a stratégák megállapítása szerint a harci gáz ugyan roppant alkalmas volt az ellenség demoralizálására, ellenben az előrehaladást, a vonalak áttörését nem tette lehetővé. A csapatok, beleértve Kertész Áronék gyalogosezredét is, rendszeresen gyakorolták a gázálarcok gyors felvételét, s az elbeszélésekből tudni lehetett, hogy a mustárgáznak például tényleg mustárszaga van. A körbeadott újságok hírt adtak arról is, hogy a fényes és büszke Angliában egymillió nő dolgozott a fegyvergyárakban, bombákat és harci gázokat állítottak elő, naponta átlagosan tizennyolcan vakultak meg, sokakkal a gázmérgezés végzett, narancssárga volt a hajuk és az arcuk is sárga lett, az emberek kanáriknak nevezték őket. Azt viszont már nem írták le a lapok, hogy milyen egy váratlan gáztámadás: azok a katonák, akiknek nem volt idejük a gázálarc felvételére, mert senki nem figyelmeztette őket, vagy esetleg azért, mert nem is volt gázálarcuk, úgy viselkedtek, mintha fuldokolnának: az úszás mozdulatait utánozták, csapkodtak a karjukkal és rugdalóztak a lábukkal, mintha egy gyors sodrású folyóban küzdenének, valami fekete vizű tóban, ólomsúlyúvá nehezült ruhában keresnék a partot.
Kertész Áron a magyar oldalról lényegében lövések nélkül zajló hajnali csata után hanyatt feküdt a földön, s nem is kapkodott már levegő után: szétvetett karokkal repült egyre fölfelé, a felhők közelébe, tágra nyílt szeme úgy fénylett, mint aki mégiscsak át tudott látni a füstökön, egészen az odafönti kékségig. Erős pofacsontján nedvességet érzett: arra gondolt, hogy akár izzadság is lehet, akár vér, akár könny.
Aztán meg arra gondolt, mindegy is, hogy melyik."
