A-
Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó, Park Kiadó, Budapest, 2008.
1996 augusztusában egy teljes hetet töltöttem Budapesten egyik barátom társaságában. Két hónapig spóroltam az útra s nyári szabadságom minden napján a legjobb fővárosi filmszínházakat látogattam, miközben remek vendéglőkben ebédeltünk és vacsoráztunk. Ekkor láttam Scorsese Casinóját, a Baraka című ökológiai filmkölteményt, illetve a később Amelie-vel elhíresült Jeunet klasszikussá vált Delicatessen szürreál-abszurdját. Szabadságom utolsó napjaiban titokzatos betegség kapott el: reggeltől estig őrülten tüsszögtem és több száz zsebkendő sem volt elég az orromból ömlő megmagyarázhatatlan mennyiségű váladéktengerre. Hazatérve meglepetésemre kiderült, hogy majdnem megfulladtam: a nyálkahártyáimat és a tüdőmet a parlagfű pollenjeinek milliárdjai irritálták. Első alkalommal szembesültem az allergia pusztító hatásával, mely azóta is minden szeptemberben megkeseríti életemet.
Ugyanebben az időben, tehát 1996 augusztusában, Franciaországban, egész pontosan Berck-sur-mer nevezetű település tengerészeti kórházában egy magatehetetlen férfi elképesztő erőfeszítések árán befejezte egyetlen könyvét. Név szerint Jean-Domunique Bauby, az Elle magazin főszerkesztője. Azt hittem azokban a napokban, az allergia terhénél nem lehet semmi nehezebb, ma már tudom, hogy minden kis nyavalyám eltörpül egy ilyen léthelyzethez képest.
Jean-Dominique Bauby akkor már lassan egy éve fekszik mozdulatlanul a kórházi ágyban, minekutána 1995 decemberében agyvérzést kapott és teljes egészében megbénult: csak a bal szemhéját tudta mozgatni valamelyest. Logopédusa és ideiglenes szellemi társa, egy hölgy speciális francia ábécét szerkesztett részére, napjában több százszor felolvasta neki, s a férfi pislantott, ha a megfelelő jelhez érkezett. Így, betűnként, szavanként megszenvedve született 1997-ben a Szkafander és pillangó című vékony kötet. Bauby a könyv megjelenése után pár nappal meghalt, a kötet sikeres lett, Magyarországon is megjelent, s most nemrégiben film készült belőle Julian Schnabel rendezésében. A film népszerűségén felbuzdulva és nagyon helyesen a Park kiadó most újra kiadta Bauby munkáját.
Amikor a könyvről először hallottam, szinte biztos voltam abban, hogy egy átlagos francia újságíró önvallomása, amely csak azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert tragikus határhelyzetben íródott. Magyarán irodalmi élményt nem, annál inkább szívszorító, drámai perceket vártam. Hogy Bauby milyen stiliszta volt életében, erről nem sokat tudok, de ha nem is tartozott a hatalmas írói tehetséggel áldott talentumok közé, a szöveg mégis arról tanúskodik, hogy ez a kiszolgáltatott állapot komoly teljesítményre késztette. A szkafander és pillangó ugyanis távol áll azoktól a lélekmarkoló bestseller-vallomásoktól, amelyek folyamatosan elárasztják az „igazi történetekre” vágyó nőolvasók könyvespolcát. Morbid módon mondhatnám azt is, hogy szegény Bauby-nak az ágyhoz és bénult idegeihez láncolva bőven volt ideje arra, hogy fejben ilyen szépen megkonstruálja ezt a könyvet. Az ember ugyanis azt gondolná, és sajnálatos módon önmagamról is ezt feltételezem, hogy ebben a szélsőségesen tragikus állapotban, ha valaki segédkezet nyújtana ahhoz, hogy a szavaimat lejegyezze, abból mindenképpen valami kapkodó, zavaros, a düh és a nyálas önsajnálat határán billegő panaszáradat keletkezne.
Bauby könyve azonban nem ilyen. Hanem rendkívül intelligens, hiteles, megrázó szöveg, amely egy szerencsétlen ember küzdelmét lényegében írói alkotássá párolja. Bár mindenki tudta és tudja, hogy ez a szöveg valójában dokumentum, egy mozdulatlanságra kárhoztatott élőhalott feljegyzései, a legfurcsább éppen az, ha nagyon akarnánk, lehetséges volna igazi fikcióként olvasni. Talán túlzás volna mindezt irodalomnak nevezni, hiszen ő maga sem ezzel a céllal vág neki lehetetlennek tűnő utolsó kalandjának, de éppen az őszintesége, mértéktartása és intelligenciája hoz létre mégis már-már irodalmi értéket. Mert nem egyszerű önéletrajzi írás, hanem okosan megformált, fejezetekre bontott, nyelvileg is korrekt történet. Egy férfi a főhőse, aki évtizedekig békében, nyugalomban és jólétben pergette mindennapjait, majd egyik napról a másikra hirtelen elsötétült előtte a világ.
Még a fikciós irodalom is lecsapná ilyenkor a magas labdákat, Bauby azonban nem teszi. Nincs benne harag a sorsa iránt. Nem keres magyarázatokat. Nincs benne szánalomra méltó önvád, nem hajszol a múltjában olyan emberi hibákat, amelyekre egy isteni büntetés lett volna ilyen kíméletlen módon a durva válasz. Ezt már csak azért is mondom, mert a szerző életét a közvélemény hajlamos volt narcisztikusnak és kicsapongónak minősíteni, s ezt a váratlan fizikai leépülést valamifajta etikai tanulságként értelmezni. Ahogy én látom, Bauby nem volt sem jobb, sem rosszabb másoknál: megragadva lehetőségeit, élte a jól szituált újságírók életét, mígnem teljesen véletlenszerűen legyűrte őt a szervezete. S ami talán a legfontosabb, hogy a könyv szerzője megőrzi humorát és nem menekül transzcendens vigaszhoz. Belenyugszik helyzetébe és igazi szellemként képes ebből a szempislantásra redukált világból létrehozni valamit. A szkafander fogságából kiszabadítani a gondolat-pillangót. Az persze lehetséges, hogy enélkül soha nem írt volna egy ekkora könyvet. Nem kétlem, hogy ehhez a szellemi teljesítményhez éppen ez a szerencsétlenség kellett: ez az állapot érlelte íróvá.
Jean-Domique Bauby vékony kötete előhív számos előítéletet, a média valóság-bizniszének csúnya motívumait. De aki türelmesen elolvassa, látni fogja, hogy regény született. S talán a leglényegesebb felismerés az olvasó számára az, hogy amikor reggelente rosszkedvűen felébred és munkába indul, nem gondol bele, mekkora ajándék is ez voltaképpen. Hiszen egyedül, segítség nélkül képes lábra állni, kávét inni, fogat mosni és bezárni az ajtót. Bauby számára közel másfél évig mindez nem csupán lehetetlen, hanem kézzelfogható, valóságos utópia volt.
