B+
Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története, A realizmustól máig, Jelenkor, Pécs, 2007, 4500 Ft
Babits európai és Szerb Antal magyar irodalomtörténete a mai napig élvezetes olvasmányok, ám az irodalomtudomány olyan jelentős átalakuláson ment keresztül a huszadik század második felében, hogy szükségessé vált egy napjainkban haszonnal forgatható, korszerű irodalomtörténet. A száz évvel ezelőtt nagy becsben tartott szerzők és életművek némelyike az utóbbi évtizedekben átértékelődött, az akkoriban kevéssé fontosnak tartott művek közül pedig néhány az előtérbe került, áthelyeződtek a hangsúlyok, újabb értelmezések jöttek létre. Mindez indokolttá tette, hogy újra megírják az irodalom átfogó krónikáját, mai nyelvezetben, a korszerű vizsgálódási technikákat felhasználva.
Két irodalomtörténész, Gintli Tibor és Schein Gábor - utóbbi gyakorló és sikeres író-költő is egyben - , erre tettek kísérletet, amikor 2003-ban kiadták Az irodalom rövid története című könyv első részét, amely a romantika stíluskorszakának bemutatásával zárult. Az első kötetet olvasva elmondható, hogy valóban teljes értékű, jól megírt irodalomtörténet született, amely a ma emberéhez szólva, korunk tudományos eredményeit érvényesítve, új információkkal gazdagodva, olvasmányos stílusban nyújt képet az irodalom történetéről.
Azóta majdnem 5 év telt el, s végre megérkezett a várva-várt folytatás, amelyben a huszadik század döntő jelentőségű alkotóin túl a posztmodern irodalom műveiről és szerzőiről is olvashatunk. Ezt különösen azért vártam kíváncsian, mert a kortárs alkotók munkáival leginkább fajsúlyos szakkönyvek és folyóiratok foglalkoznak és abban reménykedtem, ez lesz az első olyan tendenciózus kiadvány, amely közérthető formában összefoglalja az utóbbi bő száz év irodalmi termését.
A második kötet azonban már rágósabb falat. Ilyenkor érzi az ember úgy, hogy lényegében minden, amit egy könyvről leír, csak silány olvasmánynapló: szubjektív és tudománytalan. És ilyenkor derül ki, hogy minden irodalomtörténet ugyancsak olvasat. Scheinék munkája persze teljesíti a kitűzött célt: röviden bemutatják az irodalom történetét. S ebben a vállalkozásban – főként a huszadik század okán – leginkább az irodalmi nyelv fejlődésére, átalakulására, a szövegszervezési eljárásokra koncentrálnak. Végül is ezzel írható le az irodalom voltaképpeni története: a nyelv, az irodalom szerepének, a szövegek technikáinak változásaival.
Éppen ezért, aki szórakoztató olvasmányra vágyik, netán érdeklődő gimnazista, csalódni fog. Bevallom, én magam sem vagyok elégedett. Nem tudom ugyanis, hol a kötet célközönsége. A könyv ugyanis, bár mellőzi a bennfentes és belterjes irodalomtudomány stílusát, mégiscsak a tudományos irodalom nyelvén szólal meg. Szerencsére nem fojtja meg olvasóját szigorú elméletekkel és nyelvfilozófiai kifejezésekkel, de a meghatározó terminológia meghaladja az átlagember felkészültségét. Ha nem is bizonyul érthetetlennek a közönséges olvasó számára, mindenesetre nem is válik izgalmassá. Ennek okát pedig abban látom, hogy ténylegesen a nyelvi horizontra szűkíti az irodalom krónikáját. Az irodalom történetét nyelvi folyamatok és írói módszerek szürke történeteként mutatja be, s a legkevésbé sem izgatja, hogy egy olvasó nézőpontja nem feltétlenül esik egybe az irodalomtörténész optikájával.
Egyetlen célcsoportot tudok elképzelni. Ez a kötet elsősorban azoknak az irodalom szakos hallgatóknak készült, akik később maguk is irodalommal akarnak foglalkozni. Számukra kitűnő tananyag. És persze nekem, aki intézményes és rendszerszerű tudás híján pont az efféle kötetekből tanulhat.
Ha jól emlékszem, Borges nevezte magát érzéki olvasónak. Szerintem ez az igazi: egy ember, aki élvezetből olvas. Egy egész nemzedéknek kellene megtanítanunk ezt most, amikor a mai kamaszok nem képesek örülni egy jó regénynek. Scheinék irodalomtörténete minden hiányossága ellenére remek könyv, de sajnos túl száraz ahhoz, hogy az olvasás élvezetét sugározza.
