Nem lőtte el az összes puskaporát a Forrás az év első számára, már ami a szépirodalmi felhozatalt illeti. Legalábbis reméljük, hogy lesz még érdekfeszítőbb lapszáma is ebben az évben, pedig ami a szerzőket illeti, nem hangzik éppenséggel rosszul a névsor, hiszen néhány jól bejáratott nevet is találunk közöttük (pl. Térey, Tandori, Sándor Iván).
A lap szerkesztői azonban nem nagyon törekedtek egységes irodalmi arculat kialakítására, így aztán egymástól nagyon különböző karakterű szerzők kaptak teret, ami éppenséggel még nem lenne baj, ha a minőség egyenletes lenne. Ez pedig csak a líra esetében mondható el: egyenletesen pocsék.
E téren csak Zalán Tibor emelkedik ki, aki Aba-Novák akt-tanulmányaihoz írt verses szövegvázlatokat. Ezek érdekes kísérletek, amelyek helyenként egészen jól sülnek el, bár jónak ezeket a verseket is csak ebben a mezőnyben nevezhetjük, a többi erős mazochizmust kíván meg az olvasóktól, igaz mindezért cserébe feledhetetlen sorokkal ajándékozza meg a kitartóbbakat. Lássunk két példát ezekből: „Kertbe hajló sűrű fán/fészket rakott a kismadár” – kezdődik Gömöri György Fészek-sirató című műve, jelentkezzen, aki tovább olvasná! Kiss Benedek egyik versében pedig egy roppant érdekes biológiai folyamatot örökít meg: „kibukik torkomon/gyöngyvirág, orgona, tulipán”. Önökkel történt már ilyen? Persze, a művészet szabadsága és hasonlók, nyilván a lírai én éppen gyönyörű dalra fakad, vagy valami ilyesmiről lehet szó, de mégis. Én nem tapasztaltam még ilyesmit, de hogy a szerzőt idézzem, nekem ettől „ereimben bukdos a vér”, jelentsen ez akármit is.
Talán felesleges is több szót vesztegetni a versekre, a próza terén ugyanis ennél azért sokkal jobb a helyzet. A legnagyobb hangsúlyt itt egy igen sajátos műfaj, a naplójegyzet kapta; Hubay és a lengyel Kapuscinski is hasonlóval szerepel, de Tandori Trio Montaigne című, eleinte földi halandó számára követhetetlen logikájú esszéje is ilyesmibe torkollik. Önmagában talán nem lennének ezek sem túlságosan érdekfeszítőek, de a hármat egymás után olvasva már más a helyzet. Elgondolkodtató, hogy három, ilyen különböző szerző mit, és hogyan talál feljegyzésre érdemesnek, ráadásul van valami furcsa összecsengés is a szövegekben; mindegyikben valamilyen módon megjelenik az öregség problémája, s ezzel együtt a halállal való szembenézés.
A szám legerősebb szépirodalmi írása Sándor Iván Az argólíszi-öböl című regényéből közölt részlet. A forgatókönyv című részből sok elképzelésünk nem lehet a regényről, ugyanis nem tudjuk meg, hogy az elbeszélő kezébe nyomott forgatókönyv milyen szerepet kap a mű egészében. Mindenesetre A forgatókönyv egy igen szuggesztív írás, amely Oinomaosz és Pelopsz kocsiversenyét dolgozza fel. Az irodalmi forgatókönyv műfaja tökéletes keretet nyújt a történet megelevenítéséhez, a kevés eszközzel dolgozó, rövid mondatokból építkező szöveg mindvégig roppant intenzív, és feszültséggel teli, igazi prózában elmesélt görög tragédia.
Hogy ne csupán ilyen áttételesen szerepeljen a lapban a három műnem mindegyike, arról Térey gondoskodik, akiről kiderül, hogy remekül menedzseli magát, hiszen Asztalizene című darabja a Színház előző számának mellékleteként már egy ideje teljes egészében az érdeklődők rendelkezésére áll, de azért sikerült ide is elpasszolnia egy részletet belőle. Neki jól indult az év, a Forrásnak sajnos kevésbé.
