Az elmúlt hetekben extra teendőim akadtak (és ezúttal kérem elnézését minden kedves olvasónak), így a Súlyszivárványt is hanyagoltam, de meglepően hamar visszazökkentem a regénybe (500 oldal az mégis csak 500 oldal), miután újra a kezembe vettem. A bal oldalon a svéd kiadás borítója látható – annyi alkalommal ígérgettem már normális borítót most itt van!
Láthatóan Slothrop rakétabecsapódásait jegyző térképén van a hangsúly, no meg a becsapódások állandó következményeit (?) szimbolizáló nőn, aki a borítón boldogan biciklizik a lábaival. Gondolom, nem bajlódtak sokat a borító elkészítésével, de szerintem néhány eddig bemutatott példával ellentétben legalább látszik rajta némi fantázia vagy akár ihletettség – bár az is lehet, hogy a tervező csak a regény rövid kivonatát kapta kézhez. A mostani olvasónaplóban szemlézett epizódok két kivételtől eltekintve Slothropra koncentrálnak, társai és segítői meglepő módon ugyanazok az emberek, most nem cserélődik rendszeresen a brancs összetétele, bár új ismerősökből is akad rendesen. A kakukktojásnak számító epizódokban Enzian a központi figura, először egy hajón kérdezősködik kommandósaival, aztán az ő segítségével láthatunk bele a gigászira szőtt összeesküvés-elméletbe, amely szerint már a háború előtt jó előre megállapodtak harcoló felek bizonyos – Slothropot keményen érintő – dolgokban. Nagyon közel vagyok a záró fejezethez, így egyre inkább izgat a kíváncsiság: mi sül ki ebből az egészből?
Kezdő helyszínünk egy impozáns kakahajó, ahol igazi luxusbudi áll a tisztikar tagjainak rendelkezésére, a falon híres háborús mozzanatokról készült fotókból található tapéta, az így dicső tettekből felépülő montázs pedig minden bizonnyal jótékony hatással van a tiszt urak székelési eredményességére. Ide törnek be hirtelen Enzian kommandósai, és miután elkapnak egy mérnököt, mindenféle aerodinamikai problémáról faggatják. Ezután rögtön Slothrop kalandjaira terelődik a narratíva, aki Grétával hajózgat, majd nagy nehezen feljut az Anubis fedélzetére (gonosz lánykák elvágják a kötelet, amely segítségével felmászna a hajóra, de éppen jó pillanatban időzít a tulajdonos lánya, Stefania Procalowska, így Slothrop is részt vehet az egyik egyiptomi istenről elnevezett tengerjárón tartott igencsak érdekes vigasságon). Gréta a lányát, Biancát keresi, de itt végül rálel. Azt nem tudni, hogy Bianca valójában melyik férfi magjától serkent életre, hiszen a mutert dicső színésznő korszakában rotációban dugták a szereplőgárda különböző tagjai, ennek megfelelően, hááát, az anyuka megítélése is meglehetősen fura. A nagy egymásratalálás örömére Gréta mindenki szeme láttára fenekeli el kislányát, de mindez annyira – mondjuk így – erotikus formában történik, hogy a hajó utasai egyszerre egy grínpísz-élőláncra hajazó orbitális orgia résztvevőivé válnak. A mindenki-mindenkivel elv egyetlen hiányzója Morituri, a japán, akit – mint később kiderül – még egy gyors rejszolásra sem igézett meg a duhaj performansz. Ezt az epizódot Apollinaire simán megirigyelhetné Pynchonünktől. Később Slothrop is elkapja a kislányt, majd Morituritól értesül arról, hogy Gréta a keffentések mellett másra is „használta” a férfiakat – legyilkolászta őket. Bianca eltűnik, Gréta viszont elmeséli, hogy annak idején az S-Gerät egyik alkotóelemét, „valami imipolexgét” kentek rá, ettől vadul felizgult. Hoppá, akkor azt már sejthetjük, miért van erekciója Slothropnak minden egyes alkalommal, amikor egy V-2 süvít át London egén. Lassan, de tisztul a kép. Közben az Anubis viharba kerül, Slothrop belepottyan a vízbe, de újból megmenekül – Frau Gnahb halászbárkáján landol.
„A parton két szelíd lépcsőben lankák ívelnek: tölggyel és fenyővel sűrűn benőtt dombsor magasodik mögöttük. Üdülőfalvak, fehér strandok és magányos mólók fordulnak el reumás lassúsággal a bárka kereszttengelye mentén. Időnként katonás küllemű hajók, feltehetően orosz torpedónaszádok bukkannak elő, s döglött nyugalommal fekszenek a vízen. Gonosz Gnahb útjába nem merészkedik senki. A nap elbújik, kibújik, szikárpillanatos sárga kontúrt vetít az árnyékok köré a dekken. Van egy kései napszak, amikor az árnyékok ugyanabba a kelet-északkeleti irányba vetülnek, mint amerre az összes kísérleti rakétát indították Peenemündéből a tenger fölött. Az időpontot – amely az év során napról napra változik – Rakétadélnek hívták. És a hang, amelynek e pillanatokban meg kell töltenie a levegőt, hívei számára csak azon déli szirénaszóhoz hasonlítható, amelyben hisz az egész város – és rezonálnak rá mind a kőkemény zsigerek…”
Végre eljut Swinemündébe, hiszen ez volt a végcél. Megtalálja Der Springert, aki valójában von Göll, a híres filmrendező, kinek kezei alatt Gréta is dolgozott a dicső aranykorban. Az úti cél ezúttal Peenemünde, az utazás közben von Göll hajlandó lenne némi pénzbeli ellenszolgáltatás fejében információkat kikotyogni hősünk számára az S-Gerätról. Slothrop zsebe üres, így egyelőre mi sem leszünk okosabbak. Kikötés után ruszki katonák rögtön lefogják Der Springert, de egy bevodkázott csimpánzcsapat remek produkciójának köszönhetően annyira összezavarodnak rumcsik, amcsik, helyiek, hogy Slothropék el tudnak menekülni. Csak estig várnak, mert akkorra tervezik a szabadítóakciót. Míg Slothrop idősávszélessége csak fogy és fogy, rátalálnak a nátrium-amitállal benyomott Der Springerre az egyik rakétakilövő közelében (ja, szóval Peenemünde egy rakétakilövő-állomás, jelenleg ruszki fennhatósággal). Hála annak, hogy Csicserinnek maradt még a Rakétaembernek öltözött Slothroptól elcsent haskából, hiszen a fanatikus fonetikus a helyi góréval, Zsdajovval takonymód szétestek, így könnyűszerrel sikerül leszerelni őket, majd egyenruhát cserélni.
Itt áll közbevetett epizódként a hererók vezetőjének gondolatfolyama a Nagy Háborús Összeesküvésről – ez jelen stádiumban inkább mézesmadzag, a regény feltehetőleg konkrétabban rávilágít majd a kusza – gyógyszergyárak, rakéták és együtthatók közötti – kapcsolati hálóra. A csapat visszatér Swinemündébe, mivel azonban Der Springer helyett ezúttal Närrischt ejtették rabul az oroszok, Slothropnak kell visszamennie az Anubisra, hogy egy kis csomagot felszedjen. A csomag meglesz, de közben megtalálja Bianca hulláját, őt pedig jól megverik. Slothropnak nagyon elege van az egészből, le akar lépni, Der Springertől kikönyörög egy „szabadságlevelet”, majd Stralsündnél partra száll.
