Azt, hogy a Penguin Classics Deluxe Edition valóban luxuskiadás-e, ahogy a neve mondja, döntsétek el ti, de egy-két remek borítóra ettől függetlenül is rá lehet bukkanni a hivatalos oldalon. Ezek közé tartozik bizonyos Frank Miller borítóterve is. Eleinte az volt az ötletem, hogy egy német kiadás borítóját teszem ki (ha már a regény első részének utolsó harmadában berlini jelenetek is szerepelnek), de aztán meggondoltam magam. Talán nem meglepő. Igénytelenség a köbön. Millerben most sem csalódtam – a borítón semmi rikító, semmi feltűnő trükközés, és ezek ellenére kafa. A regényről ezt már nem tudnám elmondani. Múltkori lelkesedésem alábbhagyott, a regény kissé leült. Slothrop kivonult a regénytérből – könnyű lenne erre kennem, de azt hiszem, jobban idegesített például az, hogy új szereplőnk, Thomas Gwenhidwy beszédhibás szólamait nem tudtam a szokott tempómban olvasni. A hiba feltehetőleg az én készülékemben van. (Kié máséban is lenne?) A berlini jelenetek viszont tetszettek: a hagyományosabb olvasói nézőpontot feltételező leírásokban újra megvillant Pynchon és magyar fordítójának zsenialitása. Előre jelezném, hogy olvasónapló lévén, nem hagyhatok ki semmi olyat, ami valami miatt is megragadta a figyelmemet – nem lesznek kipontozások, elhallgatások meg pláne nem.
Jessica és Roger párosánál kezdünk. Rövid visszacsatolás a már előkerülő megismerkedési jelenethez, majd vissza a „jelenbe”. Roger – nője távollétében – azon parázik, hogy őt is megfigyelik a „Fehér jelenésben”, ő is csak egy kísérleti alany, mint Slothrop. Jessica számára az Új Élet Reménye, de a nő erről kissé máshogy gondolkodik: a masszív dugás kontextusából kikerülve Roger igencsak elviselhetetlen, Jeremy őrnagy, a felettese sokkal normálisabban viselkedik az ágyon kívül is. A tudatfolyam egy adventi koncerthez repít minket, amelynek során a szöveg remekül játssza egybe a „fineszes vén gazembert” (behelyettesíthető az összes tábornokkal és 20. századi diktátorral) az egyik, Jézuskához érkező napkeleti királlyal. Ez az egybejátszás végigvonul az első rész hátralévő epizódjain – remek alkalom adódik arra, hogy a Karácsony alkalmából erősebb legyen a kontraszt. Háborúban karácsonyozni ugyanis kissé ellentmondásos.
Imádom, amikor Pynchon E/2-ben ír:
„…a Németország felé tartó éjszakai Mosquitókat és Lancastereket még nem hallottad meg, pedig motorjaik szétcsühölték az égboltot, rázták és szaggatták óra hosszat, néhány sodródó téli felhőgomoly fölött a sokasával nekieredő bombákzók szüntelen iszonyatától reszketett az éj acélszegecses hasa. A te alakod mozdulatlan, nyitott szájjal lélegzik, magányosan fekszik arccal fölfelé a keskeny tábori ágyon, a falnál, amely merőben festménytelen, ábra nélküli, térképfosztott: oly megrögzötten üres… Lábfejed a szoba túlsó végében, magasan és résként vágott ablakra mutat. Csillagfény, távozó gépek lankadatlan zúgása, beszüremlik a fagyos levegő. (…) Aludtál, álmodtál: arcod fölött ezer és ezer lábnyira acél bombázók távoztak, egyik hullám a másik után.”
Ilyenkor mondatai mögül kibújik a referens, a „megszólított” egy szellemszerű, általános alany lesz. Spectro, a pavlovista például időközben szellemszerű lett, tekintve, hogy a kórház egyik szárnyába becsapódó rakéta rohamléptekkel transzportálta át a túlvilágra. Pointsman hiányolja kollégáját, de megemlékezésében helyet kap a tudományos kutatásaiért elhódítandó díj utáni kényszeres vágy is. A doki most nehéz helyzetben van, hiszen kísérleti patkánya, Slothrop egy megbízatás miatt elutazott. Ennek hiányában marad az, hogy el akar beszélgetni Spectróval a Pszí-részleg médiuma, Carroll Eventyr segítségével, aki már többször segített neki azóta halott kedves munkatársaival elcseverésznie. Eventyr stream-jéről inkább egy szót se. Nem elég, hogy egy-egy szereplő gondolatainak végeláthatatlan, olykor kaotikus áramlása is zavaros, egy médiumé még inkább az. Az, hogy a narrátor Eventyr-re fókuszál, azért érdekes, mert több Uri Geller-klónnal is megismerkedhetünk. Itt van például Ronald Cherrycoke (névadás rulez!), aki ismert pszichometrikus hírében áll, és ilyen minőségében a Pszí-észlegben méricskéli a különféle energiákat. Gavin hihetetlenül fiatal, de nagy tehetség, Danny Blue retteghet!
„Gavin (…) képes valahogy akaratlagosan metabolizálni egyik aminosavját, a tirozint. Így melanint termelhet, az emberi bőrszínért felelős barnásfekete pigmentet. Gavin le is tudja gátolni ezt az anyagcsere-folyamatot oly módon – legalábbis úgy rémlik –, hogy növeli-csökkenti vérében a fenil-alanin szintjét. Így az árnyalatát folyamatos skálán tudja változtatni lidérc-albinótól egészen mély lilásfeketéig.”
Egy Lübecket ért bombázás történetébe csöppenünk, ezzel a történések helyszíne áttevődik Németországra. „Hereverő” St. Blaise és társai furcsa jelenésre lesznek figyelmesek az égben, ez viszont azért eredményezhet bosszúságokat, mert piszlicsáré hülyeségekért is „leszázalékolták” már katonákat.
„…a kikérdező légierős tiszt asszonyságot támaszpontszerte úgy ismerték, mint a legrosszabb fajta földhözragadt gyalogsárkányt (Blowittot a Peenemünde fölött szivárványúton járó valkür miatt utalta elmeosztályra, Gennyhamet a hupikék manókért, akik pókok módjára rebbentek szét Typhoonja szárnyairól, és szállingóztak lágyan alá a hágai erdőbe hasonszínű ejtőernyőiken.)”
LOL. Erről eszembe jut Hellertől A 22-es csapdája, egyik kedvenc regényem, amelynek címe azóta már szócikk az értelmező szótárakban (tehát aki őrült, az mentesül a szolgálatvégzés alól, viszont az őrültek nem fogják kérni azt, hogy őrületük miatt mentesüljenek a szolgálatvégzés alól). Ha már Németország, akkor legyen Berlin! Franz és Leni Pökler történetével ismerkedhetünk meg, az 1930-as években járunk. Franz nagy retekarc, Leni pedig kéjeleg abban a tudatban, hogy sok ismerőse, többek között a helyi médium kedvenc vágytárgya. Persze Peter Sachsa szintén elég gáz, de Leni beéri a lányokkal is, ha úgy adódik. A szeánszon a kor német vállalatainak igazgatói is jelen vannak, ennek megfelelően hallhatunk egy kis német vállalattörténetet, kémiai eszmefuttatásokkal kiegészítve. Berlinben is felbukkan a zérus, csak itt a nullához közelítő Δt-vel szaroznak. Ezt a részt marhára untam, viszont a korabeli Berlint leíró részek remekbeszabottak. (164-165 oldal, csak egészében hatásos.)
Na de ezután jött a feketeleves. Szóval értem én, hogy ha valakinek a regény férfitagjai közül a V2 látványára vagy a becsapódás hangjára áll fel a farka, akkor ez nem véletlen, hanem ingerválasz, így pedig analizálható esemény, azaz nem érdektelen a regény szempontjából, de hogy mi a francért kell minden második epizódba egy kósza baszást beilleszteni, azt nem értem. Jó, oké, bizonyára mert ez sem érdektelen a regény szempontjából, de én akkor sem lelkendeztem Pointsman és egy titkárnő sufniban lezajlott oráljellegű légyottjának részletes beszámolója láttán. Most ez meg miért? Felesleges. Hatásvadász. A helyzetet csak fokozta, hogy itt jelent meg a színen (mármint a sufnin kívül) a felvezetőben már emlegetett Thomas Gwenhidwy, aki vagy beszédhibás vagy egyszerűen csak walesi, de nehezen érthető. Egyetért abban, hogy a bombák a Poisson-eloszlás alapján csapódnak be, de a Paranoiavárosról szóló beszámolója után egyértelmű: Roger Mexicoval jól megértenék egymást.
„Ha Paranoiafáros álmodik, mi akkor se férhetünk az álmaihoz. A Fá-ros talán egy másik el-len-sé-ges fárosról álmotott, ami a tenkeren úszott felé, hogy behatoljon a torkolatba… faty sötétsékhullámokról… tűzhullámokról… Talán arról, hogy visszanyeli a rop-pant, néma Anya-kon-ti-nens? Rám ugyan nem tartoznak ezek a város-ál-mok… De mi van, ha a vá-ros egy századokon át-bur-ján-zó neo-plaz-ma, és folyton fáltoszik, hogy hoz-zá-ido-mul-jon, de pontosan a leg-rosszabb tit-kos álmai örökké fáltoszó alakjához?”
Hülye vagy, az van! Közben beköszönt a karácsony, van is valami a bogarakról, vektornyalábokról, és a kisjézusról, meg egy Jancsi és Juliska-színielőadásról, melynek közepén bomba robban kinn, erre Julis improvizál egy songot a darab közepén, és megénekelteti a nézősereget. Remek. Az első rész zárásaként Roger még kesereg egy sort, hogy mennyire szar neki Jessica nélkül, aztán vége.
