José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Előzmény: José Saramago: Vakság (7.)
Az ötödik fejezet általam nem taglalt részében az a vak személy, akit leginkább autótolvajként aposztrofálunk, megpróbál kijutni a létesítmény bitosítását ellátó katonákhoz, gyógyszert, ellátást, segítséget kérni elfertőződött sebére. Ha ő megy, nem fogják elutasítani, szempillantás alatt látják állapotát, megértik, hogy nem veszélyt jelent vagy szökni próbál, hanem életmentő segítségre szorul. A hosszú jelenetnek a leírása (összpontosítani, hogy ki tudjon kelni ágyából; megtalálni a helyes utat; csimpaszkodva egy szükségből odaszerkesztett nyomvonalat jelölő kötélbe; négykézláb, küszködve a fájdalommal, lassan, apránként haladni; remény, lelkiismeretfurdalás, és a test cserbenhagyó korlátosságával szembesülés; "elvakult" bizakodás az őrzőkben, és azok jóindulatában; "minden rendben lesz" Everything's gonna be all right - európait megmosolyogtató észak-amerikai naívitás; majd ... ami a valóságban, a valóban történik...) az eddigi legmélyebb - minek nevezzelek? - benyomás, katarzis, szívszaggató és maradandó nyom, amit ez a könyv tett rám. Mesteri, utánozhatatlan, mérföldkőszerű.
Néhány idézet következik még az ötödik fejezetből; figyeljük meg a tárgyilagos, egyszerű és emiatt érzékletes leírásmódot.
Szétosztották az ennivalót, öt adagot osztottak el tíz felé, mert a sebesült továbbra sem akart enni, csak vizet kért, nedvesítsék meg vele a száját, legyenek olyan jók. A bőre izott. Mivel nem bírta hosszabb ideig elviselni a sebet súroló és ránehezedő takarót, olykor-olykor felhajtotta a lábáról, de a kórterem hideg levegője miatt kénytelen volt újra betakarózni, ezzel töltötte minden idejét. Szabályos időközönként valamiféle elfúló nekirugaszkodással felnyögött, mintha az állandósult, kínzó fájdalom hirtelen fölerősödött volna, mielőtt még megzabolázhatta és visszaszoríthatta volna az elviselhetőség határai közé.
Ugyanez a leírási módszer, csak még pontosabban, minden részmondat tökéletesen a helyén.
(...) és megjelent valaki az egyik szomszédos kórtetremből, hogy megkérdezze, maradt-e valami ennivaló, a taxisofőr azt válaszolta neki, Egy morzsa sem, és a patikussegéd, hogy egy kis jóindulatot mutasson, enyhítette valamicskét a teljes tagadást, Lehet, hogy még jön. Nem jött. Leszállt az éjszaka. Kívülről sem ennivaló, sem beszéd. A szomszédos kórteremből kiabálás hallatszott, azután csönd lett, ha valaki sírt is, halkan sírhatott, a hangja nem szűrődött át a falakon.
A Hatodik fejezet (97-116. oldal):
Néhány gondolat, ecsetvonásszerűen, nem követjük végig alfától omegáig.
Körül kell néznünk, hogy van-e itt valami lapát vagy valami kapa, vagy bármi más, amivel ásni lehet, mondta az orvos.
Egymásrautaltság, eszköztelenség, az ember, mint közösségi lény, ezek jellemzik a legújabb történéseket.
Reggel volt, a holttestet roppant erőfeszítések árán átcipelték a hátsó udvarra, és ott letették a földre, a szemét és a lehullott falevelek közé. Most el kellett temetniük.
Csak az orvos felesége tudta, hogy milyen állapotban van a halott (...). Azt is tudta, hogy az épületben nincs semmi, amivel gödröt lehetne ásni. Végigjárta az egész rendelkezésükre álló részt, de csak egy vasrudat talált. Hasznukra lehetett, de ez nem volt elég.
Lukács Laura tanulmányában is olvashattuk, hogy José Saramago szeret merengeni, elmélázni egy-egy kérdésen, de ezt mindig a történettel összefüggésben, egy konkrét momentumkor teszi. Ne önkényes okoskodásra, általános bölcselkedésre gondoljunk, filozófálási hajlama általánosságba emeli a történet vagy egyik szereplő sorsának valamely mozzanatát. Itt van például ez itt:
Jó ötlet, próbáljuk ki, mindenki egyetértett, csak a sötét szemüveges lány nem szólt egy szót sem a kapa vagy lapát kérdésében, egyelőre nem csinált semmi mást, csak sírt és kesergett, Én vagyok a hibás, zokogta, és így is volt, ezt nem lehetett tagadni, de az is biztos, és talán ez a vigasztalására szolgál, hogy ha minden cselekedetünknek valamennyi következményét előre láthatnánk, s komolyan elgondolkozhatnánk először a közvetlen, majd a valószínű, majd a lehetséges, majd az elképzelhető következményeken, soha többé el nem mozdulnánk onnan, ahová az első gondolat odaszegezett.
Azt gondolom tanulhatunk megközelítéseiből. Hétköznapjaiban nagy hiányt szenved mindenki az absztrakció, a dolgokra való bölcs rálátás, történések mögé látás, a valóság ilyen szemszögből történő értelmezése témában.
Itt van viszont egy elbeszélő, aki mesterien egyensúlyoz a drámai momentumok, a gyakorlati teendők és a ember, mint gondolkodásra és önreflexióra született lény halmazok között.
Valójában ilyen az élet, a gondolkodó, felelősségteljes emberi lét: mechanikus tevékenységek közepette gondolkodik. Folytatódik a kép, gyakorlatias véget kapnak "a filozófiák", ami szintén maga az élet:
Bár föltételezhetjük, hogy szavaink és tetteink jó és rossz következményei eléggé egyformán és kiegyensúlyozottan oszlanak meg a jövőben elkövetkező napok között, beleértve azokat a végtelen napokat is, amelyeken már nem leszünk itt, hogy bizonyságot kapjunk mindenről, hogy gratuláljunk magunknak, vagy hogy bocsánatért esedezzünk, különben is, az már némelyek szerint a halhatatlanság, amelyről annyit beszélnek, Meglehet, de ez az ember halott, s el kell temetni. Ennélfogva az orvos és felesége elment tárgyalni, a vigasztalhatatlan sötét szemüveges lány pedig azt mondta, hogy velük tart. Gyötörte a lelkiismeretfurdalás.
Írok még a hatodik fejezetről. Ki tudja, az is előfordulhat, hogy addigra José Saramago nemzete európabajnok lesz a zöld gyepen...
