José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Ez a könyv egyszerre felkavaró; szörnyű; megható.
Mindezt kíséri egy finom, fokozatosan haladó elbeszélésmód, amivel Saramago kivételes atmosztférát teremt. Ha anyaghoz kellene hasonlítani egyszínű horgolást, vagy kézműves csipkét mondanék: nem maníros luxus-kelme, inkább autentikus, és tartós szépség.
A legjobb helyre került a Nobel-díj, amikor 1998-ban Stockholmban erről született egyetértés: képtelenség felsorolni mi mindent tanulunk a könyvből, élünk át, ezzel a nyugodt, néha rezignált, néha naív tekintetű elbeszélővel, az egyszerre fiktív, de oly valósnak tűnő keretben. Továbbra is fenntartom, minden egyetemen kötelezővé tenném.
Nézzük, hogyan állapítottam meg ezeket a regény ötödik fejezetéből.
Az Ötödik Fejezet (73-96. oldal):
Az orvos feleségének félelmével kezdődik az elbeszélés. A legevidensebb félelemmel, ami történetünkből következhet. Ő - a fehér, tejszerű ködbe burkoló vakság fertőző jellege miatt - reggelente, mielőtt kinyitja a szemét, szorongó kíváncsisággal várakozik, vajon lát-e még, vagy mostantól jogosan van a vakok között?
Lépésenként követjük a folyamatot, az elhúzását a megbizonyosodásnak: csukott szemmel a terembeli neszek észlelése; aggódó gondolatok a többiek iránt, melyek - ezt be is vallja, illetve elmagyarázza nekünk a szerző - igazándiból nem valódi együttérzésből fakadnak, csak húzzák az időt, ezáltal jótékonyan eltérítik az agyat.
Az eddigiekből tudjuk, ha az orvos felesége is vakká válik, mennyivel nehezebb helyzetbe kerülnek a kényszerű karanténba hajtott, hirtelen fogyatékossá lett szereplők. Mi is izgulunk, és a gondolatok lefestése, majd megmagyarázása közepette Saramago egyre közelebb visz minket ahhoz a figurához, akihez szeretne. Ez egyik titka a könyvnek: az emberi érzések, gyengeség, elesettség és logika módszeres és oly jellemző, kiélezett, de szerintem megható leírása...
A tolvaj ágya felől nyögés hallatszott, lehet, hogy a seb elfertőződött, gondolta az orvos felesége, de nincs semmink, amivel kezelhetnénk, nincs semmiféle ellenszerünk, ilyen körülmények között a legkisebb baleset tragédiához vezethet, valószínűleg éppen arra várnak, hogy egymás után elpusztuljunk, ha elhull a jószág, vége a dögvésznek.
(...) Hadd nézzem, de még időben elhallgatott, micsoda meggondolatlanság, a férfi nem tudatosította magában (...) fölemelte a takarót. Ha valaki számíthatott a szemére, még abban a félhomályban is láthatta a véráztatta matracot, a feketén tátongó sebet, amelynek megduzzadtak a szélei. A kötés kibomlott. (...) A bőr száraz és forró volt. (...) Az orvos felesége visszament az ágyához, de nem feküdt le. Nézte a férjét, aki álmában suttogott, a többiek szürke takaró alatt kirajzolódó körvonalait, a mocskos falakat, az üres ágyakat, és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén, behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltozhatatlan vakságukba.
Elidőzünk az utolsó két mondatnál, ennél a szöveg-szövetnél, mely hártyavékony, de mellbevágó! A történet, a helyzet, ha a maga prózaiságában szemléljük fiktív, abszurd, elképzelhetetlen. A leírt mozzanatok miatt tudunk elhelyezkedni benne, kényelmesen megtaláljuk, mi milyenek lennénk, sőt milyenek vagyunk: menekülési sémáink, gondolati manőverek, felmentések; hogyan védekezik az agy, amikor már határait feszegeti egy-egy helyzet: belenyugvással, tagadással, apátiával, skizofréniával.
(...) és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén, behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltozhatatlan vakságukba.
Ezek a mondatok számomra oázisok. A történet drámai alakulását tompítja, árnyalja, művészetté emeli az iszonyút. Értelmezni is hasznos: egyszerre olvasható közvetlenül a helyzetre vonatkoztatva (elsődleges jelentés), de benne van az anyagtalan felé vágyódás, a dolgok mögé látás igénye (másodlagos jelentés), az összeolvadás lehetősége a nagy közös emberi szellemmel (harmadlagos jelentés) stb. Nehéz próbatétel előtt például ugyanezek hullámoznak át rajtam; gyász idején is érezni így; lehet talán hihetetlen fáradtság is ezt préseli ki az agyból... sok helyzet miatt felmerülhet, nem a mitől a lényeges, hanem, hogy "Igen, tudom ..., én is".
Egy mondattal áthullámoztatott rajtunk Saramago többféle emléket, felidézett olyasmit, amin nem szívesen időzünk el, mert ki szeret a megpróbáltatásokon tépelődni, amikor éppen nincs rossz periódusban?
Haladjunk kicsit tehát: érkeznek már az újabb vakok, a még látók kiközösítik őket, a fertőzöttek részlegéből.
Kifelé, kifelé, Gyerünk, Tűnjetek el, Itt nem maradhattok, Engedelmeskedjetek a parancsnak. A hangzavar erősödött, csökkent, egy ajtó hangos dörrenéssel becsapódott, azután csak keservesen elcsukló sírást lehetett hallani, botlatozó lábak összetéveszthetetlen zörejét.
(...) Nem volt náluk csomag. Amikor az odaát lévő kórteremben vakon ébredtek fel, és elkezdtek emiatt panaszkodni, a többiek nyomban, tétovázás nélkül kiűzték őket, még arra sem hagytak időt, hogy legalább a velük lévő családtagjuktól vagy barátjuktól elbúcsúzzanak.
Ilyenek lennénk, mi, emberek, közösségben, veszély, fenyegetettség esetén?
Apró részletekkel, mondatrészekbe sűrített picinységekkel tompítja a helyzet kétségbeejtő voltát Saramago. Úgy szeretem ezt! Egyrészt az élet, ha úgy szemléljük, kis mozzanatokból áll, néha épp ezek a gesztusok hoznak valakit közel a szívünkhöz; másrészt szokásai jellemzik az embert, ha hiányoznak az ilyen részletek egy elbeszélésből, számomra a szereplők lebegnek, és a történet is steril, hiteltelen lesz tőle; harmadrészt az eleve fiktív, "agyszülemény" helyzet miatt a szerzőnek elemi érdeke ezekkel teletűzdelni a regényt, különben elidegenedünk a szövegtől, szereplőitől, a történettől, üzenetétől, és az egész regénytől.
Következzék néhány példa ebből a fejezetből:
"Az orvos fölkelt az ágyból, a felesége segített neki a nadrágját fölvenni, semmi jelentősége nem volt, nem látta senki, ebben a pillanatban léptek be a vakok, három férfi és két nő. Az orvos fennhangon így szólt, Nyugalom, nem kell sietni, mi hatan vagyunk, jut hely mindenkinek. Nem tudták hányan vannak, az biztos, hogy egymásnak értek, talán neki is mentek egymásnak, amikor átlökdösték őket az épület bal szárnyából ebbe, de nem tudták hányan jöttek. Nem volt náluk csomag."
"A legjobb volna, ha sorszám szerint mindenki elmondaná, kicsoda. A vakok tétován álltak egy helyben, valakinek el kellett kezdenie, két férfi egyszerre szólalt meg, s ahogy mindig megtörténik, mind a ketten elhallgattak, a harmadik kezdett bele, Egy, szünetet tartott, mintha a nevét akarná mondani, de azután így folytatta, Rendőr vagyok, és az orvos feleségének átfutott a fején, Nem mondta meg, hogy hívják, ő is tudja, hogy ennek itt nincs jelentősége."
Van sok megható rész is, innentől kezdve a fejezet végéig az írás realista, ugyanakkor puha, szívszaggató:
"A feleségem, a feleségem az, kiáltott az első vak, merre vagy, mondd meg, merre vagy, Itt vagyok, itt, mondta sírva az asszony, imbolyogva, tágra nyílt szemmel ment az ágyak között húzódó folyosón, két keze viaskodott a tejfehér tengerrel, amely betöltötte a szemét. A férfi biztosabb léptekkel haladt felé, Hol vagy, hol vagy, mormolta, mintha imádkozna. Az egyik kéz rátalált a másikra, a következő pillanatban összeölelkeztek, egy testté forrtak össze, egyik csók kereste a másikat, néha elveszett a levegőben, mert nem talált rá a másik arcára, szemére, szájára. Az orvos felesége szorosan átölelte a férjét, zokogott mintha ő is most talált volna rá, de azt mondta, Milyen szerencsétlenek vagyunk, milyen végzetesen szerencsétlenek."
Nem árulnék el többet a fejezetről. Kívánom, hogy aki nekivág a "Vakság-kalandnak", hozzám hasonlóan, egyedülálló élményként élje meg. Alkalmanként egy-két fejezetet szoktam-"tudok" olvasni, nem másfél napos regény...
