José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
A negyedik fejezetről írok néhány gondolatot, majd ismét angolul szemezgetünk a Grega által küldött vélemények listájából.
A negyedik fejezet (51-72. oldal)
Új fordulatot vesz a történet, megkezdődik az eddig elszigetelt esetek szükségszerű közös folytatódása, illetve belép az állam és megoldást kínál. Természetesen - ahogy az a hatalom sajátosságaiból már következni szokott - inkább magát védendő, gyors, tűzoltásszerű megoldást: elkülönítik a fehér-vakság tüneteivel küzdő lakosokat, izolálják a problémát, amivel időt nyernek és látszat-biztonságot.
Aki olvasta a szerző Megvilágosodás című könyvét, amely a Vakság kvázi-folytatása, felismeri, hogy a kormányzati működésről ugyanúgy ír Saramago: finom, tartózkodó ironiával, jegyzőkönyvszerűen visszaadva egy-egy intézkedés születésének meglehetősen prózai mozzanatait: beszédek, tárgyalások, telefonbeszélgetések, egyeztetések. Rajongok ezekért, szerintem mesteri. Be kell azért vallanom, nemcsak Saramago tud ilyesmivel lenyűgözni, a magyar politikai újágírásban vagy blogírásokban is az ilyen hangulatú glosszákat kedvelem.
A Megvilágosodás végigköveti azt, amire itt még csak utalásokat kapunk, azaz hogy az intézkedéseknek mindig van egy szellemi atyja, egy ötletgazda, történetesen egy tekintélyes pozíciót elfoglaló vezető, és hogy a világban valahol minden az emberi természet, ostobaság és hiúság folyománya.
Az ötlet magának a miniszternek a fejéből pattant ki. Bármelyik oldalról is vizsgálta, szerencsés, ha ugyan nem tökéletes elgondolás volt, mind az eset pusztán egészségügyi szempontjait, s mind pedig társadalmi és politikai következményeit tekintve.
(...) Mindenki által érthető szavakkal elmondva tehát arról volt szó, hogy vesztegzár alá kell vonni mindezeket a személyeket, a kolera és a sárgaláz idejéből örökölt régi gyakorlat szerint, amikor a fertőzött vagy csak fertőzésgyanús hajók nem köthettek ki negyven napig, aztán majd meglátjuk. Ezeket a szavakat, Aztán majd meglátjuk, amelyeket megfontolttá tett a hangsúly és rejtelmessé a befejezetlenségük, a miniszter mondta ki, aki később pontosabban megfogalmazta az elgondolását, Azt szerettem volna mondani, hogy ugyanúgy lehet negyven nap, mint negyven hét, vagy negyven hónap, vagy negyven év, csak ki ne jöjjenek onnan.
Lesz itt egy kis probléma, Mi lesz az miniszter úr, Küldenünk kell oda valakit, aki felügyeli az átcsoportosítást, s nem valószínű, hogy találnánk erre a célra önkénteseket, Nem hiszem, hogy erre szükség volna, miniszter úr, Magyarázza meg, Abban az esetben, ha a lehetséges fertőzöttek közül valaki megvakul, és egészen természetes, hogy ez előbb vagy utóbb megtörténik, a miniszter úr egész biztos lehet abban, hogy a többiek, akik még látnak, egy szempillantás alatt eltávolítják onnan, Igaza van, Éppen úgy, ahogyan azt sem engednék meg, hogy egy vak, akinek kedve támadna máshová költözni, bemenjen közéjük. Jó elgondolás, köszönöm miniszter úr, akkor mehetünk tovább, Igen, szabad kezet kap.
Innentől szereplőinket mintha üvegbúra alatt látnánk. A regény célját nem a párhuzamos történetek szolgálják; ezzel a módszerrel Saramago elkülöníti a vizsgálat tárgyát, kiteljesedhet az emberi nem bemutatása a maga teljes fényében, árnyalataival, árnyékaival egyaránt.
Az orvos megszólalt, azok a parancsok, amelyeket az imént hallottunk, nem hagynak kétséget afelől, hogy el vagyunk különítve, sokkal jobban el vagyunk különítve, mint eddig bárki, és semmi reményünk nincs arra, hogy kijuthassunk innen mindaddig, amíg meg nem találják ennek a betegségnek az ellenszerét (...)
Szerencsére nem egy jogfilozófiai vagy viselkedéstani tanulmányt olvasunk, végig szépirodalom a könyv, mindent úgy mesél el, még azt is amit már tudunk, amire egy tanulmány sohasem lenne képes. Mozzanatonként írja le a történteket, személyes sorsokat követünk végig, a következtetéseket nem vonja le helyettünk senki. Nem rációnk fogja fel a tanulságot, hanem lepárolódik érzelmeinkből, melyeket az olvasmány keltett. Egy ilyenfajta párlat ezerszer maradandóbb a legjobban megkomponált tudományos munkánál.
Az orvos felesége is a karanténba tart, azt mondta még elindulás előtt a katonáknak, hogy őt is magukkal kell vinniük, éppen abban a pillanatban vakult meg. Majd elismételte a tüneteket, amiket már olyan sokszor hallott férjétől, a betegektől, és amelyeket már mi is betéve fel tudnánk sorolni.
Így van szerelmem, itt maradok, hogy segítsek neked és a többieknek, akik majd jönnek, de ne mondd meg nekik, hogy látok, Mások, kik, Nehogy azt gondold, hogy csak mi leszünk itt, Ez kész őrület, Az bizony meglehet, mert egy elmegyógyintézetben vagyunk.
Túlontúl sok jogfilozófiával kellett bíbelődnöm felsőfokú tanulmányaim során, mindig zanzásított kivonatokból tanultunk, gyorstalpaló: néhány nap alatt több évszázad állam- és jogelméleti alkotóinak munkássága. Így visszagondolva agyrém, nem is beszélve arról, milyen tartósak az így szerzett ismeretek... Mennyivel szerencsésebb lett volna némi erősen ajánlott szépirodalom, a tényanyag bebifláztatása helyett! A Vakságot például minden (!) tudományegyetemen kötelezővé tenném, pontosan az előzőekben fejtegetett maradandó hatása miatt. Sőt, a könyv miatt még arra is késztetést érzek, ha befejeztem, beleolvassak régi jegyzeteimbe, kik voltak a tulajdonképpeni nagy elődök, akik ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottak mint Saramago, az emberi viselkedés, és az ember mint közösségi lényt illetően. Nem irodalmi alkotásokra gondolok, állam- és jogbölcselet, hatalomfilozófia stb.
A többi vak egyszerre érkezett. Értük mentek a lakásukra, egyikért a másik után, legelőször az autós férfihoz, a tolvajhoz, aki ellopta az autót, a sötét szemüveges lányhoz, a kancsal fiúhoz, nem érte a kórházba mentek, ahová az édesanyja elvitte. Az édesanyja nem jött vele, nem volt olyan találékony, mint az orvos felesége, aki vaknak mondta magát, pedig nem vakult meg, egyszerű teremtés volt, aki nem tudott hazudni, még a saját érdekében sem.
Nem szeretném egymagam végigelemezni a negyedik részt, írjatok idézetet, gondolatokat, a 60. oldaltól egészen a fejezet végéig szabad a pálya!
Benyomások, melyek az angol kiadást követően láttak napvilágot:
Reading this book is not always enjoyable (similar to reading about Holocaust atrocities), but it's so well written and so literary, that ultimately it attains a "classic" level that few books reach. Time will mark this a classic to be held up to Dante and Homer. Don't miss it. (M.H. Bayliss, "bookqueen")
The government responds to this unprecedented outbreak by sending the blind to a desolated mental asylum for quarantine. Under stern surveillance of soldiers, the internees have to abide by the regulations that push them to the edge of humanity-bury the dead among them, maintain strict isolation from the soldiers who bring in food thrice a say, remain indoor as any attempt to escape or any sign of a seditious movement will result in death. The ophthalmologist's wife seems to be the only one who has not succumbed to blindness. She becomes the eye of those who lost their eyesight. She becomes the one in whom the inmates find solace, comfort and encouragement that spur them on to living in the midst of great distress, pain, and anguish.
The book gets very difficult emotionally (in fact disturbing) as the mental asylum gets overcrowded and soldiers, who are seized by this formidable terror, overreacted (...). (Matthew M. Yau - "Voracious Reader")
