José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Naívan bízom abban, Ti is írtok kommentben idézetet... Ezért csak néhány mondatot hozok a postban szószerint.
Elő tehát a könyvekkel!
Az első három fejezetről lesz ma szó. Korábbi bejegyzésben vizsgáltuk az ajánlást, a mottó mondatot, valamint a regény legelejét.
Nézzük hogyan folytatódik, és sikerül-e Saramagonak bevonnia minket könyvének zárt, autentikusnak szánt világába?
Angolul szívesen olvasóknak pedig: Grega küldött linket angol nyelvű kritikákhoz (mégegyszer köszönet érte!), csemegézzünk hát belőlük!
Tökéletes meglátás!/Az ember belső lényének borzalmas, de reális ábrázolása.Nehezen kiheverhető sérüléseket lehet ettől a könyvtől szerezni.
Mindenkinek ajánlom; segít az önelemzésben...
Néhány gépkocsivezető már kipattant a kocsijából, készen arra, hogy félretolja az útból az elakadt autót, valahová, ahol nem zavarja a forgalmat, és dühödten csapkodja a zárt ablakokat, a bent ülő ember feléjük fordítja a fejét, hol erre, hol arra fordul, látni, hogy valamit kiabál, a szájmozgásából kivenni, hogy egyetlen szót ismételget, nem, nem egyet, hanem kettőt, igen, így van, ahogy mindjárt meg is bizonyosodik róla mindenki, amikor valakinek végre sikerül kinyitni az egyik ajtót, Vak vagyok.Senki nem mondaná róla. A férfi szeme, ahogy első ránézésre, egy villanásnyi idő alatt megállapítható, egészségesnek látszik, az írisz tisztán és fényesen csillog, az ínhártya pedig fehér és tömör, mint a porcelán.
Mindazonáltal, az első fejezetekben nyomasztó leírást nem találunk kórságról vagy szenvedésről. Senkit nem akar Saramago elijeszteni, fokozatosan, finoman, puhán és adagolva kapjuk a részleteket.Vak vagyok, vak vagyok, ismételgette kétségbeesetten, miközben segítettek neki kikászálódni a kocsiból, és előtörő könnyeitől még fényesebb lett a szeme, amelyről azt állította, hogy halott. Elmúlik, meglátja, elmúlik, néha idegi alapon van, mondta egy asszony.(...) Beültették a vezető melletti ülésre, bekapcsolták a biztonsági övet, Nem látok, nem látok, mormolta sírósan, (...)(...) Semmi, olyan mintha sűrű ködben lennék, mintha tejtengerbe estem volna, De a vakság nem ilyen, mondta a másik, úgy mondják, hogy a vakság fekete, Pedig én csak fehérséget látok, Talán annak az asszonykának igaza volt, valami idegi eredetű dolog lehet, az idegek nagyon meg tudják tréfálni az embert (...)
Most viszont, éppen ellenkezőleg, egy olyan fényességes, olyan túláradó fehérségbe veszett bele minden, amely sokkalta inkább elemésztette, mint elnyelte, nemcsak a színeket, de még magukat a tárgyakat és az élőlényeket is, s ilyenképpen kétszeresen láthatatlanná tette őket.
Miközben a nappali felé igyekezett, bár óvatos lassúsággal haladt, tétova kezét a falon siklatva, levert egy virágvázát, amire nem számított. Elfeledkezett róla, vagy a felesége hagyta ott, amikor elment dolgozni, arra gondolva, hogy később majd helyre teszi. Lehajolt, hogy a kár nagyságát megvizsgálja. A víz szétfutott a beeresztett padlón. Össze akarta szedni a virágokat, de nem gondolt az üvegcserepekre, és egy hosszú, vékony szilánk belefúródott az egyik ujjába, erre megint folyni kezdtek a könnyei, a fájdalomtól, az elhagyatottságtól, mint egy gyermeknek, fehér vakságba zártan, egy lakás közepén, amely lassan sötétbe borult, mert közeledett az este.
Amikor a vak férfi segítségére sietett az ember, aki később ellopta a kocsiját, ott és akkor még semmiféle bűnös szándékot nem táplált magában, sőt éppen ellenkezőleg engedelmeskedett a nagylelkűség és az áldozatkészség érzésének, amelyekről mindenki tudja, hogy az emberi nem két legnemesebb tulajdonsága, és még a legelvetemültebb bűnözőben is ott rejtőzik, nemhogy egy ilyen kisstílű autótolvajban, akinek semmi reménye nincs a szakmai előrelépésre, és az üzlet igazi haszonélvezői kizsákmányolják, mert a szegények nyomorúságát mindig, mindenki kihasználja. Végül is így vagy úgy, de nincs olyan nagy különbség aközött, hogy valaki segít egy vak embernek, azután kirabolja, és aközött, hogy valaki egy elaggott és hebegő öregemberről gondoskodik, miközben az örökségen jár az esze.
De a lelkifurdalás, a lelkiismeretnek ez a kínzó megnyilatkozása, ahogyan korábban már említettük, vagy ha hatásosabb fordulattal akarunk élni, a bensőjét mardosó lelkiismeret is a szeme elé idézte az ajtót éppen bezáró gyámoltalan vak ember képét, Nem szükséges, nem szükséges, motyogta a szerencsételen, aki mostantól fogva soha egyetlen lépést sem tud tenni segítség nélkül.
A tolvaj minden idegszálával a forgalomra figyelt, szerette volna megakadályozni, hogy ezek az ijesztő gondolatok teljesen betöltsék a lelkét, jól tudta, hogy a legcsekélyebb tévedést, a legcsekélyebb figyelmetlenséget sem engedheti meg magának. Még csak az kellene, hogy megállítsák a rendőrök, (...)
Kiszállt, nem is gondolt arra, hogy becsukja a kocsit, úgyis mindjárt visszajön, és elindult. Még harminc lépést sem tett, amikor megvakult.
Fesztelenül lépett be a szállodába, s az előcsarnokon át a bárba ment. Néhány perccel korábban érkezett, ezért várnia kellett, a légyottot pontos időre beszélték meg. Kért egy üdítőt, lassan kortyolgatta, nem nézett senkire, nem akarta, hogy közönséges valakinek higgyék, aki férfiakra vadászik. Valamivel később, mint egy turista, aki a szobájába igyekszik, hogy megpihenjen a múzeumokban töltött délután végén, a lifthez ment. Az erény, lehet, hogy ezt valaki még nem tudja, mindig nehézségekkel találkozik a tökéletesség felé vezető rögös úton, a bűnt s a vétket viszont mindig kegyeibe fogadja a szerencse, ezért amikor a lány odaért, már nyílt is a lift ajtaja. Két vendég lépett ki rajta, egy idős házaspár, a lány pedig bement, megnyomta a harmadik emeleti gombot, a háromszáztizenkettes szobában vártak rá, amint odaért, csöndesen kopogott az ajtón, tíz perc múlva meztelen volt, a tizenötödik percben pihegett, a tizennyolcadikban szerelmes szavakat suttogott, és már semmit sem kellett színlelnie, a huszadikban kezdte elveszíteni a fejét, a huszonegyedikben érezte, hogy testét szétszaggatja a kéj, a huszonkettedikben kiabált, Most, most, s mikor magához tért, holtfáradtan és boldogan azt mondta, Még mindig fehérnek látok mindent.
Az autótolvajt egy rendőr vezette haza. A hatalom körültekintő és szánakozó képviselője el nem képzelte volna, hogy egy megrögzött bűnözőt vezet a karjánál fogva, ahogyan arra sem gondolt, hogy megakadályozza a szökésben, amint ezt máskor megtette volna, csak arra ügyelt, hogy a szerencsétlen ember nehogy megbotoljon és elessen.
Bizonytalansága nem tartott soká, mert a rendőr megszólalt, Ez az úr vak, vegye gondjaiba, az asszony pedig, aki megkönnyebbülhetett volna, mivel a rendőr végül is csak kíséretként jött, abban a pillanatban, amikor könnyeit hullató férje a vállára borult, s elmondta, amit már tudunk, rádöbbent, hogy a végzet milyen roppant erővel tört be a házba.
In Blindness Saramago has written a profound, ultimately transcendent meditation on what it means to be human. -- Alix Wilber, Amazon.com
Here, Saramago stalks two of our oldest themes in the tale of a plague of blindness that strikes an unnamed European city. At the novel's opening, a driver sits in traffic, waiting for the light to change. By the time it does, his field of vision is white, a "milky sea." Like any inexplicable contagion, this plague of "white sickness" sets off panic. Like Camus, to whom he cannot help being compared, Saramago uses the social disintegration of people in extremis as a crucible in which to study the combustion of our vices and virtues. Throughout the narrative, one character remains sighted, the ophthalmologist's wife. Claiming to be blind so she may be interned with her husband, she eventually becomes the guide and protector for an improvised family. Indeed, she is the reader's guide and stand-in, the repository of human decency, the hero, if such an elaborate fable can have a hero.
Even after so many factual accounts of mass cruelty, this most sophisticated fiction retains its peculiar power to move and persuade. -- Drenka Willen, Publishers Weekly
What strikes me most strongly about this book is the author's challenges he sets up for himself early on. As more and more characters are introduced, the challenge of keeping track of who is speaking and who is where mounts exponentially. I kept saying to myself "How's he going to do it when the wards fill up?" As noted throughout the reviews, Saramago does not provide us with the usual authorial roadmap. -- Bruce Kendall "BEK", Southern Pines
