BNagy Koppány Zsolt: Nagyapám tudott repülni,Magvető, Novellárium, 2007, 146 oldal,2290 Ft
Ez a novella, ez nehéz műfaj. A látszat ellenére az. Kívülről úgy tűnik, néhány oldalon össze lehet foglalni egy jópofa történetet, aztán mehet is az email a szerkesztőknek valamely irodalmi folyóirathoz, akik alig várják, hogy a kisebb olvasóközönséget vonzó kortárs költészet helyett prózai szövegfolyam kerüljön a lapszám oldalaira. Csakhogy úgy tűnik, novellát sem olyan egyszerű írni. Megkockáztatom, hogy legalább olyan nehéz, mint regényt, ha nem nehezebb. Kitalálni, megalkotni, belesűríteni néhány oldalba; nem elveszni a részletekben, de mégis hagyni kibontakozni a témát; felvezetni és megkomponálni, hogy a végeredmény érthető legyen és egyenesen következzen a történetből; szórakoztatni, elgondolkodtatni, rávezetni, megsejtetni, elmondani, sőt elhallgatni ésígytovább, ésígytovább. Mindezt alig néhány oldalon. Legalábbis én így képzelek el egy jó szöveget.
Napokig hordoztam a táskámban Nagy Koppány Zsolt novellás kötetét. Már régen elolvastam, alig vett egy délutánnál több időt igénybe. Nagy Koppány Zsolt szövegeit könnyen magunkévá lehet tenni. Szórakoztat és felkelti az olvasó érdeklődését. Van, amikor a történésekkel, van amikor a történések hiányával. Novellái zavarba ejtően sokfélék, a kötetegész stílusa úgy hullámzik, hogy egy pillanatig nem unatkozik az ember. A hagyományosabb történetközpontú novellák mellett felbukkannak rövidebb, groteszk darabok és elvontabb nehézkesebb szövegek, sőt stílusparódiák is. Szóval Nagy Koppány Zsoltot olvasni jó.
Ezzel tehát nem volt gond. Azért hordoztam napok óta magammal, hogy szabad perceimben újra és újra átlapozzam, hogy végre fogást találjak ezen a köteten. Azt ugyanis napok óta nem tudom, mit írjak róla. Többször átfutottam a fülszöveget, mely olyan nagy elvárásokat kelt az emberben, hogy az szerintem nem tesz jót a novelláknak, ráadásul éreztem némi erőltetett koncepciókeresést benne: „az első ciklus szövegei egy, a történelmi hagyományokat szabadon kezelő szerzői világot rajzolnak meg, amelyben a történelmi hitelesség (és hiteltelenség) mitikus elemekkel egészül ki, megy szembe, vagy áll párhuzamba”. Nos, azon túl, hogy ez fölöslegesen bonyolult, nem vagyok biztos benne, hogy érvényes a kötetre, annak ellenére, hogy a szövegek egy része valóban foglalkozik hasonló témákkal.
Nagy prózájának központi eleme a hiány. Szövegvilágában a kihagyás stilisztikai eszköze uralkodik. De hiányt nem csak a legnagyobb nyelvi egység, a szöveg szintjén, hanem valahol felette is éreztem, s itt már nem írói eszközként. Ezt a valaholt talán szöveghagyományként nevezném, vagy kollektív szövegként. Ezt az említett szöveghagyományt ugyanis Nagy mintha nem hasznosítaná, hanem inkább csak ráhagyatkozna. Példával kifejtve: elvontabb, groteszk szövegei esetén látszólag arra a hatásmechanizmusra hagyatkozik, amelyet például Örkény szövegeiből már megtanulhatott az olvasó. Így nem kockáztat sokat. Nagy szövegei ugyanakkor széles skálán mozognak, stiláris, szerkezeti és hangulati elmozdulásai két egymást követő szövegben olyan nagyok, hogy az emberben felmerül, itt már nem is írói erényről van szó. Mintha a szerző kísérletezne, melyik áll neki jobban, vagy rosszabb esetben kapkod, nem tudja, hogyan nyúljon az anyaghoz. Egyes novelláiban az elhallgatás eszköze ugyanígy olyan erőteljes, hogy nem voltam benne biztos, működik-e írói elképzelés a szöveg mögött, vagy pusztán a legegyszerűbb szakmai eszközhöz nyúltak, melynek jelszava: aki nem érti, az nem ért hozzá. És emiatt én, az olvasó feszengeni kezdek. Az meg kinek jó.
Nagy Koppány Zsolt nagy kvalitásokkal rendelkező prózaíró, ez egészen biztos. E kötet jól példázza, hogy milyen erényei vannak, és azt is, hogy mekkora tartalékok rejlenek benne, viszont talán az is felsejlik belőlük, hogy Nagy Koppány Zsolt még nincs teljesen „készen”. Novellái viszont mindezek ellenére szórakoztatnak és érdekesek, mindenképpen érdemes tehát olvasni őket.
