II. (anekdot)
(részletek)
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni I
A koalíciós időkben, már a fultoni beszéd után, a hidegháború alatt Rákosi Mátyás a béketáborban járkálva lobogó tűznél melegedő funkcionáriusokra bukkant.
Tüzet kért tőlük.
Míg a szocdemek a csípővasért szaladtak, egy szervezett munkásfiatal, név szerint Medve István, belemarkolt a zsarátnokba, és a hamuval együtt, hogy kezét meg ne égesse, olyan szép piros parazsat tartott a főtitkár elé, hogy csak úgy szikrázott, mint az ötágú csillag.
Ez aztán egy ördöngös fickó – mondta az első ember, és rágyújtott a ritka tüzes serpenyőből.
Erkölcs
A vérbő ötvenes évek elején egyszer Mátyás úgy leszidta az imperialistákat, hogy maga is megbánta. Bánatában aztán vadászatra rándult át Munkácsra, mindazonáltal telisde-teli volt életörömmel. (Itt jegyzem meg, hogy alkalomadtán rendkívül indulatos tudott lenni. Egyszer vadászat közben azért, mert egy fának az ága a szemét érintette, erdészére emelte a puskáját. Az erdész tapasztalt, talpig férfi volt, mást ne mondjak, ismerte Kun Bélát is, csak ennyit szólt: Legyen kegyes, drága elvtárs, édes Mátyás, özvegyemről és árváimról gondoskodni. Szerencséd, oktalan állat, hogy özvegyed és árváid vannak – jegyezte meg nagylelkűen a főtitkár, és ismét vállára vette a puskáját.)
Az estéli visszakocsizáskor a kíséretében lévő ávósok egyike amaz aggodalmának adott kifejezést, hogy vajon a határnál nem-e fog az utazás késedelmet szenvedni. Lement a nap, s ahogy lement, a komoly férfiak bele-beleborzongtak a hűskés alkonyatba, annakelőtte pedig hogy keresték az enyhet ígérő silány árnyékfoltokat. Szinte láthatóan sötétedett, nevezett ávósnak az volt az érzése, hogy a légmolekulák szemenként sötétednek. (Elkezdte estin a gimnáziumot, de nem bírta befejezni. „Az erejem nem volt hozzá meg estére. Az asszony is mindig baszkurált a pénz végett.”)
Mind e közben a legmagasabb kíséret egyik tagja a zöld parolis ávó működését nem éppen a leghízelgőbb módon tette szó tárgyává, oda célozván, hogy némi kenyőpénz fejében bárki is könnyen átjuthat a határon, még ha vámköteles tárgyak volnának is a birtokában, különösen a Szovjetunióval határos határon.
Már erre a főtitkár is annak adott legmagasabb kifejezést, hogy a hallottak (lásd még A valóság tükrözése: egy túlkapás c. írást) felől közvetlenül akarna meggyőződést szerezni. A terv akként lett megállapítva, hogy Rákosi az ún. háttérben marad. Ő egyébként megszállottként szeretett szabadságos ávósnak felöltözni, a sapkája mellett virág volt, kenyerestarisznya az oldalán, a kardot a mentével együtt felkötötte a hátára, vágott egy útszéli meggyfáról botot magának, úgy haladt a dűlőn, akár akárki más, aki öreg szülejéhez iparkodik hazafelé – volt is dolga a biztonsági őröknek: sok. Így élvezte a nép szeretetét.
Úgy is történt, a határsorompóhoz érve, az evégből kijelölt ávós a csézáról leszállva, miközben szolgálati fegyverén hidegen csillant a krassz holdfény, szóba ereszkedett a pirospozsgás fiatal őrrel, hogy sietősen át szeretne jutni. Az legott megtörténhetik – válaszolt vidáman a fiú, kinek nap mint nap öröme telt a szolgálatban, szerette a virrasztásokat, a férfit próbáló riadókat, a kemény vicceket, hajnalban a hűskés levegőt, a setét erdő irdatlan roppanásait, és gyűlölte a nép közelebbről meg nem határozott ellenségeit –, hogy ha nincs az elvtársnál vámköteles áru.
De épp ez a bibi, hogy volna néhány kila gyertya, cukor, kávé, farmer és számítógépecske, de nem szeretnék emiatt, mit mondjak, egy percet sem vesztegelni. A fiú hajthatatlan volt, hová gondol, jó ember, drága elvtárs?! Hiszen ez részemről esküszegés lenne! (Szentigaz!) A kudarctól immár rettegő ávós homlokán, mint csigák ezüst kondenzcsíkja, hideg veríték kúszott, s szeme meredten bűvölte a fiút. (A meredtnézés elemi óvatosságnak számított, mert akkortájt könnyen előfordult, hogy valakinek azt mondták: „Magának ide-oda jár a szeme.” Ezután biztosra lehetett venni, hogy az az elvtárs, akinek állítólag, kiemelés tőlem, ide-oda járt a szeme, gyanúba keveredik, és akkor már nem zörgött a haraszt, ha nem fútta a szél.)
A hold szenvtelenül mosolygott az égről, mint akinek mindegy, az igazság győz vagy a hamisság. De a hű fiú nem hallgatott a csábos ígéretekre, hanem kiadta a végső ütőkártyát: Nincs az a pénz! – Pedig akkor az nagy pénz volt.
Ekkor a háttér csalitjából előlépett Rákosi Mátyás, kit a pirospozsgás őr a patyomkin-ruházat dacára üstöllést felismert, s tisztelegvén, a további parancsot várta. Háráso, ember vagy, hékás – kiáltotta Mátyás örömmel –, éber kolumnista (este volt és fáradt) az álarc mögött is felismeri és leleplezi az ellenséget! No hiszen, kezdte kényelmetlenül érezni magát az az ávós! – Már másnap nem volt se híre, se hamva.
Rákosi megöblösítette a hangját, az erdő vadjai és a levegő madarai alábbhagytak természetes neszeikkel, elvtársak!, sok minden, nagyon sok minden nincs még tisztázva ebben és az ehhez hasonló ügyekben! A fiú csoszált túl nagy bakancsában, egyik keze a puskatusán, másik a nadrágvarráson, a főtitkár elgondolkodva morzsolt egy száraz ágacskát, miközben jót nevetett az őr elfogódottságán.
No, komám, komád vagyok-e? – Az őszi erdő csöndesen mocorgott, na, elvtárs, neked elég széles melled van, elfér rajta néhány kitüntetés, azzal intett a kíséret felé, egymás után vetették le az elvtársak a dolmányt, annyi volt a drágakő mind a dolmányon, mint tepertő a túrós csuszán.
Majd a magas társaság eltűnt az erdőt át- meg átpásztázó reflektornyalábok bonyolult-szép, Moholy-Nagyot idéző, tiszta geometrikus rendszerében. De Rákosi még visszafordult a fáradt legényhez, a mai Magyarországon, úgy érzem, igazi tavasz van.
Fiunk villámsújtottan áll ott, dobogó szívvel a sötétben, kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet, aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag – hogy azután tegye, mit a magas méltóság javasolt: kacagva szaladt át az életen. (Példát vehetnénk mi is, kedves Olvasóim.)
Mi történt?
Féltem. (jún. 16.; délután)
Anya csak egy van
Mikor egyszer a drága ember utazott, egy dicső faluban megszólította őt egy parasztasszony, ki azt akarta kérni, hogy pirospozsgás fiát bocsássák szabadon, mert úgymond nem csinált semmit.
Kezdte beszédét e szavakkal: Jó napot adjon Isten, drága Mátyás, édes elvtárs! Ne haragudj rám, uram, nem állhatok fel előtted, asszonyi bajom van. Jó egészséget kívánok, drága. Hát asszonyom anyja (?) mit csinál? Friss egészségben van-e?
A főtitkár nyájasan felelt minden kérdésre, megajándékozta a parasztasszonyt sóval és kenyérrel (nagy kincs volt az falun az időtt) meg egy szőrös gyapotmaggal, és megjegyezte, hogy eddig még senki fia-borja nem tudakolta tőle édesanyjának földi mibenlétét.
Két hét múlva szabad volt a fiú. Sza-aba-ad!!!
Testületi boldogság
Ávós, kapa, nagyharang válasszon el titeket egymástól! – Úgy is lett: addig éltek, míg meg nem haltak, akkor azután meghaltak.
