Ágnes
„Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst.”
(A helyzet reménytelen, de nem komoly.)
Élt egyszer egy lektorijelentésíró. Valójában lektorijelentés-fogalmazványírót kellene mondanunk, az írások ugyanis a Kiadó számára, belső használatra készültek, s noha a lektorijelentésíró egyiküket-másikukat megjelentette változtatás nélkül, recenzióként, reciként, és a föl nem használtak jó részét is tervezte hasznosítani egy „valamelyest összefoglalóbb” jellegű dolgozatban, és amelyiket nem, abban sem volt semmi de semmi hevenyészettség vagy vázlatszerű, mindazonáltal az a furcsa nem-hivatalosság, túlzott természetesség és mindennapiság, ahogy a Kiadóban kezelték és használták ezeket az írásokat, ahol pedig, a napi robotban, az Írás Szent-sége bizony el-elkallódott, ami föltűnt tehát, az igencsak létezett, az a gyakorlatiasság fájdalmasan hívja elő a fogalmazvány szót. Nem volt ez nagy állás, de érteni kellett hozzá, és a lektorijelentésíró értett is hozzá; nem esszéket és recenziókat (!) írt, nem dolgozatokat és nem „töredékeket”, hanem „hatékonyan segítette elő a Kiadó döntéselőkészítési munkálatait”, igaz, a maga módján, belerejtve az írásokba a hasznosítás szempontjából fölösleges pontosságokat, kis finomságokat, az itt megvalósítható teljességet, ami neki, a lektorijelentésírónak, egyszerűen szólva, örömet okozott.
Az idő tájt, ez tavaly volt, midőn a lektorijelentésíró egyre gyakrabban és egyre véletlenebbül, egyre vadabb, hevesebb véletlenszerűséggel találkozott (látta, megleste, követte, feltűnés nélkül molesztálta etc.) a város különb-különb pontjain, utcáin, a nagy, vastag, hírhedt bulvárokon, a kietlen mellékutcákon, az ilyen-olyan tereken, bezárt lacipecsenyések védő árnyékában, a mozgólépcsőn vagy egy lépcsőkarfa setét díszeinél, egy tömeg izgékony takarásában, lehúzott zsalugáterek mögött és bedeszkázott kirakat deszkaérzékiségében, lakásokban, műtermekben, az értelmiségi mindennapok és esték színterein – ugyanavval a sörényes nővel, Ágnessel, akkor éppen a kelet-francia írókkal foglalkozott; szerette őket a dallamosságuk miatt.
A városban sok fa nőtt, s nem azok a betonrengetegbe bújtatott művi klorofilszigetek, nem formatervezett zöld, hanem egyszerű fák, melyek a földből nőttek ki, folyományaképp az egy főre jutó városizöldmennyiség terén előkelő helyen álltak az európai nagyvárosok között, amit számos színes prospektus és szórólap megemlített, olyik táblázattal, olyik anélkül, több-kevesebb büszkeséggel, részint profiljuktól, bevallott, illetőleg bevallatlan vagy bevallhatatlan céljaiktól, részint a felelős szerkesztő rátermettségétől vagy csak egyszerűen vérmérsékletétől függően.
A lektorijelentésíró a maga részéről a lomberősség, mondhatni, megszállottja volt, e szerint, a lomberősség szerint, vette szemügyre és tartotta megfigyelés alatt a város fáit, lényegében állandóan összehasonlította az „övéivel”, azokkal, amelyeket a lakása ablakából látott; a mérések egész rendszerét dolgozta ki, és ezen szak-értelmén csak a saját fáihoz fűződő elfogultsága ejthetett foltot, s az ejtett is.
A Kiadóból igyekezett hazafelé, felmálházva az új olvasópéldányokkal, táskája, mint egy duzzadt, fekete hurka himbált az egyik kezében, a másikban az új kelet-francia könyv; hideg szél bolyongott az utcákon. Ugyan márciusban, ami a lomberősséget illeti, egyik fa olyan, mint a másik – az avatatlan szemlélőnek. Mert már a csupaszokon is lehet látni, a hideg, szürke, fagyott ágacskákon, hogy mit remélhetni majdan tőlük. Az övéi közül egy vad, friss vadgesztenye volt az azévi favorit, melynek csenevész ágacskái között most még gond nélkül átlátott a szemben levő házsorra, ahol, vele egymagasságban, idős házaspár lakott, akik állandóan reparáltak valamit, és a lektorijelentésíró minden egyes, még, hogy úgy mondjuk, időben kilesett mozdulatnak, például hogy lefestették az ajtókereteket, különösen örült, gondolva a várható kapitális lomberősségre. Az asszony alig látott már, egy ízben találkozott velük az utcán, vastag és nehéz szemüveg mögül hunyorgott, sőt fehér botot is tartott a kezében; fagyiztak, mint két diák, csoszogtak.
A lektorijelentésíró ügyetlenül topogott a terhével. Bent azt hallotta, nyílt itt a közelben egy jópofa kis kávéház. „Tudja, olyan, mintha még a… na most mondjon nekem egy nevet… ülne ott, hitelben nyilván.” „Musil”, válaszolta a lektorijelentésíró. A szerkesztőnő selyeminge hátul, a hát közepén kigombolódott; lebegett, fodrozódott a két szél, s a lektorijelentésíró alaposan belenézett, míg a nő a köteteket kereste a polcon. „Musil, nutriadíszes, duplasoros, Patou-kék, könnyű szövetkabátban, mely hátul deréktól hiányzik, nincs, a fara meztelen, fekete harisnyakötők kúsznak, kitolja, cikázik, rázza, fölmerevíti, kicsit terpeszbe áll, így látszik, lába közt hatalmas pamacs műszőr sötétlik, fekete erdőség, rázza, jaj, anyám, de nagy szája van a maga macskájának, majd lesz a tiednek is olyan, ha annyi egeret fogott, mint az enyém, Musil.” „Maga nem gondolja, hogy egy szoba olyan hülye könyvespolc nélkül?” „Begomboljam?”, kérdezte a lektorijelentésíró a hajladozástól gondterhelt szerkesztőnőt. A fehér, puha, enyhén elhízott, szalonnás háton, mely a lektorijelentésírót bizonyos Fruzsinára emlékeztette, szemölcs is volt (tanyázott) vagy anyajegy, valami efféle. Szerette a szerkesztőnőt, mert az nem hazudott; pedig gyávácskának látszott, és az is volt, főként önmagával szemben, s ez a lektorijelentésírót, afféle fogatlan prókátorként, roppant bosszantotta. Sajnálta is kicsit. „Maga milyen gonosz! Mért nem hagyja azt a szegény Musilt békén?!”
Arra pontosan emlékezett, hogy a kávéház egy nagy forradalmárról vagy filológusról elnevezett mellékutcában van, de hogy a kettő közül melyik, arra nem emlékezett pontosan, így, egy sűrűn felállványozott ház előtt, a bizonytalanságból fakadó agresszív szívélyességgel kérdezett meg két lánykát az utca végett. A lányok haja veresre volt föstve, a vállukat vonogatták, miközben bravúros rágógumigömböket fúttak, amik aztán, csudás külsejüknek ellentmondóan, utálatosan elpukkantak.
„Nem tudjuk, mit akarsz, dagikám”, mondta a magasabbik. Cseresnyés ajaka van, állapította meg a lektorijelentésíró. „Mármost akkor forradalmár vagy filológus?”, kérdezte a kisebbik. Összenevettek, „nyilván a mindennapok forradalmiságára gondol a pasas”. „A Nouvelle Cuisine valódi revolúcióvá vált a francia hagyományoktól gúzsbakötött és terrorizált európai konyhában. Le a nehéz szószokkal, le a keresettséggel! Éljenek a természetes ízek! Éljen a főtt karotta!” – ezt olvasta nemrég. Nem szerette az Új Konyhát, meglehet, tán csak balszerencséje volt, és a revolúció perclovagjaival hozta össze az éhség, nyegle, fiatal, hatalomvágyó, mámoros szakácskákkal, akik még azt a legelemibb fáradságot sem vették, hogy legalább azt ismerjék, amit elvetnek. Az ő kezükben a friss lendület, az ízek eredete és eredetisége iránti lelkesültség, mely mért ne lehetett volna kíméletlen is akár a felpöffeszkedett, tocsogó tradíciókkal szemben, az ő kezükben ez arisztokratikus látványszakácskodássá fajult, a fiatal sztárok csak különbözni kívántak, ízről és vendégről úriember nem beszél, tartották, és a főtt krumplira vízszerű spárgafejeket hánytak szemforgatón. „A Nouvelle Cuisine megbukott, halott”, lehetett olvasni egyre több szakértő tollából, és a lektorijelentésírónak nem volt érkezése egy döglött oroszlánba rugdosni, inkább azt remélte, őszintén, hogy azért ezek után nem lehet majd a régi módon főzni. Az alkotóműhelyeknek nem szabad elszakadniok a valóságtól, hallotta (hallgatózta) a Kiadóban, ahogy ment a folyosón; az észt irodalom legdinamikusabb fejlődő ága: a novellisztika.
A lányok még nevettek, nevetésükben nem volt semmi kedv, se jó, se rossz, inkább valami összefogás, összefogódzás, bár talán nem védekezés és nem támadás, midőn odalépett hozzájuk, mintegy a lektorijelentésíró vaskos háta mögül, egy szőke, vékony nő, Ágnes, lóden pelerinje bágyadtan lebegett. „Csajok, küldjetek egy kis kánikulát a végére”, szájában cigaretta billent, orcája idegesen, szippantásra készen remegett. A nő miután tüzet kapott tüzet fogott , elszáguldott, a lányok pedig úgy sétáltak (kis pukkanásokkal) tovább, mintha a lektorijelentésíró ott sem lett volna.
Ez volt az első találkozás. A lektorijelentésíró ingerülten gondolt Ágnes beszédére, erre a túlságosan is keresett ál-szlengre, mindenesetre hosszasan foglalkozott a nővel. Ön kétségbeesett, merész és vonzó asszony, ezt kellett volna mondania. Menjen a fenébe. Az állványok tövében törmelék terült el, egy homokbuckába rézsút meszes talicska állt bele. A lektorijelentésíró halovány, összetöppedt kutyaszart is regisztrált. Hideg volt, mégis megizzadt. Eszébe jutott az utca neve, egy forradalmáré, de már elszállt a kedve, egyébként sem tudta pontosan, hol az utca. Az egyik sokatígérő, ezt még az elmúlt szezonból tudta, fácska törzsére papírt tűztek. Olvasta: KEDVESEIM! A SZÉL ODANYOM BENNÜNKET ANYÁNYI FELHŐKARCOLÓINK TÖVÉHEZ, SEM ARCUNK, SEM SZÍVÜNK FÖL! (BARÁTAIM.) A sorok között ugyanavval az írással még ez állt: HÚGAIM, NŐVÉREIM, FIVÉREIM, NE FÉLJETEK. „Jó, nem félek”, mondta a lektorijelentésíró a szívében.
