8.
„Levesben nem vagyok igazán jó. A leves szerintem türelem plusz alapanyag. Türelmem nincs, piacra utálok járni. Az igazság órája, az a húsleves, ott nem lehet csalni. Egy hagymaleves vagy zellerkrémleves – kézügyesség kérdése. Jó, legyen varázslás. Azt hiszem, én egyszerre vagyok nagyon jó és nagyon rossz háziasszony. Főként szolid nem vagyok.
Viszont húsban, kiváltképp marhában, tehenhúsban, s ott is a bélszínnek mondott vesepecsenyében verhetetlen vagyok. Vagy ha verhető is, annak akkor nincs jelentősége… Azért a bélszín is kegyelem dolga. (Nem annyira, mint a kocsonya, erről az uramat lehetne faggatni – amit Maga sohase hitt volna, Bohumil, az uram tud kocsonyát csinálni, igazi, durva, jó kocsonyát, nem ám csak valami úri szulcot… Azt mondja, megtanulhatatlan, mindent tudni kell, mindent bele kell rakni, aztán várni…)
Életem legjobb bélszínét egy idegennek csináltam. Nem vadidegennek, egy postásnak, egy boldogtalan postásnak. Éppen abban a pillanatban lett boldogtalan, hogy kinyitottam neki az ajtót. Ebben maga nagy profi, Bohumil. Hogy nyílik az ajtó és boldogtalan. Nyilván megfigyelte. Hát én is megfigyeltem… Egyszer majd főzök magának. Vadasat. És nem átallanék knédlit föladni. Knédlit egy csehnek! De hát, édesem, kevesebbre mért vállalkozzam? Ott könyökölnének ketten az urammal a konyhában, csámcsognának, mert tán mondanom sem kell, csámcsognának, én meg nézném, ahogy esznek. Volna szilva is, ne féljen. Egy szót se szólnának, semmi ocsmány apa-fia irodalmi tekli-mekli, csak ennének a zabálás határán, s néha egymásra pillantanának, aztán rám, aztán a knédlire. Persze sert innának, tavaszi fáradtság ellen, mégpedig Gosslar’sche Gosse-t. Így képzelem.
A csöngetésre kinyitottam az ajtót, a postás azonnal óbégatni kezdett, szörcsögött, picsogott, hullott a könnye, és mert szégyenében vissza akarta tartani, vékony, éneklő nyöszörgés is jött belőle, mintha egy résen folyt volna ki a hang. Negyven év körül volt, olyan, mint mi most.”
Ez tíz éve történt. Anna szerette azt a kis lakást, ott kezdték az életüket, azon a negyvennyolc négyzetméteren, amit mindvégig ötvenkettőnek tartottak, mert ötvenkettőnek vették, csak eladáskor mérték le, s lett negyvennyolc – amiből, hogy egy puha fordulattal éljünk, már nem engedtek. Két gyerekkel se bizonyult szűknek, bár ideálisnak se, az író ide-oda menekülgetett dolgozni, könyvtárakba, de főként az éjszakába, mert szeretett otthon lenni és ott dolgozni, úgy szerette, ha mindenki otthon van, és halálosan csöndben, „azt a kis neszezést, ahogy lélegeznek, azt szeretem”, nagyszájúskodott, áttette a munkaidejét éjszakára, délben kelt, estig ődöngött, várva, hogy mindenki elaludjék.
– Szeretsz?
– Hogyne, csak aludjatok már el.
Szerelmes férfi (hermelinnel) a hetvenes évek második felében… Azt lehetne hinni, azért nem volt a kicsi lakás szűk, mert jól éltek Annáék, valóban, szinte keserűség nélkül, nagy reményekkel; ha most visszagondolt az asszony erre az időre, látta magukat ott a harmincas év fordulóján, erősek, ez a nyugodt, jó érzés, terveik vannak, rengeteget dolgoznak, minden napnak ragyogása van, sokan járnak hozzájuk, nem „menők”, hanem barátaik vannak, majdnem minden este jött valaki, félidegenek „ugrottak föl”, és valahogy mindenki várt mindenkitől valamit, valami jót, hogy az is majd valami jót fog tenni a világban, Anna finomakat főzött, fiatal férfiak és nők hajlongtak a nyári estében. Szinte látták, hogy nekilódult az életük, és ujjongás volt bennük.
A lakás tehát otthon volt, s az otthon tágas – úgy szeretjük elgondolni. Hasznos azonban, ha van egy úgynevezett panorámaablak, ha az egyik fal mondhatni üvegből van, így a falak kijelölte doboz végtelenné tágul, kiárad az ég felé, nincs vége, s aki bent ül, az a kozmosz lakója, a lakásban így egyenrangú társ a hold sarlója és az el nem pakolt könyvkupac. „Azt hiszem, aki akkor hozzánk jött, érezhette ezt a váratlan tágasságot, ezt az esélyt.
Hallom, ahogy dörmög, Bohus, hogy hát perszehogy sírvafakadt az az árva postás, amikor ebbe a szentélybe belépett, végtelenség, csillagok, szeretet, barátság, jövő, mondjon egy postást, csillagom, akinél erre nem törik el a mécses…
De az nem ezért rítt. Nőügy, világos. Átadta a leveleket, hallgatagon szipogott és állt. Leültettem a konyhában. Néhány napja szereztem bélszínt, leraktam hagymás olajba érni. És aztán kerestünk ehhez embereket. Ezeket vártuk.
A postás megint rázendített, most komolyan zokogott, meg is ijedtem, ez a férfizokogás ijesztő tud lenni, emlékszem apámra 56-ban… Úgy nézett rám, mintha nekem kéne tudnom valamit, illetve nekem kéne adnom feloldozást, mert a postás, mesélte a postás, megcsalta a feleségét, és most boldog, ám a boldogságát a felesége éppen az ő, a postás anyjával szövetkezve el akarja venni, el akarják lopni az ő boldogságát, visszacsenni, és végül is igazuk van, a gyerek az nem játék, ezért boldogtalan, mert jogtalanul boldog, viszont most, evvel a lánnyal érzi, hogy végre-valahára az, akinek lennie kell, olyan, amilyennek gondolja magát, az átutalási betétszámláról egy fiatal lány, egy üde lány, aki olvas az ő tekintetéből, ő soha nem ismerte eddig a szerelemnek ezt a játékosságát, hogy ő úgy csinál például, hogy megigazítja a haját, és ezt csak ő veszi észre, az a másik, és hogy nem bírt már hazugságban élni, abban a pokolban, a felesége egyébként egyetemet végzett, ő meg csak postás, de ez sose volt konfliktus köztük, igaz, hogy levelezőn teológiát tanul, és amikor aztán egyszer megköszönte a feleségének, hogy az összehajtogatta az ingeit, akkor az ő felesége, egyébként építőmérnök, nem építész, építő, nem ugyanaz!, azt mondta nevetve, nevetve, mint egy filmben, hogy ha az én férjem megköszöni, hogy én összehajtogatom az ő ingeit, akkor az én férjemnek szeretője van, mire ő azt mondta, igen.
Képzelheti, Bohumil, hogy akkor én már hol jártam! Szépen beért a hús; már éreztem, ahogy kivettem, a hajlásából, a hús mozdulataiból. Nagyon forró olajba tettem és röviden a fedőt is rá, marhahúsnak az sose árt, a dunszt, maradt még kis savanyított tárkonyom, azt rászórtam, felelőtlenül, ahogy szoktam, felbontottam egy Villányi Burgundit, arrébb rúgtam a postástáskát és tálaltam. Nem kérdezett az az ember semmit, vette a kést meg a villát, úgy kellett rákiáltanom, hogy várjon már meg engemet. Akkor még eszembe jutott az ananász, és tettem mindegyik szeletre egy fél-kört. Bohumil, ez 1979 kora őszén volt, ilyen lágy és véres, omlós és fűszeres bélszínt azóta se sikerült…
Megjött a férjem, a maga kollégája, amivel nem akarnám magára hárítani a felelősséget. Akkor már a második üveg bort ittuk, és kivittem szegénykémet a loggiára, a levegőre, ne sápadjon a sötét konyhában.”
Az író próbálta kitalálni, ki az idegen férfi, a táskából jött rá.
– És képzeld – mutatott Anna a postásra –, néha éjszaka csak ült a sötétben, és úgy nézett körül a saját lakásában, mint aki nem oda tartozik. – Az író bólintott, amit megérthetett, megértett. Nem jól érezte magát. Kis szünet után megkérdezte, mi lesz a levelekkel. Milyen levelekkel? A kikézbesítendőkkel. Hogy már csak ez az utca van vissza. Kiment a konyhába, kiszedegette a leveleket – küldeményeket – a hatalmas táskából (életében először nyúlt postástáskába). Anna kint fütyülni kezdte Sonny Boy Little John-ját.
Kicsi John / Kérdi a papát / Apa, lát a Jóisten / A sötétben? / A sötétben nem lát a / Jóisten, / kicsi John, / a sötétben / Apa lát, / Apa lát a sötétben.
Végignézett a romos asztalon, aggódott a maradék miatt. Annát és a postást, mintha függöny mögött ülnének, úgy látta, az asszony fütyült, dúdolt, a postás meg a fejét ingatva mormolta a textust.
Dobálgatta be a levélszekrénybe a lapokat, leveleket, olykor újságot, kikézbesített. A kis utca felkanyarodott a domb tetejére, szépen, lendületesen, ahogy a körbe, spirálban levágott almahéj. Fönt az író megállt, visszapillantott. A völgyben már kigyúltak a fények. – A sötétben nem lát a Jóisten, Apa lát, Apa lát a sötétben – dörmögte. Az apjára gondolt. A levélkihordásnak nem tulajdonított jelképes értéket, „üzenetet eljuttatni”, „kiszolgálni”, a jóérzését az okozta, hogy egy munkát befejezett. Hogy amit egyikünk elkezdett, azt egy másik befejezi. Visszaérve Anna már egyedül volt, mosogatott.
– Kaptam borravalót is.
– Te a valóságosnál jobb színben akarod föltüntetni magad evvel a postázással…
– Kétségtelen. Viszont látok a sötétben. Darkness, darling…
Más-más miatt jókedvük volt. De Anna kerülte az író tekintetét. Amikor megérkeztek a bélszínre csődített vendégek, Anna nevetve a nyakukba omolt.
– Hát… nagyon jó, hogy itt vagytok… Talán így véget ér ez a nap.
Van Budapesten azóta néhány ember, aki a nem-létezőt, az ígéretet, a majdnem bekövetkezőt, a fantasztikus lehetőséget, ami egyszersmind átverés és öncsalás és mégis fantasztikus, így hívja: „Anna nászos bélszín”, és van két ember Budapesten, aki ezen mást ért.
