1. „Ne csácsogj. Növeled a káoszt.”
Volt nekem egy távoli, fantasztikus és titokzatos nagybátyám, akit mindenki csak Robertónak hívott, mintha olasz selyemfiú lett volna, kivéve apámat, ő nem hívta sehogy, „nevét nem vette ajkára”. Nem vér szerinti rokon, egy nagynéniszerűség férjeként lett rövid ideig családtag, anyai ágon, mégpedig épp ott, ahol ez az ág játékosan és sorsszerűen érintette az apai ágat – egy a folyó, akárhány ága-boga van is.
Roberto mindig valahogy ünnepet csinált saját magából; ha megérkezett, jobban mondva betoppant, vasárnap lett. Feleségét, a nagynénit, Irának hívták (később a padláson a testvéreimmel találtunk róla egy aktképet, olajfestményt, és nagyon tiszteltük ezért), 49-ben hirtelen elment Brazíliába. Roberto maradt. Annyi látható haszna származott a házasságából, hogy 51 nyár elején őt is kitelepítették, ami saját jogon nem okvetlenül járt neki, a Hortobágyra került, orosz mintára száműzték, megfeledkezvén, hogy országunk nem alkalmas a száműzésre, mert ha az embernek Egerben volna, teszem azt, babája, akkor az egy nap alatt oda-vissza megjárható.
Ahová mi voltunk elzavarva, abba az észak-magyarországi kicsi faluba, oda is be-benézett időnként, még ajándékot is hozott, mintha afféle külföldi, gazdag rokon volna, s nem pedig ugyanolyan senkiházi, mint mi. Anyám egészen kifiatalodott mellette, viháncoltak, mint a gyerekek, olyanok voltak, mint a testvérek, én legalábbis így láttam, sóvárogva néztem őket, álnővért az álöccsével, nyilván azért is, 5mert nekem sosem volt nővérem, és mindig szerettem volna egyet (egyet-egyet).
Emlékszem, egyszer este anyám, arcán még az egész nap Roberto-ünnepe, nevetve említette apámnak: Ilyen szerettem volna lenni, mindig ilyen. Apám pedig mogorván így válaszolt: Ne csácsogj. Növeled a káoszt.
Növeled a káoszt, ez apámnak kedvenc mondása, és ez volt az egyetlen mondat, amelyet Robertóhoz intézett, napra tudom mikor, 1963. június 28-án. Azért tudom, mert másnap utaztam, Péter-Pálkor Bécsbe, nyaralni, helyesebben rokonokat „nyári szünidő eltöltése kvázi-vidéki unokaöcs által” – című házi feladat megoldására unszolni. Teletömtek mindig Maggi-kockás levesekkel – melyektől még ma is hányingert kapok; kenyérgombócokkal gyűrtem le, illetve a cserepes virágok titkos megöntözésével csökkentettem a bajt –, aztán zsupsz, bedugtak egy caritas-táborba valahol a Salzkammergutban. Akkor nem tudtam, hogy ez milyen jó nekem.
– Heló, pupák – köszönt rám 29-én a vonaton egy mosolygós fiatal férfi. Én a szüleimet is magáztam akkoriban, Roberto volt az egyetlen felnőtt, akit tegeztem.
– Öregem! – pattantam föl, és azonnal el is pirultam.
– Tudsz mindent? – kérdezte. Tudtam, tudni véltem. Előző este, éjszaka apám kidobta őt a házunkból. A dulakodás zajára ébredtem. Apám tolta kifelé a lakásból Robertót, aki alig komolyan védekezett; ugyan, ugyan, ismételgette, anyám hallgatott, ő is csak nézett, ahogy én. „Növeled a káoszt.” Roberto mindig nevetett. Nevetve válaszolta apámnak, hogy hát mi különböztetné meg a káoszt a föl nem ismert 6bonyolult rendtől? „Kifelé!” Én mondatokra nagyon tudok emlékezni. Roberto rágyújtott, kacsintott a Dohányozni tilos! táblára, s nem várta meg esetleges válaszomat, hanem elmondta, hogy este atyámmal megbeszélte, amit nyilván én is tudok már, hogy együtt fogunk utazni, utazók leszünk, végigutazzuk a Dunát, satöbbi, én úgyis unom a nagynénik szolid gondoskodását, satöbbi. – Na, pupák.
– Rendben van – bólintottam, mintha én és akkor döntöttem volna. Arról hallgattam, amit az ajtórésben láttam.
