Hobo
Benyaltam, azt jó ideig benyaltam a kommunistáknak, illetőleg képszerkesztő szekértolóiknak, hogy József Attila daliás. Az a szép fiatal, rímelő férfi a „Dolgozni csak szépen” fölirat alatt diadalmasan nézett ránk, mint egy aratási plakát. Nem állítván, hogy az a szocialista egy önjavító rendszer lett volna, mégis úgy rémlik, a Pándi-féle új Kritika címlapján jelent meg a valódi József Attila, az a kis termetű, nagy fejű, csapott vállú, gömbölyes orrú, érezhetően izzadós tenyerű, zilált, kiállhatatlan fráter, a magyar költészet egyik legnagyobbja, rossz öltönyben, szánalmasan.
Verset én olvasni szeretek, egyedül, este, már majdnem éjjel vagy reggel, félálomban, remélve…, nem, ez nem a reménykedés helye, de az azért jót tesz a napnak, ha van helye benne a versnek, mások lesznek a fényviszonyok, szépen meglassulhat a nap, persze nem a verstől, hanem az olvasójától, de hát ha nincs vers, olvasó sincs.
A versmondást meg többnyire ki nem állhatom. Az előadóművészettel mint olyannal pedig ki lehetne a világból kergetni. Pláne, ha még kellékek is vannak meg olyan kis izék, dramatizálások, mintha színpadon volnánk, mintha a versben megszólaló az drámai perszóna is volna, mintha, mintha…, és ezeknek a kis mintháknak semmi közük a művészet fundamentális minthájához, ezeknek a gyakorlathoz van közük, a műv. házak műsorterveihez, színészegyeztetéshez, a kultúrgépezethez, melyet még jó szívvel szidni sem lehet, mert ahhoz nem működik elég olajozottan, de viszont hasznos lehet.
Más azért a helyzet, ha valaki mond verset, mert akkor az a maga módján nézi a költőt, eszkábál össze egy képet. A Katonában Hobo (Földes László) és Márta István, két valaki, rakott össze egy József Attilát (munkatársak Antal Csaba, Báthory Zsolt, Galkó Balázs, Jordán Tamás). Az előbbiek szellemében nem József Attila miatt mentem el, hanem Hobo miatt. Van az a szép vicc az egyszeri emberről, aki megnézvén a III. Richardot, előadás után bemegy a címszereplő színészhez, s szól: Te színész. Hét óra óta figyellek: nagy g… vagy! – Hát mondjuk így figyelem én régóta Hobót, különféle helyzetekben, és tényleg ámulok. Annyi természetesség és nyugodtság van benne, és valami folyamatos jóra törekvés, mintha nem is egy nagyszájú bluesgazember volna. 18Megkockáztatom, van benne valami tanáros, még inkább tanítós, nem bonyolítja túl a dolgokat, de ezt, hogy úgy mondjam, nem hazugsággal éri el, s így érthetően és hitelesen, higgadtan tud beszélni, akár kommunistaszerű édesapjáról, akár Mick Jaggerről. Gyermekeim egy részhalmaza minden vasárnap estéjét az ő klubjában tölti, és jó erre gondolnom.
Elvileg rosszul kezdődött a dolog, voltak kellékek, dramatizálások, meg aztán, ha van két különböző alkat, azt mondjuk éppen ők ketten, József Attila meg ez a nagy darab medve. Mégis az történik – noha Hobo nem színész, versmondása sem különös, csak éppen minden porcikája hiteles –, hogy a költőt érzékelem a színpadon, azt a kicsi, szerencsétlen alakot, aki mindannyiónk vacogó szeretetéhségét fogalmazgatta egész életében, s most ott ágál fent előttem, ott van a színpadon, és azt mondja, ti jók vagytok mindannyian, mért csináltok hát rosszat. Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, kicsike kertjeinkbe zörgő, száraz virágot ültet az Úr.
Mi, kutyabarátok
G., aki jól tud mesélni, meséli, és van egy sánta kutyája, a Szvetter, hogy a kertjük előtt mostanában a vízparton rendre megáll egy autó, egy család, az asszony béna, az apa és a fia reggel kiemelik az autóból, tolószékbe teszik, kigörgetik a napra, ki a vén folyóhoz, délután ötkor meg vissza. Közben, mellékszál, meglehetősen hangosak, meg szemtelenek is.
Ma reggel éppen úgymond pakoltak, amikor G.-ék odaértek a sánta kutyával. A férfi, karjában az asszony, rápillant a vidáman kacsázó Szvetterre, és csodálkozva, szinte öntudatlanul mondja, hiszen ez sánta, ez egy sánta kutya, de hát akkor mért?!, akkor mért nem lövik agyon?, egy sánta kutyát, mire való?, mért nem lövik agyon, mért, mért nem, motyogja, és gyöngéden a tolószékbe teszi a magatehetetlen testet.
A csók
Már nem tudom pontosan fölidézni a félelem és bátorság akkori állását, a hadállásokat. Diktatúrában élni azt jelenti, hogy félelemben élünk. Ha a diktatúra erős, akkor félelmünk miatt nem érzünk szégyent. Ha a diktatúra gyönge, akkor a félelmünkön érzett szégyent bátorságunkkal leplezzük. Nyolcvannyolc-nyolcvankilenc bátor évek voltak.
Történetünk hőse, kivételesen, legyek én. Én – hogy segítsek eligazodni – aki: szereti a húszas évek női divatját, a haját hetenként fodrásszal igazíttatja, nem szeret állva szeretkezni (görcs áll a vádlijába) és így tovább. Az én hol ilyen volt, hol olyan, hol itt, hol ott, hol ennyi idős, hol amannyi. Változó én volt – ha én volnék a kékszakállú herceg, úgy mondanám: változó herceg volt –, akiben nem folyamatosan múlt az idő, öt után következhetett három, és három után négy. Mintha a számok, az öt, négy, három csak a valódi számok helyett volnának, azokra emlékeztetnének, és azok valamiképpen egészen mások volnának, más természetűek, egyik nagyobb lehet a másiknál, a másik a harmadiknál, a harmadik mégsem biztos, hogy kisebb az elsőnél. Kő, olló, papír. Így kódorgott az idő az énben.
Ki tudja hát, hányat írtak ott bévül, mi idekint úgy mondtuk, nyolcvannyolc késő nyara, és akkoriban, már egy ideje a magyar értelmiség izgatott volt. Izgatott és fásult. Bársonyos forradalomnak nevezték később a csehek az övékét, én fáradtnak mondanám a miénkét. De nem vagyok benne bizonyos, hogy jól mondom, mert egyszerre volt meg az emberekben a lelkesedés, a kezdődő elszántság, valamint lényegében a hitetlenség, hogy az nem lehet, hogy ennek vége lehet. Ez azután karikatúraszerűen ismétlődött, az, ahogy sorban rácáfoltatott erre a kishitűségre, mert sorban dőltek össze ezek a rezsimek, ám a kishitűség csorbítatlanul élte őket túl – egészen a romániai összeomlásig, amikor végre kapitulálnia kellett, belátva, hogy az, amit öröknek hitt, nem örök.
Nyolcvannyolc szeptember elején ez még nem látszott, vagy ha 143látszott, nem láttuk; akkor zajlott épp a dunai vízierőmű ügye. Heves volt a fölzúdulás, az írók is fölzúdultak. Ez újdonság volt, nem mintha az írók eddig nem zúdultak volna föl, de mindig csak egyenként zúdultak föl, illetve a közös zúdulásra fenntartott alkalmakkor, az úgynevezett közgyűléseken. Ilyenkor valóban nagyon zúdultak, valóban bátran és valóban kockáztatva. Az ára az volt, hogy például Jánosnak kellett szólítani azt, akit amúgy szóra sem méltattak volna (hogy finom legyek). De most nem is erről volna szó.
Nyolcvannyolcra nagyon elbizonytalanodott a diktatúra, és bizonytalan diktatúrának túros a háta. Az ember vagy bizonytalan, vagy diktatúra. Nem lehet mindent akarni egyszerre. A „kommunisták” kifejezetten peches emberek benyomását keltették, az én kifejezett részvétet érzett irántuk. Szegénykéim, vihogott olykor a telefonba, és édesapja szigorúan visszasziszegte, ez nem telefontéma, fiam. Az én nemzedékében nem volt már meg a veszélyérzet, ők, hogy egy ismert gondolkodó kifejezésével éljek, „már nem az ötvenes évek seggelyukából másztak elő”. Pedig ezeket a műanyagkommunistákat, mondotta még (nem telefonban) az én édesapja, nem szabad alábecsülni, mert csak a hatalom, a hatalom megszerzése érdekli őket, semmi más nem számít, se Isten, se ember, se az édesanyjuk, csak a hatalom. Ezt, fiam, te el sem tudod képzelni, úgyhogy ne legyen nagy a pofád, és barátságosan hátba veregette az ént.
Visegrád büszke várának magasából évszázadokon át kedvtelve figyelték a magyar királyok, ahogy a Duna éppen bekanyarodik. Ez a szép kanyarodás lett most elkúrva a vízlépcső által. Az írók bánatukat egy Duna-antológiába fojtották. Amelyet azután az idők zúdulásos szellemében nyilvánosan dedikáltak.
Ady Endre szobra alatt üldögéltek, U alakba összetolt asztalok mögött, amelynek egyik szárához tekintélyes olvasói sor kanyarodott. Kellemes izgatottság és feszültség volt mindenkiben, az a hír járta, hogy a rendőrség készülődik, amiről nem lehetett tudni, mit is jelent. Én mellett őszülő hajú költőnő ült, akinek az egyik könyve, miért, hol itt, hol ott bukkant föl én lakásában, képzelje, magamagától mászkál, mesélte én lelkesen.
Ént az idő tájt mindenki becézte, éppen elmúlt harminc éves, de nem látszott többnek huszonötnél (egyébként két évvel később hirtelen saját magához öregedett, kiábrándító volt), fényes barna 144haja súlyosan göndörödött, szemtelen mosoly ült állandóan az arcán, az egész arca, arcberendezése mosolygott. A fiatalság jutott róla az ember eszébe, a fiatalság, mely erős, és előtte az élet. Az én nem volt erős, ellenkezőleg: novellákat írt, jobban mondva a korosztályára jellemző, parafrázisokba hanyatló önparódiákat, sok finomsággal és rejtőzködéssel – erőtlenül. A bágyadtság megjelölés már sok volna.
Az igazi költőnő, akinek verseiben a mély, megélt fájdalom kevergett a kozmikus érzékiséggel, azt mondta csöndesen, hogy ők se félnek, az ő korabéliek, mert már annyi mindenen átmentek, hogy mindez nem téveszti meg őket. Hát valóban, vagy mindent tudni, vagy semmit – és ki az, aki e kettő közt különbséget tudna tenni…
Telt-múlt az idő, a bámészkodók hada is gyűlt, lassan színpadféle lett az U alakú asztalsor mindkét oldala. Hát ilyen kellemes a forradalom?, fordult mosolyogva az én a költőnőhöz, aki csóválta ezüstös fejét, mint egy indokolatlanul jóságos nagymama. És akkor egyszerre csak valóban megjelentek a rendőrök, nem sokan, öten-hatan, a részletekre, nagy kár, már nem emlékszem. Azt tudom, hogy a Petri Gyurit azonnal igazoltatták, vagyis hát a fia szólt, akkor még tényleg fiányi, tessék már jönni, baj van, a papát izélik a rendőrök.
A rendőrök az általános politikai helyzetnek megfelelően tanácstalanok voltak, körbejárták a teret, nézelődtek, mintegy bekukucskáltak a színpadra, nem észrevéve, hogy ők maguk is szereplők. Hogy megy a darab. A puha diktatúra céljai diktatórikusak, ám be akarja tartani a demokrácia szabályait, ezért nehéz az élete. A rendőrök szerencséjére azonban volt az asztalon egy paksaméta engedélyezetlen röplap, amire le lehetett csapni. A rendőrök szinte udvariasan gyűjtögetni kezdték ezeket a lapokat. Készült is egy fotó, ahogy én szigorú arccal átad egy papírlapot a szervnek, kép címe: Én visszaadja kezdő novellista írását.
Én már régóta fixírozta a legfiatalabb rendőrt, aki úgy nézett ki, mint bármelyikük az asztal innenső oldalán, zavarba akarta hozni, rádöbbenteni, hogy a rossz oldalon áll satöbbi. Amikor ez a fiatal férfi az énhez ért, az mélyen a szemébe nézett, s mivel gondolkodása meglehetősen irodalmias volt, művészi, eszébe jutott egy lengyel avantgárd csoport ötlete: A RENDŐR MINT MŰTÁRGY.
Forró érzés öntötte el. Hirtelen egyben látott mindent, ezt a kis teret, a szifiliszes Ady Endrét, a Dunát, az egész országot, a történelmét, a vérzivataros századokat, sőt, a lenge jövőt is látta, valami súlyos alapozású, mégis derűs, tágas teret (lábjegyzet: lett egy megalapozatlan, borús, őszintétlen, szemforgató, a szabadságot a közösség érdekeire való hivatkozással megnyirbálni szándékozó, rosszkedvű vagy kedvetlen, szűk valami), színek és formák voltak ezek – de nem triviálisan, hogy például a szocializmus hepe-hupa, a jövő meg rózsaszín; kozmikus érzés fogta el, nagy ujjongás.
Fölpattant, a széke hátradőlt, a meglepett rendőr arcát két keze közé fogta, fejét oldalra fordítva, mint egy hollywoodi filmben, szájon csókolta a fiút. Nagy csönd lett a városban. Az én enyhe dohányízt érzett. A vádlijában megmozdult egy izom.
A rendőrök sebbel-lobbal bebújtak az autójukba, s indultak is volna, balszerencséjükre azonban (történelmi idők!) pirosat kaptak, így lényegében csak gázt adtak, de a kuplungot fölengedni már nem volt ok. Az összegyűlt írók és olvasók tapsban törtek ki. Az én úgy érezte, hogy ez kicsit neki is szól.
De tévedett. Mert egy idősebb – meglehet realistának mondott – pályatársa utóbb megrótta, hogy ez a látszólagos radikális lépés végül is összemosta a morális barikád két oldalát.
Az én a dohányízre gondolt, majd kimentette magát a kollégánál, fodrászhoz kellett mennie, megint eltelt egy hét.
