A magyar szurkoló esélyei
 

Lehet-e a magyar futballról írni még, vagy csak arról lehet legföljebb, hogy lehet-e a magyar futballról írni. A fokozhatatlan mélypontok fokozása, ez az elmúlt néhány év története.
„Mégiscsak barátságosabb, emberibb egy ország, ha nem vetik be a futballpályáit mindenféle haszonnövénnyel… Tessék kérem valamit kitalálni, mert félő, lassan mindenki úgy fogja tartani, hogy a futball olyan játék, olyan ősi, magyar játék, amelyet főként kukoricásban játszanak, ezért annyira nehéz és frusztráló. Itt tartunk most, a senki földjén állunk (már félig bevetve). Ne csapjuk be magunkat, és ne adjuk föl.”
Ezt a néhány sort tavaly ilyenkor írtam, és megállapíthatjuk, hogy nem találtunk ki semmit, senki semmit. Az efféle kilátástalanság azonban igen veszélyes, lesúrolja, lesikálja a szereplőket, edzőt, játékost, menedzsert vagy mit, nézőt. Ne csapjuk be magunkat, és ne adjuk föl – ennél kevesebbet most sem akarhatunk.
Vegyük egy cikk erejéig a focit egy kicsit komolyabban, mint kellene. Tegyük föl, hogy az életünkről van szó. – Ez akkor is így volna, ha fölfognánk általában a játék lényegét, azt, hogy a játék a legkevésbé sem komolytalan, hanem más. Külön világ, és ki az, aki egyik világot a másik elé helyezhetné. De hagyjuk. – Szóval tegyük föl, hogy ez a foci nem valamiféle sport, vagyis cirkusz, közszórakoztatás, amit vagy igénybe veszünk, vagy nem, tehát eleve könnyedén, a fölszínen zajlik minden: ha a szolgáltatás nívós, kérünk belőle, ha csapnivaló, elcsapjuk. Hanem gondoljuk azt, hogy nem állunk választás előtt, anyám, ez nekem köll, ha nincs, beledöglünk, leváltani, lecserélni nem lehet, mondom, olyan, akár az életünk, azaz, nincs mese, valamit kell vele kezdenünk.
Mit lehet azonban kezdeni a mai magyar életünkkel, nyelvbotlás, futballal? Már az elején rávágtuk, semmit, ezért most lassabban haladjunk.
Kinek lehet mit kezdeni vele – ez nemdebár fontos kérdés. Helyzetem e szempontból szerencsés, burokban születtem, nem kell úgy tennem, mintha értenék valamihez, s minthogy nem értek semmihez, ezt nyugodtan ki is mondhatom: nem tudom, mit kéne az MLSZ-nek csinálnia, de valamit kéne, nem tudom, hogy az edzőknek mit kéne tenniök, de valamit kéne, és bizony sorolhatnám az ismert és/vagy általam becsült neveket, akik, úgy tűnik, szintén nem tették meg azt, amit meg kellett volna, még ha én nem tudom is, hogy mi az, de valami nyilván volna, olyan nincs sose, hogy nincs semmi.
Vagy mégis? Van, hogy nincs tovább? Hogy be kell látni, be kell ismerni, nincs tovább? Ha most elcsöndesedünk és eltűnődünk, karácsony van, akkor, ha nehéz is, de kimondható: igen, van, van, amikor tehetetlen az ember, amikor nincs mit tenni.
Azt hiszem, a magyar szurkoló most ebben a helyzetben van, ebben a semmiben. Sok mindennel próbálkozott már. Kezdetben, ezen új idők kezdetén nem hitt a szemének, és próbálta úgy nézni a meccseket, mintha Szepesi György közvetítené, vagyis a fagyott kutyaláb hőmérsékletű lötyögéseket is átforrósította irracionális, bár éppenséggel e nagy játék szelleméből táplálkozó lelkesedéssel. Amikor ez már nem működött, és már semmilyen látomás szerint nem lehetett a részleteket összetenni, akkor igyekezett ezen részletekbe menekülni, az egészen már nincs mit forrósítani, de volt egy ígéretes kapáslövés, ifista, taccs. Mikor ez is elkopott, a kiscsapatokból merített erőt, grundok, Csempe-Pempe, kell egy csapat. Ez már lépés volt a múltba, menekülés a nosztalgiába, meccs közben lehunyta a szemét, nyála csorrant, és azt mormogta, sándorgöröcsalberttichyfenyvesi és vargazolit álmodott. (E sorok írója nem tagadja, élete nagy eseményei közé számítja, hogy kezet foghatott Puskással vagy Hidegkúti Nándival – el is tette a saját kezét emlékbe –, az neki olyan, mintha Adyval vagy Kosztolányival beszélhetett volna, vagy a Sophia Lorennel, hogy a külvárosban is érthető legyek. És tessék még elképzelni, hogy ebben az évben volt egy pillanat, amikor azt remélhette, hogy ugyanazon a pályán álldogálhat a nagy Törőcsikkel, de aztán ő makacs húzódással bajlódván kútba esett a vágyott élmény.)
Kifogytunk a leleményességből.
Mi a teendő? A szurkoló két dolgot nem tehet: magát és igényeit nem adhatja föl. Azaz természetes védekező életösztöneinek kell ellentmondania, melyek egyre inkább eltanácsolnák ettől az egésztől. (Kérem, lassan már az sem számít tragédiának, akkor sem dől össze a világ, ha az ember a Colombót nézi a Fehérvár–Zete helyett, ide jutottunk.) A szurkolónak tehát szurkolónak kell maradnia, ám nem mindegy, milyen áron, vagyis meg kell őriznie a méltóságát, magyarán azt, ami futball címszó alatt most folyik, azt nem fogadhatja el, arra nincs fölmentés.
Mindez azt jelenti, hogy át kell vészelni ezen nem tudni meddig tartó időket. Az előbbiekből az is következik, hogy erre egyedül nem volnánk képesek. És itt kell, hogy eszünkbe jusson az, hogy mi nemcsak magyarok vagyunk, hanem európaiak, sőt emberek, ami éppen valami olyasmit is jelent, hogy nem vagyunk egyedül, tartozunk valahová. Van, amikor egy ország egyedül agyonnyom. Hitler alatt csak németnek tudni magunkat, manapság csak szerbnek – ez túl nehéz.
Hát így. Ebben a most fölismert testvériségben a magyar szurkoló szabadon szárnyalhat Milánó és Barcelona közt, lelkifurdalás nélkül, hisz nem azért vándorol parabola-antennájával, hogy fanyalogjon és leprázza az itthonit, ezen már túl vagyunk, már mindenen túl vagyunk, hanem hogy őrizze a lángot, őrizze a futball lelkét, azt, amit rendes körülmények közt a játék maga őriz.
Hát így? Megint megoldva egy hazafias részfeladat? Nem úgy van-e vajon, hogy minden erőfeszítés után is, míg mondjuk Sztojcskov trilláz, mi nehéz szívvel gondolunk arra, hogy mi van a Csillagheggyel vagy a Fradival, ilyen a magyar ember, mi van a Fradikával, Neagoéval, Christiansennel meg a többiekkel? Éljen a foci. Hajrá, magyarok.
Megemlítem még, hogy a magyar szinonimaszótárban a szurkol címszó alatt ez áll: drukkol, szorít, izgul, fél. Tehát: szurkol, drukkol, szorít, izgul, fél…

A tolvaj
 

A Népszabadság – anélkül hogy a kisujját mozdítaná, csak úgy szagra – kihozza belőlem a századvégi emberben természetesen meglévő komcsiellenességet (nem az apropó, nem a dézsavü, hanem: a sansz és egy kis kajánság), de ettől most tekintsünk el, csak a Pavlov kutyája következetes, az ökör.
Elmesélek inkább egy történetet, annyiban karácsonyi, amennyiben karácsony tájt esett meg.
A fiatal férfi, kezében pénztárca, leszállt a villamosról. Csak azért jegyeztem meg, mert a pénztárcát két ujjal fogta, pipiskedve, úgy tartotta a feje magasságában, mintha úszna és nem akarná, hogy víz érje. Ekkor mellettem egy lány halkan azt mondta: – Tolvaj! – és a férfira mutatott. Ez valamiképpen nem tűnt hihetőnek, a férfi viselkedésében semmi gyanús nem volt, a tárca se gyanús volt, hanem érdekes, legföljebb sajátos. Vagyis az hihetetlen, hogy valaki tolvaj legyen, azaz elvegye azt, ami nem az övé. Ha valakire közelről ránézünk, arról nem lehet elképzelni, hogy tolvaj. A tolvaj absztrakt. Az áldozat idősebb egyetemistának látszott, és egy kisgyereket cipelt a vállán. Csomós Marira hasonlított, csak nem volt olyan szép (hiányzott belőle a Csomós Mari).
– Tolvaj – ismételte meg. Úgy éreztem, tennem kell valamit, az nincs rendben, hogy itt tolvajok mászkálnak az országban, én meg csak itt villamosozok. De ezt nem kell nagyon áttételesen értelmezni, konkrét villamos, konkrét tolvaj, konkrét én.
– Kicsoda? – lendültem tehát akcióba. (Akcióim, lám, mondatok.) A nő már csak tátogott, mutatóujja követte a pénztárcát. Ekkor csukódott volna a villamosajtó, a mozgásra mozdultam, közbetettem a lábam, leugrottam. A nő utánam.
A férfi visszanézett; arca nyugodt, nem kezd el szaladni. De mintha gyorsítana. – Tolvaj! – kiáltom erre. – Álljon meg! – Csodák csodája: a férfi nem áll meg. Utánaindulok, tíz méterre lehet tőlem, nem futok, valami olyasmire gondolok, hogy nem kéne elijeszteni. Ezért kicsit halkabban ismétlem: – Tolvaj. Álljon meg.
Nemcsak, hogy ő nem áll meg, de az ott várakozók sem mozdulnak, mit mozdulni! – az arcuk nem rezzen. Mintha ott se volnék. Ez a mondat láthatatlanná tett. Amennyivel halkabban szóltam, annyival gyorsabban mentem. És most már ezt mondtam:
– Tolvaj! Tessék megállítani! – Az az igazság, hogy az én arcomon se ijedtség volt vagy fölháborodás, hanem csak csodálkozás. Ezt láthattam viszont a környező arcokon. Ekkor egy idősebb férfi lágyan felém hajolt: – Jó napot, Péter úr. – Az összes homoerotikus tartalékaimat mozgósítva biccentettem vissza, majd most már rendesen fölordítottam.
– Tessék mán megállítani!
Mint egy westernben, puff, egyszerre futni kezdtünk, a tolvaj – én meg utána, és üvöltöttem. Szerintem akkor már féltem. Az emberek udvariasan utat adtak. Újabb s újabb nézőkhöz értünk, és én igyekeztem őket információval és cselekvési programmal ellátni, nevezetesen, hogy amaz egy tolvaj, és tessenek megfogni.
Nem közelítettem hozzá, ám jól tartottam magam. Átrohantunk egy útkereszteződésen, és egyszer csak nem volt senki, csak mi ketten. Megállt. Lihegve odaértem. Most látszott csak, hogy egy kiöregedett futballista az ki van öregedve, egy szót sem bírtam szólni. Most se nézett ki tolvajnak, olyan volt, mint bármelyikünk, csupán jobban bírta nálam a futást. Nekem a morális alapozás adott szárnyakat.
– Felezzünk – mondta rokonszenvesen. Röhögni se bírtam, lekötött a levegő vétele. Istenem, mily marcona lehetek én, hogy bevesz a buliba. Hallgatásom megerősíthette őt, hogy helyes volt nem kikezdenie velem. – Na, baszki, ne faszozz, itt a fele, aztán tűnjünk el!
Ténylegesen nem tudtam, mit kéne most csinálni. Egyszerűen nem volt olyan mondat, melyet mondani bírtam volna. Uram, kegyed egy pernahajder! – legföljebb. Kirántottam a kezéből a tárcát, és kezdtem visszafelé szaladni, ő utánam, át a kereszteződésen, és akkor ezt kellett hallanom:
– Tolvaj! Fogják meg! – ezt üvölti utánam a tolvaj. Szegény anyám, ha ezt megérhette volna. Az emberek ismét utat adnak, most kicsit nagyobb érdeklődést váltunk ki (plusz posztmodern terror), én közeledek a nő felé, a gyerek már bőg, a tolvaj közeledik felém, nyilván jobbszélsőt játszik, azok tradicionálisan gyorsak.
Nem lehet megállni, elfutok hát a tulajdonos előtt, az rémülten néz, szeme elkerekül, ennyire nem érteni valamit szinte nem is lehet már, utánam a tolvaj, kajabálva, hogy fogjanak meg. A villamos előtt hirtelen átvágok a túloldalra, épp jön egy taxi, beugrom, csak hajtson gyorsan!, mondom, mint egy filmben, azonnal szinkronizálva. A taxis bólint, nézi a tárcát a kezemben, nem szól. Két utcával arrébb megállítom, kiszállok.
Óvatosan visszaólálkodom a villamosmegállóba. Senki ismerős. A tárcában semmi irat, csak 2400 forint. Most mit csináljak.
 

Szabadság, egyenlőség, testvériség
 

A metróaluljáróban bűzlő rongyokba burkoltan fiatalabb férfi ül, és kéreget. Lehet, hogy nincsen lába, nem tudom, de nem is érdekel. Van lábad, meg fogod bánni, nincs lábad, azt is meg fogod bánni, van vagy nincs lábad, mindkettőt meg fogod bánni. Nem vagyok cinikus, de részvét sincs bennem, rosszkedvűen tehetetlen vagyok az ilyen helyzetben, rezignált, ahogy a mondat mutatja.
Mint mindig, automatikusan gyorsítok, iszkolnék el. Ha nem látom, nincs. De a kabátzsebemben megcsörren az apró, újságot vettem volt, és ötszázasból apróval adtak vissza, bosszantott is. Ezért megtorpanok, belemarkolok az apróba, ismét csak megszokásból az ujjaim között visszacsorgatok néhány érmét, a maradékot, a maradék maradékját a kezébe teszem, azt tartja maga előtt, nem kalapot vagy dobozt. Borostás, fásult, elivott, de szabályos arca van, nem mondom, hogy szép, de mondhatnám, a szépség van elrontva az arcán. Emiatt a romlás miatt ül itt.
Boldog új évet kíván, február van, a hangja mélyen, telten zeng, akár egy színésznek. Ez a hang abból az épnek mondott világból való, ahonnan ő ki van zárva. Meglepetésemben megrándul a kezem, elengedem a pénzdarabokat, közben a kezem az övéhez ér, mintegy rásimul, az ujjaim a tenyere párnáit érinti, az övéi az enyémet. Mintha egymáson feküdnénk. Én is, én is boldog, mondom zavartam, ám nagyon is a saját hangomon. Úgy mondom, mintha egy emberrel beszélnék. Eddig szerepek álltak egymással szemben, és ez most váratlanul megváltozott.
Most kéne leülni melléje, és megkérdezni, miben segíthetnék. Ettől olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől.
 
Más ma nem történt velem, és nem is akarom, hogy történjék.