Általános cikkek péter 60 esterházy ep60

Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora (részletek)

Legjobb Könyvek Nőknek

Az egyik legnagyobb ajándék, amit egy nő kaphat, az olvasás élménye. A kifejezetten nők számára írt könyvek óriási forrást jelentenek az önismeret, az inspiráció és az élet különböző aspektusainak megértéséhez. A "legjobb női könyvek" kifejezés mögött olyan könyvek gazdag és változatos könyvtára húzódik meg, amelyek megérintik a női lélek mélységeit, és arra inspirálnak bennünket, hogy a önmagunk legjobb verzióját hozzuk elő.

Rengeteg mű ebben a témában például egyedülálló utazásra visz minket az identitás és az önkifejezés világába. Több könyv pedig egy olyan nő történetét mesélik el, aki a világ különböző részein újra felfedezi önmagát. A legjobb női könyvek azok, amelyek képesek bemutatni a nők tapasztalatainak sokszínűségét és összetettségét, ugyanakkor inspiráló és megnyugtató üzeneteket közvetítenek. Az ilyen könyvek lehetnek regények, memoárok, pszichológiai kötetek vagy önismereti útikönyvek, amelyek mind hozzájárulnak a nők életének mélyebb megértéséhez és gazdagításához. E könyvek olvasásával a nők sokat tanulhatnak önmagukról, kapcsolataikról és a világról. Megérthetik saját érzéseiket, vágyaikat és álmaikat, és megerősödhetnek abban a tudatban, hogy nincsenek egyedül az útjukon. A legjobb könyveket nemcsak élvezetes olvasni, hanem életünk társává válnak, és segítenek abban, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból és a világból.

Életünk során számos nehézséggel és döntéssel szembesülünk, és gyakran nehéz megérteni önmagunkat és a bennünket vezérlő érzelmeket. Ezért fontos, hogy olyan könyveket olvassunk, amelyek segítenek jobban megismerni önmagunkat. Ezek a könyvek segíthetnek feltárni olyan belső gondolatokat, érzéseket és vágyakat, amelyeket nem mindig könnyű szavakkal kifejezni. Ha jobban megértjük önmagunkat, képessé válunk arra, hogy hatékonyabban kezeljük az élet kihívásait, erősítsük a másokkal való kapcsolatainkat, és valóban teljes életet éljünk. Ezek a könyvek lehetővé teszik számunkra, hogy mélyebb szinten kapcsolódjunk saját érzéseinkhez és tapasztalatainkhoz, így segítve, hogy valóban tartalmas és boldog életet éljünk.

Finy Petra: Akkor is

A 40 éves Sára tanárnő történetét meséli el. Két gyerek, kiszámítható munka, tökéletes házasság - legalábbis a főhősnő ezt hitte. Ám egy nap a férje összecsomagol. A főhősnő sokféle érdekeltségű nő: egy túlérzékeny anya, két koraérett gyerek, barátok, akik egyben kollégák is, egy mogorva szomszéd és egy férfi, aki kómában fekszik a kórházban, és soha nem beszélt vele, csak könyveket olvasott neki. A regény stílusa könnyed, helyenként nagyon fanyar és őszinte, annak ellenére, hogy egy nehéz sorsú nő sorsát ábrázolja. Kötelező darab a könyvespolcra!

Gurubi Ágnes: Szív utcájában

A történet a nagymama életének krónikája körül forog, de a regény narrátora nem teljesen a szerző. Ági laza határvonalat húz a valóság és a fikció között, és nemcsak saját családi történetével szembesül, hanem több generáció tükre is. A fő motívum egy zsidó család menekülése és az azt követő események, de ez nem holokausztregény, hiszen egy anya és lánya felnőtté válásának története származástól függetlenül érvényes.

Tompa Andrea: Haza

Főhőse olyan útra indul, amely nemcsak az otthon és a haza fogalmát tárja fel, hanem közelebb hozza őt önmagához is. A regény cselekmény helyett inkább a főhős belső útját írja le, amelyet életének és döntései megértése utal. A regényben egy nagyon találó gondolat is helyet kapott: „Elmenni lehet, de visszatérés nincs. Nincs visszatérés tehát, csak a kudarc tér vissza.” Ezek a szavak kiterjeszthetők az élet egészére. Az emberek nem tudják megváltoztatni múltbeli döntéseiket, ezért az elfogadás és a megbékélés az idő előrehaladtával egyre fontosabbá válik. Tompa Andrea regénye tehát nemcsak az otthon és a haza fogalmát járja körül, hanem a sors és a saját döntések elfogadását, valamint a visszafordíthatatlan idővel való megbékélést is. A főhősnő ezen utazása arra ösztönzi az olvasót, hogy elgondolkodjon saját életének kihívásain, és azon, hogyan lehet elfogadni azt, amin már nem lehet változtatni.

Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utcán járva

A regényként olvasható novellagyűjtemény egy filmkritikus önismereti, kalandos, apátlan és bátor, őszinte szexualitással teli utazása. Az olvasót nem egy, hanem több útra is elviszi, helyszínek, emberek és események váltják egymást. A szövegben a stroboszkópikusan felvillanó események mögött egy fiatal nő benyomásai, reflexiói és belső monológjai állnak, értelmezve a vadul galoppozó eseményeket.

Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Két nő sorsa tárul fel 1951 és 2020 között. Ebben a regényben a főszereplők alig ejtenek ki egy szót. A szavak önmagukban nem elegendőek érzéseik megértéséhez vagy közvetítéséhez. A lírai képek és benyomások azonban értelmezik az eseményeket, bár nem a megszokott racionális módon. Péntek Orsolya könyvében a hallgatag és zárkózott szereplők helyett az utcák, a tájak, sőt a kanálra ragadt lekvár íze is mesél. A regény nemcsak mesél, hanem az érzelmek és benyomások kifinomult leírásán keresztül mélyen belemerül a két nő életébe és belső világába.

Virginia Woolf: Egy saját szoba

Az irodalmi világban élő nők helyzetét elemzi a 20. század elején, kifejtve, hogy mire van szüksége a nőknek a szellemi függetlenséghez és a művészi kifejezéshez. A könyv filozofikus és történelmi utalásokkal gazdagított, ráadásul üde színfoltja az akkoriban férfiak uralta irodalmi világnak.

Chimamanda Ngozi Adichie: Mindannyian feministák vagyunk

Esszéje egy rövid, mégis hatásos mű, amely a feminizmus modern értelmezését tárgyalja, arra ösztönözve olvasóit, hogy gondolkodjanak el a nemek közötti egyenlőség fontosságán és a társadalmi szerepek átalakításának szükségességén. Adichie éleslátása és közvetlen stílusa révén képes megragadni az olvasó figyelmét, és arra készteti, hogy újragondolja a nemi szerepekkel kapcsolatos saját előítéleteit.

Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Olyan jövőképet fest, ahol a nők szabadságát drasztikusan korlátozzák, és szinte teljesen az uralkodó rendszer kiszolgálóivá válnak. Atwood mélyreható karakterábrázolása és a társadalomkritikai elemek ötvözete izgalmas olvasmányt biztosít, amely elgondolkodtatja az olvasót a jelenkor társadalmi dinamikáiról és a szabadság értékéről.

Maya Angelou: Én tudom, miért szabad a madár a kalitkában

Maya Angelou önéletrajzi műve egy erőteljes és megindító történet az önazonosság kereséséről, a rasszizmus és a nemi megkülönböztetés legyőzéséről. Angelou lírai prózája és őszinte hangvételű elbeszélése a személyes küzdelmek és győzelmek univerzális történetévé varázsolja a könyvet.

A legjobb könyvek nőknek különböző perspektívákból közelítik meg a női tapasztalatokat, és kiváló olvasmányt nyújtanak azok számára, akik mélyebb betekintést szeretnének nyerni a hölgyek életét érintő kihívásokba és győzelmekbe. Minden mű más és más stílusban és hangnemben szólal meg, de közös bennük a mély emberi érzések és társadalmi kérdések iránti elkötelezettség.

Az ember méltóságáról*

Utoljára Berlinben láttam a tavasszal, valamiért oda még el akart egyszer menni. Rémesen nézett ki; Petri Györgyön világéletében látszott, hogy Petri György halandó, ám olyan régóta olyan közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már.

De most még elesettebb volt, amikor érkeztünk – mert meghívott néhányunkat, kósza, ideiglenes berlini magyarokat magához, magukhoz – ágyban feküdt, le kellett dőlnie, nélküle kezdtük az estét. Rossz ünnepélyesség fogott el, most látom utoljára. Ez feszélyezett, tapintatlannak éreztem magunkat, minek tolakodtunk ide.

Amikor kijött a szobájából, s óvatos mozdulatokkal leült, odaült az asztalhoz, akkor, ha lehet, még rosszabb lett. Mert ott volt a nyakán az a rémséges seb, mint valami fekete, végtelen odú, alig mertem odanézni, és nem tudtam elvenni a tekintetemet. Féltem, akár egy horrorfilmben. De jó lenne nem itt lenni.

És ekkor valami hihetetlen történt. Mint egy példázat. Hogy látva lássunk. Hogy megértsünk valamit (valakit). Ami történt, nem egyik pillanatról a másikra lett, hanem egyszerre csak ott lett. Nem lehetett látni, mikor. Soha nem fogom azt a negyvenkilós kicsi férfit velem szemben elfelejteni, aki – aki nem tett semmi különöset, csak azt, mint mindig: figyelmesen hallgatott minket, derűsen közbekérdezett, kicsit a szakállába motyogva, mint a nap, okosan, ahogy szokta.

Ez az „ahogy szokta” volt olyan, mint a csoda. Elsőre ebből annyi látszódott, hogy valakiből ekkora nagy nyomorúságában is teljességgel hiányzik az önsajnálat. És hogy e kis rongy testben már nincs erő, erőt nem sugározhat, semmit sem sugároz, de esettségében is végtelenül finom. (A keze!)

Az a csöndes és éles figyelem, amely – tehát – soha el nem hagyta, most egyszer csak megnőtt, és jelképessé vált. Ahogy fejét oldalt hajtva figyelt bennünket, mintha mi is megnőttünk volna, mintha mi lettünk volna az élet maga, a világ, hiszen másképp mért érdemesültünk volna figyelemre.

Mi pedig láttuk az embert, szenvedésében, tehetetlenségében és nagy, istentelen méltóságában.

Nem az öröklétről beszélt ez a csoda, hanem a végről, a semmiről, de mégis úgy, mintha ima volna, mintha lehetséges, vagyis érdemes volna imádkozni, az ember méltóságáról és szabadságáról.

~~Hűtlenül szelleméhez, siratom.~~

Elég hamar elfáradt, visszament a szobájába. Visszavonult. Eddig vártam, ekkor kivettem az utolsó lazacos szendvicset. Már előbb is elvehettem volna, de csak lassan fogtam föl, kivel lehettem együtt.

Lehet-e*

Lehet-e Svájcról úgy írni, olyan szöveget szerkeszteni, melyben ne szerepelne mondjuk a bank szó? Úgy értem, elképzelhető-e egyáltalán, elvileg, van-e olyan vad és szabad és szomorú fantázia, amely ilyen szöveg létezését megálmodni képes volna? Nem úgy van-e, hogy a számítógép banktalan svájcszöveget egyszerűen nem hajlandó kinyomtatni?

Írni persze mindent lehet, csak élni nem lehet akárhogy. Élni nem lehet úgy Svájcban vagy Svájc környékén, sőt Svájccal kapcsolatosan sem, hogy – nem fejezem be a mondatot.

Húsz-egynéhány évvel ezelőtt jártam Svájcban először, átutazóban(!), Franciaországba igyekeztem, egy távoli nagynéném kért meg, hogy vigyem el neki a Budapesten hagyott, Zsiguli típusú, szovjet gyártmányú autóját a festői Vence-ba. Azért említem a részleteket, hogy világosan kitessék, semmit nem terveztem Svájccal. Viszont megéheztem, ami végül is legitim, lekanyarodtam hát egy kis faluba(?) valahol Neuchâtel környékén, és betértem egy semmi-különös, de rokonszenves fogadóba. Itt elkövettem azt a hibát, hogy az árlap ellenőrzése nélkül rendeltem, nem voltam tisztában az árakkal, de gondoltam, úgy tízszerese lehet az otthoninak, Budapest mégiscsak egy világváros, ez meg egy ismeretlen porfészek, nemdebár.

A százszorosa volt. Következésképp nem tudtam kifizetni. Volt nálam ugyan még német márka, de eszembe se jutott, hogy azt csak úgy elfogadnák, gondoltam, valahol beváltom, és visszajövök. Bonyolultan hazudozni kezdtem, viszolyogva hallgatták, otthagytam biztosítékul a feleségem és a slusszkulcsot, s fölkerestem a helyi bankot. Egy megtört, megalázott, önbizalma vesztett kelet-európai (fiatal!) férfi lépett be a helyiségbe (akkor ugyanis még nem volt Közép-, csupán Kelet-Európa), nem részletezem, beváltottam a 37 DM-t, és új emberként léptem ki a vélhetőleg klimatizált épületből, méltóság, önbizalom és általános konstruktív beállítottság voltak főbb jellemzőim.

A svájci bankok szeretetreméltók, vontam le a következtetést.

A banknak persze csak akkor van értelme, ha van pénz is. Ha nincs pénzünk, a bank értelmezhetetlen képződmény. Minden svájci gazdag, vontam le további következtetéseket. A szegény svájci sérti a teremtést. Ha az ember szegény akar lenni, legyen albán vagy magyar. Svájciként ez luciferi lázadás, pökhendiség, az alázat hiánya. A szegény svájci: contradictio in adiecto.

Na jó, rendben: ez marhaság. De a banktitok az már tényleg szeretetreméltó. Az európai kultúra nagy teljesítménye. Konkrétan a felvilágosodásé. Kétségkívül van árnyoldala is, hol fény van, van árnyék is, de onnét a messzi szocializmusból egy szép, tiszta citoyen vívmánynak látszott, bizonyítéknak, hogy van magánszféra, és ez egy olyan országból valónak, ahol az állam korlátlan hatalommal bírt, és a költőibb alkatúak úgy érezhették, üvegből van az életük, mert mindenki át- és benézhet rajta, nagyon is jelentősnek tetszett.

Das ewig schweizerische Bankgeheimnis zieht uns hinan.

A svájciaknak köszönheti a világ a „guthaben” szót, szépség és igazság és jóság ötvözetét.

Az öcsém négy évet futballozott Svájcban. Kérem, meséljen valamit. Közhelyeket várok tőle, csikós, gulyás, puszta, Puskás, Piroschka. Fondue, raclette, rösti, lósteak, Schaffhausen, mondja jólnevelten. Futballpályán egyformák az emberek, von vállat végül, csak azt a hop-hop-hop-ot meg a kolompot nem lehet megszokni.

Azután összeszedte magát és elmesélte, hogy amikor a szomszédja átjött vendégségbe, és azt hitte, ő nem látja, gyors mozdulattal végigsimított a szekrény tetején, hogy poros-e. És mindezt a férfi, nem a nő. És ami a legszebb, akkor is meg volt elégedve, ha porosnak találta, és akkor is, ha nem, mert mindkét esetben magával volt megelégedve.

Egy szavát sem hittem az öcsémnek. (És mennyire igazam volt! A történetet ugyanis Nádas Péter mesélte egy közös magyar barátunkról, akinek svájci az édesanyja. Dichtung und Dichtung, ahogy a költő mondja.) Van még valami vicc is, mondta búcsúzóul a rokonom, hogy három igazán kemény dolog van ebben az évszázadban: a gulág, a holokauszt és a baseli rendőrség.

Lóarcú, csúf Habsburg-ivadékokat képzelek magam elé világtól elzárt, gyönyörű völgyekben, kik egymás közt házasodnak. Azután az ifjúsági tévésorozatból Tell Vilmost, amint épp Schiller fejére teszi a rothadt almát, miközben a gonosz Gessler kormányzót maga Goethe játssza, Suchard mogyorós csokit majszolva.

Teli a csónak. Arannyal. (Ulk, élc.)

Svájc a reménytelenség maga: javíthatatlanul jó.

Rosszul jár egy ország, ha beszélni kezdünk róla, ha kizárólag csak róla beszélünk. (Ez már önmagában elegendő kéne legyen a nacionalizmus ellen, de nem elegendő.) Ha valaki csak svájci, csak magyar, csak zsidó, csak férfi – az szánalmas paródia csupán. Egy (1) valaminek lenni veszélyes. – Legalább annyira vagyok kínai, mint francia, mondotta Flaubert, és a legkevésbé sem arra gondolt, hogy inkább volna kínai, mint francia. Nincsen egyetlen svájci ismerősöm, akire mint svájcira gondolnék. Mindig „csak”: Christoph, Gunhild, Andreas, Urs, Reto, Beat. Erről jut eszembe: az olvasói gyalázkodó levelek mindenütt egyformák. Sind sie denn überhaupt ein Schweizer?, svájci ön egyáltalán?, idézi Max Frisch a naplójában.

A külföldi értékeli Svájcot: szép, tiszta, stabil. Megint Frisch szavával: was sie geniessen: Geschichtslosigkeit als Komfort, hogy amit élvezünk, az a történelem-nélküliség mint komfort. Ebből a szempontból Magyarország az ellenpólus: itt minden tele van, minden fulladozik a történelemtől. Igaz, ez összekapcsolódik az amnéziával, amit akár már Geschichtslosigkeitnek is nevezhetnénk. És komfortnélküliségnek.

Édesanyám nagyon szerette a hegyeket. Ebből a szempontból legszívesebben Svájcban élt volna. Ha kirándultunk, anyám nem tudott betelni ezekkel a magyar ormokkal, folyamatosan lelkesedett, és boldog volt az 500 méteres magyar Zugspitzékkel. Neked érdemes hegyeket teremteni, mondta apám elégedetten.

Boldogulás, boldogtalanulás, minden, semmi*

A boldogulást – vagyis azt, hogy a pályánkon előrejutunk, érvényesülünk, visszük valamire, zöldágra vergődünk és dűlőre jutunk – nem szerencsés Jézus Krisztussal összekapcsolni. Mintha az élet egy futballmeccs volna, vagyis olyasvalami, amit meg kell nyerni, és akkor azt vizsgálnánk, hogy a győzelemben mennyi szerepe van Jézusnak, mennyi szerepe az edzőnek, a sportszergyártó cégeknek és az izomlazító kenőcsöknek.

Még tehetetlenebb vagyok, ha a fölkérőlevél magyarázó részét tekintem (hogy egyenest fejteném ki a gondolataimat Jézus történelmi jelentőségével kapcsolatban), mert ettől a föladattól, okkal, megrémülök, nem mernék „tollat ragadni érdekében” (érdekemben).

Mintha a kérdés kicsit „alánk volna rakva”, el volna karácsonyosítva, hogy tudniillik az élet olyan, hogy boldogulunk benne, és a várható válaszok szerint ebben jelentős szerepet visz Jézus Krisztus.

De talán mégis éppen az ő megjelenése, jelenléte az, ami megengedi, hogy a boldogulást ne pusztán a siker szinonimájaként értsük, hanem ennél szélesebben, jelentse azt, hogy valaki megtalálta a helyét. Még ennek is van egy kis farizeus stichje – noha a hely bármi lehet, nem okvetlenül magas polcot jelent –, valami elégedettség kapcsolódik a kifejezéshez, oktalan magabiztosság, a drámai eleve föltételezett hiánya.

Ha azon tűnődöm, hogy minek köszönhetem a helyemet (vagyis azt, hogy úgy érezhetem, van helyem, és ugyan ez nincsen rögzítve, így megtalálva sem, de keresve van, keresve lehet, jó esélyekkel keresve lehet), akkor többnyire közhelyekre jutok.

De a közhelyek nem okvetlenül hamisságok, inkább magától értődőségek. Három oszlopon nyugoszik (nyugtalankodik) az én helyem, „a hely, ahol vagyok”: család, oskola, személyek.

A család, vagyis a családjaim: az a történelmi, azután az a régi, édesanyámmal, édesapámmal, ezernyi testvéremmel és a nagy rokonság bonyolult, szép rendszerével, meg ez a mostani, ezernyi gyermekemmel és azok anyjával. (Akinek nyilván új bekezdést, fejezetet, könyvet, satöbbit (!) kéne itt szentelnem, de itt nem szentelek. Csupán anekdotikusan jegyzem meg, hogy midőn egyszer ama végtelen szeretete végesre váltott, mondotta mintegy e körkérdésre előre utalva: Nélkülem te egy közepes matematikus volnál!)

Iskolán én a budapesti Piarista Gimnáziumot értem, személyeken meg azt a néhány férfit és nőt a világban, kihez szenvedélyes szeretet fűz.

Ez az én helyem, vagy ez által az, ami. Meg persze azon mód által, ahogy ezen oszlopaimat „kezelem”.

De nyilván nem úgy van, hogy Jézus Krisztus azon a résen szivárog be, amit nekem a kegyesrendi atyák nyitottak. (Meg az úgysem rés, hanem bástya. Ezt nem tréfából mondom; igaz, nem tartozik ide.) Jézus jelenléte, hatása ennél rejtélyesebb vagy triviálisabb.

Mindez (ugyanis) nyelvi kérdés. Hogy miként, milyen nyelven beszélek a világról. „A nyelvem határai a világom határai.” Sorsot mondok-e vagy Jóistent, mázlit vagy kegyelmet, irgalmat vagy szerelmet. Vagy minden (boldogulás, boldogtalanulás), Jézus Krisztusból következik, vagy semmi (úgy értve, hogy akkor nem is értelmezhető a kérdés).

Én csak arról tudok szólni, hogy én milyen nyelven beszélek a világról. Meglehet, az igazi kérdés inkább az, hogy Isten milyen nyelven beszél. Ám ő meg – sajnos – nem válaszol a körkérdésekre.