A lustaságról
– traktátus –
0.000 Amiről nem lehet cselekedni, arról lustázni kell.
-1 Ez nem igaz.
(szavak) Induljunk ki a szavakból – maradva többször bevált, kivagyi hasonlatomnál –, miként kőműves a téglákból. A kőműves kiindul a téglából – ez szép. És akkor így tovább (manierizmus! fölös! fölös!): kifelé!, üvölt a tégla magából kikelten. (Idevalósi megjegyzés: tégla az, ami, aki be van építve… kicsit titokban…)
Dologra. (!) Miről árulkodnak a szavak, tegyük egymás mellé őket, sine ira et studio, és hallgassuk, mi az álláspont?
lusta – henye rest renyhe tunya csesznye lomha – tohonya nehézkes kényelmes – komótos lezser ráérős tempós lassú – lassúdad retardált csöndes piszmogó buta – kényelemszerető könnyű – gondtalan boldog – naplopó dologtalan kasza-kapakerülő léhűtő lézengő ritter semmittevő tétlen ingyenélő élősdi – élősködő parazita – csavargó – tekergő vagabundus csőlakó csöves csorvasz strici strigó utcakölyök – haszontalan – mihaszna dibdáb hasznavehetetlen semmirekellő – semmiházi lingár léha – könnyelmű bohém frivol – cinikus megbotránkoztató kegyeletsértő kacér – kokett kihívó merész pajzán – dévaj hamiskás évődő huncut – csalafinta – fifikus cseles cselefendi – kópé selma góbé kujon csínytevő kalefaktor – pikáns – sikamlós csiklandós illetlen – neveletlen szemérmetlen trágár csúnya – üres – hitvány – silány vacak rossz csapnivaló rongy szemét lepra szarházi mócsing strici tetű – senki cenk csoze – bitang – alávaló – galád aljas – becstelen elvetemült erkölcstelen jellemtelen alantas – nyomorult gyalázatos – kriminális pokoli pogány cudar infámis beste büdös mocskos rohadt ganéj kurva nyavalyás – ebadta jöttment – sehonnai hazátlan – földönfutó bujdosó – gyülevész – gazdátlan – csirkefogó – kapcabetyár gazfickó lókötő lacibetyár himpellér tróger ganef csibész – gézengúz imposztor rosszposztó rosszcsont pernahajder paniperda szedtevedte disznófülű kutyaházi pokolra való jómadár – jó pipa jó cég díszpéldány díszpinty mákvirág – gazember – zsivány gonosztevő – bűnöző briganti börtöntöltelék bandita – gengszter – szélhámos – szédelgő svihák hóhstapler iparlovag széltoló kalandor – szerencselovag fezőr – csaló – svindler kókler – akasztófáravaló – akasztófavirág kötnivaló – márjás huncut – álomszuszék – hétalvó mormota ágy terhe
(kezdőcsőd) Sokra nem jutottunk, alantas lókötő avagy parazita hitvány, ezt sejthettük, az emberek elsőre – ha rajtuk ütünk – szigorú, kicsit ütődött iskolamesterek, „ejnye, ejnye”, és lengetik a mutatóujjukat; komótos léha, gézengúz ágy terhe – nevetgélnek könnyen szégyenkezve az elébbi kisszerűségükön, és máris az üres cinkosságnál vagyunk, „kérem szépen, a tehetséges ember az ab ovo lusta” (amit rögvest összekevernek a még hamisabb állítással, hogy aki lusta, az tehetséges – elég csak málé maradékainkra gondolni az isiben), ám „semmi baj, semmi baj, semmi baj”, ez csak látszólagos lustaság, valójában et cetera…, ennyi kurzív – kurzív – keltsen gyanút.
Ezért végződik (Hajnóczy nyomán) a felvilágosult állatmese akként, hogy az örökkön szorgalmatos hangya, hallván, hogy a dologkerülő, csak hegedülgető tücsök Párizsba készül koncertezni, arra kéri szomszédját, tenne meg az neki tekintettel a régi ismeretségre egy szívességet, nevezetesen keresné meg La Fontaine urat, és mondaná meg neki, hogy nyalja ki a seggét (a hangyának).
Azt kaptuk, amit vártunk, és akkor nyilván meg is érdemeltük: a lustaság az egy csúf valami, vagy ha nem az, akkor nem lustaság. Meg van oldva.
(a lustaság dicsérete) Mégis nem ilyen könnyen van ez. Mert a lusta meglehet lebzsel, lóg, amerikázik, bliccel, lazsál, lazsukál, teng-leng, lézeng, tengődik, vegetál, tengeti azt, amit életének nevez, nyomorog, éldegél, kínlódik, nélkülöz, szűkösködik, híjával van, szorong, feszeng, aggódik, vélhetően komótizál is, és heverészik, vagyis hogy döglik – de nem (nem és nem) dologtalan, és nem henyél; mert a lusta ugyan henye, s a henye henyél, de a lusta nem henyél.
Hát mit csinál? Semmit, vágjuk rá magabízón, azért lusta.
Megint induljunk ki. Mert mit csinál a nem lusta? A nem lusta az szorgalmas, a szorgalmas az dolgozik, aki dolgozik, az építi a rendet, melyben él, ekképp dicsérve azt (hacsak nem éppenséggel e rend felrobbantásán dolgozik, de ez nem reális). A lusta tehát nem ilyen, nem dicséri.
A lusta nyugodt. Már ahogy tétován leül és szuszog. És nem kel föl. Néz. Tél van. Majd tavasz lesz. Tekintetét a rosszindulat mondja üvegesnek. Üres mélység, talán ez fejezné ki ezt a tartalmas filozófiai semmirekellést. Hülyeség, a lusta nyugodt. Nem megelégedett, nem is elégedetlenkedő. Noha/tehát saját lustaságát szemérmetlenül élvezi.
Nyugodtsága csak a konyha közelében hagyja el. A lusta az előételek embere! Töltött hasék, könnyű tészták, a tengeri ismeretlenek, olajok, szószok, mártások – ne tovább, ne fájdítsuk a szívünket. Aioli! Aioli!
A lusta: kóstolgató. Osonása megőrjíti a mégoly nagyvonalú háziasszonyt is. Ő az, aki a szőke cipó aranyló héját letöri csak azért barbárul, hogy a maradék hagymás szaftot ki-tun-kol-ja. Lusta enni, ezért beleeszik. Áteszik, leeszik, ide-oda, szét, összevissza, meg, rá, előtte, utána, helyette. Favoritja a serpenyős krumpli odaégett, kormos héja. De ő az is, aki ha késő délelőtt érve barátja lakására, órájára pillant, s köszönés helyett hanyagul odaveti, osztriga-idő van, s barátja úgy köszön csodásan vissza, hogy e fél-szürke kelet-európai város fél-szürke spájzából valóban osztrigát varázsol elő, akkor, kell-e mondani, szeme sem rebben, csupán a megfelelő pezsgő tárgyában tesz föl aggódó, szakszerű kérdéseket. Ám kisvártatva azután egyszerűen csak örül.
Mert: a lusta kevéssel beéri, noha nem igénytelen. A lusta örömben él.
A lusta édesszájú, erről ne feledkezzünk meg.
A lusta ember egy kicsit régimódi. A nőknek kezet csókol, kedveli a tweedzakókat, a szeretőibe szerelmes, betegség után egy napot még láztalanul ágyban költ el. Idejétmúlt ételeket szeret, súlyos és gazdag pástétomokat például, és mindent elhisz a szarvasgomba férfierőt növelő hatásáról, asszonya s barátnéi hiába óvják – igaz, nevetve.
A lusta ember férfi. Lusta nő nincs.
A lusta nem tespedt avagy pangott. Nem unatkozik. A lusta olyan messzi van a szplíntől, mint Makó Jeruzsálemtől.
A lusta megadja a módját – tehát nem veszi készpénznek a kézenfekvő, forgalomban lévő módokat, hanem megkeresi az egyetlen hitelest. Megpróbál az ár ellen úszni (nem sok sikerrel), nem ül föl „a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek”, és ugyan őt is átverik, ahogy mindenkit, de legalább olykor átlát a szitán. Rosszkedvében ezt így mondja: kerít szitát, hogy átlásson.
Mindazonáltal ha szorong is, nincs megfélemlítve (önmaga által sem), van benne valami „ontológiai derű”. Pardon.
Magad szakállára létezz!, ezt tudja a lusta; személyre szabott akár szorgalom, ez a lustaság.
A lustaság nagyszabású.
Nem a lusta a tétlen ember, hanem a szorgalmas, ő az, aki elfárad, aki tompa lesz, merev és tárgy, és könyörög (magának) egy kis pihenőért. A lusta nem. Ő örökké készenlétben áll, aktív, vele minden megtörténhet, ő az, aki nyitott, nyílt, befogad, folytonosan készen a csodára, ő, aki nincs beprogramozva, nincs előre meghatározva, nem kalkulálható, izgalmas, lustaságunk életünk nagy esélye, az örök kaland, hajdani fényes terveink letéteményese, a lusta az, akit nem lehet lekenyerezni, aki épelméjű és kikezdhetetlen ebben a vacak díszletezésű világban, ő az, aki fittyet hány, aki elrugaszkodik, aki halálra válik, aki terheket ró, aki kényelmetlen, aki dúl-fúl, aki vonakodik, aki ellenáll, aki kötve hisz, aki gyanakodik, aki dadog, aki nem, aki boldog, tehát igen, akit nem lehet saját tehetségével sakkban tartani – ő az, aki SZABAD.
A szorgalmas a gép, a hideg, a kemény, a gipsz, a kiszámítható, a tér, a törvény.
A lusta az organikus, a meleg, a lágy, a föld, az öntörvényű, a táj, a hit.
Elragadtattuk, mint rendesen, magunkat, legalább.
(benső csőd) Hírlik, a pokol – az a többiek; akkor meg a lusta – az mi vagyunk. Azazhogy szeretnénk lenni. Szorgosan ezen dolgozunk. Helyben vagyunk. Mert zengené-e egy szép mélyen lusta ember a lustaság dicséretét? Bizony nem zengené. Mintha flottul fecsegnénk saját dadogásunkról. Egy lusta csak azt teszi, amit akar, és azt se mindig.
A lusta természetesen annak jelzésére is lusta, hogy ő lusta. Például nyeglén arról írni, hogy nem ír a lustaságról, mert lusta – akkor inkább ismerjük be saját szorgalmatosságunkat: semmi sem idegen tőlünk, ami emberi (főként ha magunkról van szó).
(a magyar változat) A magyar, mint tudjuk, tüzes vérű, nyalka nép. Ekképp lustasága is harcos, izgága, lobbanékony. Országunkban az a szokás, hogy időről időre elveszítünk egy forradalmat, metaforikusan szólva, a gonosz osztrák elnyomás rajtunk üt. Ekkor a magyar ember éktelen dühbe jön, vigyázat! passzív rezisztencia, s fogadalmat tesz, egy élete, egy halála, amíg ez a világbotrány tart, addig nemhogy osztrák árut nem vesz, de levegőt is csak – a családja miatt.
Ahogy a vicc mondja:
„Uram, meg kéne csináltatni a fogait.” „EZEKNEK?!”
Jó is minden, ami van, csak az a baj, a hátulütő, hogy hiába kedvelik elvben a világszép lányok az ily karakán férfiakat – közben rohad a fogunk büdösen, s a kisasszonykák nyafkán fintorognak.
Ekkoron nyákos rettegés vesz erőt rajtunk, végül is komoly férfiak volnánk, az istállóját!, és megfeledkezünk halott testvéreinkről, megalázott apáinkról, megbecstelenített húgainkról, saját méltóságunkról, és aprópénzre váltva ezt a nehéz örökséget, indignálódva munkába zárjuk magunkat.
Éjt nappallá téve, látástól vakulásig szorgoskodunk – hogy arról kódulnunk. A bolt megy, megyeget: vasárnap zárva tartunk ( = tréfa).
Nehéz erről a sértődöttségről sértődöttség nélkül beszélni, mert ha könnyen lehetne, akkor éppenséggel nem volna miről.
Ebben a közös duzzogásban hamar kimondjuk: MI, „mi”, kik egyként szenvedünk „tőlük”, „ezektől”. Hát nem egyként. Nincsen egy ekkora mi. Ellened is írom, amit írok, hiába vésett arcodra ugyanolyan árkokat a kelet-európai idő, mint az enyémre, és te ellened is, meg te ellened is, mert ilyen meg ilyen vagy.
És én is.
Nem „ezek”, hanem a bennünk növekvő merev, kevély, hájas halott az ellenség.
Akkor most ismét egy mi: Vigyázat, a kutya harap, és vigyázzunk, mert addig-addig: hogy úgy maradunk. Kicsúszik a kezünkből a… mi is?… ez az egész, csupán (?!?) azért, mert amit látunk, olyannak tetszik, amit nem lehet komolyan venni. Valóban: kész röhej – csak egy dologgal nem számoltunk ekkor: hogy rólunk van szó… Egyáltalán nem snassz dolog, szerintem, mindebbe belepusztulni vagy nem. Higgyük – nem: higgyem, higgyed, higgye, higgyétek, higgyék – el: minden megvan!
(ellenpont) Ottlik jut eszembe, a schöpflines története. Hogy Schöpflin elfogadta a Tükör számára egy novelláját, de aztán a főszerkesztő visszaadta, mondván, jó ugyan, ám sajnos túl léha a Tükörnek, de aztán mégis elfogadta. Hát akkor mégsem léha?, kérdeztük Schöpflintől. Nem, mondta.
És hogy Ottlik ebben az elharapott „nem”-ben hallani vélt valamit, egy icipici felhangot, amitől még harminc év múlva is jobbnak látta kihagyni az összegyűjtött novelláskötetéből ezt az írást.
„Nem: nem léha. Bár az volna. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyenge vagy legföljebb közepes léha írója lehet, de sohasem támadhat egy igazi, bátor, jó léha írója. Kár.”
Igen, nagyravágyó pillanataimban ezt szeretném; fittyet hányva, hogy itt élünk, ebben a tényleg kicsi országban, és tényleg (kurzív) Európa szélén, távol, ahol tényleg „nehezebb ugyanaz”, ténylegesen, mindenünket mozgósítva mindevvel nem törődni – ha lehet: de hisz ez a tét! – és megkísérelni, hogy igazi, bátor, jó, léha íróvá legyünk.
(zárócsőd) Most este van. Aztán reggel lesz. És akkor majd az az asszony, aki velünk töltötte az éjszakát, gyöngéden nyugtatgat, és simogatni fogja hideg, csatakos homlokunk, ébredéskor állítólag, kezünkkel groteszkül kapálózva, azt motyogtuk volna félősen (emlékezni nem emlékszünk): „Nem akarok. Nem akarok dolgozni. Nem akarok dolgozni.”
Akárhogy is: a hajnali rémületet munkával ütöm el. Még mindig így járok a legjobban.
