Előszó avagy a halacska búcsúja
Ez a kötet tulajdonképpen A kitömött hattyú folytatása, az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és nem elefántcsonttorony-cikk. Az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem retusáltam). Ennek lehetőségét az új szabadság adta, mozgató erejét pedig a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.
Remény, félelem – jut is, marad is. De most nem gondolom, hogy itt elvadulhat a helyzet, és nem gondolom, hogy élni tudnánk, ahogy mondani szokás, a történelmi eséllyel. Ahogy senkinek a világon, nekünk, magyaroknak sincs elképzelésünk, látomásunk a jövőről. Nem leszünk a szabadság laboratóriuma. Inkább a szabadság cselédjei…
Kelt Rómaifürdőn, 1991 tavaszán
Chaplin
A lány, aki lopta a kenyeret, a rendőr meg Charlie. És körben a tömeg, olyan, amilyen. Charlie arcán a szégyenlős mosoly, mint egy rossz terítő: ő már tudja, hogy megváltja a világot. A lány a földre veti magát, tekereg. Persze a rendőr is tekeri.
Charlie álldogál. Toporog, a cipője talpát csúsztatja a mocskos járdán, előre-hátra. Rosszul érzi magát, ezt tudni a smink dacára. A lány zokog. A néma tátogás: a száj siralmas barlangja.
Ekkor Charlie fölemeli a kezét. Megáldja őket? Vagy leüti? Hát ez lenne a tiszta dolog: bepancsolni ennek a nagy, vörös tokájú rendőrnek, és kezet csókolni a lánynak. A tömeg meg tapsolna.
Amint emeli a kezét, megvillan a tenyér sápadt éle. Akár egy összeszorított szájszél. A tenyér a szereplők felé fordul. Charlie azt mondja: Egy pillanat, uraim. Fotográfiává lassul a film.
(Mit csinál ez? Tényleg bepancsol? Vagy szétfeszíti a dolgokat, és újra összerakja? Rendesen? Mi ez, egy westernhős?)
Egy pillanat, uraim. Charlie higgadt mozdulata időt teremt (VAN IDŐ), ami alatt el lehet gondolkodni, a kapkodás, rohanás okozta hibák kijavíthatók. Tényleg: a rendőr elengedi a lányt (aki lopta a kenyeret).
Charlie elegánsan, ahogy szokott, arrébb sétál. Csuklóján a bilincs, akár egy mosoly.
Zsófi mesél
Az éjszaka egy sárkány meg akart enni. Futni kezdtem, mint egy nyúl, mire a sárkány is nyúllá változott. Amikor utolért, nagyon megtetszettünk egymásnak, és el is vett feleségül, és azóta boldogan élünk, két nyuszik.
Érted?! Szóval valójában nem két nyúl, hanem az egyik én vagyok, a másik meg a sárkány. És persze, tudod, ez csak mese. Igaziból azonnal fölfalt az az állat!
A Petőfi-rejtély egy részmegoldása
A puha, nyugati világban vonatozni valami kellemes, gyakorlatias, semleges dolgot jelent, hajszálpontos indulások, logikus csatlakozások (egyáltalán: a mellékszárnyvonalak!), légkondicionált fülkék, tisztaság, nyugalom, kis olvasgatás, csak úgy röpül a szárnyas idő kedvesen. Ehhez képest Nyíregyházára utazni, mondjuk, egy könnyű pénteken, mégiscsak olyan, mint valami rettentő kaland, amiről nem tudhatni, hogyan végződik, és csak remélni lehet, hogy Nyíregyházán.
Az angolok pedig még a nyugatinál is nyugatibbak. Az angol a civilizáció maga. Ismerjük a viccet, hogy mért olyan szép az angol gyöp. Locsoljuk, sir, és vágjuk, sir. Ennyi volna? Ennyi, sir, locsolni, vágni… 1600 óta.
Egy angol az mindent 1600 óta csinál.
Amikor a Salzburgba tartó Euro-City expressz fülkéjébe belépett az a korombéli férfi, akiről lerítt (ordított róla), hogy angol, a kockás zakó, a sál, a sildes sapka, a cipő – mind egyértelmű jel volt az efféle jeleket ismerő, világlátott embernek (és mellesleg Good afternoon-nal köszönt), ez olyannyira érdektelennek tetszett, szóra sem érdemesnek, ami, mondjuk, Magyarországon el sem volna képzelhető. Ha mégis hazai hasonlatot kéne mondanom, a (korombéli) férfi személytelensége, finom rezerváltsága talán annak felel140ne meg, ahogy a sörcímke csöndben leázik a Nyírség Expressz Utasellátójában – bár nem, nem jó, mert hisz annak akkurátus célja van, nevezetesen engemet átalverni, Kőbányai kontra Tuborg, és egy angol úrnak nincsen célja, legalábbis egy utazó angolnak bizonyosan nincsen, annak csak úti célja lehet. Utaztunk, a barbár a kontinensről és ő.
Hirtelen durván fölrántották a fülke ajtaját. Egy földúlt arcú nő zuhant be, és hörögve-sziszegve, rám ügyet sem vetve, magát nem mérsékelve, acsargó szózuhataggal öntötte el az angol férfiút. Annak a szeme sem rebbent, szoborszerűen ült tovább, nem nézve senkire. You!…, a nő ránk csapta az ajtót.
Roppant kínos. Egy ideig az újságomba mélyedtem, de áltapintatomat olyan brutálisnak éreztem, hogy muszáj volt útitársamra egy ki tudja, milyen pillantást vetnem. De nem kért belőlem. Rezzenéstelenül nézett előre, ápolt arcán csak nyugalom látszott. Utoljára Cromwell hozhatta dühbe. Akkor újra megjelent a nő! De most szétázott arccal és zokogva, szinte nekiugrott a férfinak, ott toporzékolt előtte, you bastard!, ez volt a visszatérő állítás, ami affélét tesz, hogy te állat, te!
Ekkor a korombéli angol férfi fölemelte a fejét, ránézett a nőre, majd lehajtotta a fejét, és színtelenül azt mondta: Enough, elég. Leplezetlenül bámultam őket. Láttam, ahogy a férfi ökölbe szorított keze elkékül. De ez még nem volt enough. Újabb nő tolult a fülkébe, s azonnal kiderült, hogy a két nő testvér, vélhetően egy ikerpár. Olyan harmincformák, semmi különös, az egyik bömböl, a másik nem, és mindkettőből süt a gyűlölet. Illetve a bömbölős láthatóan félt is. A második, a nyugodtabb, az idősebbnek tetsző kivonszolta a húgát.
Próbáltam a férfi szeméből valamit kiolvasni, dühöt, fájdalmat, elkeseredést, valamit, amit értek, vagy, mondjuk, unalmat, hogy beleunt ebbe a két nőbe, vagy az egyikbe, vagy a másikba, vagy egyik után a másikba, nem gyűlöli őket, csak elég volt, ezt jól meg tudnám 141érteni, de nem, semmi, csak a cipő, a sál, a sapka, a kockás zakó, a fű…
Kisvártatva köszönés nélkül távozott. Teaidő, alkalmasint.
Emlékszem, még nem értük el Sankt Pöltent, amikor a folyosón veszekedős zaj támadt, elébb a férfit láttam, nem futott ugyan, de nagyon kilépett, nem sokkal később a zokogó nő futva utána, majd a nővér, aki épp akkor kiáltotta: No, please, don’t! Ne, ne, ne! Magyar kultúrember, újságomba temetkeztem.
Mindez 1989. október nyolcadikán történt. Kik lehettek ők hárman? Pintér Lajos naplójegyzeteiben olvastam a következő diákfogalmazást: Petőfi az olyan emberek közé tartozott, akinek a szerelme egybeesett a feleségével. Ki lehetett a korombéli férfi, és mivel micsoda esett itt egybe? Petőfi az Euro-Cityn…
Semmit nem állítok, és nem is gondolok semmire, csak közlöm, mert formálisan, úgy tetszik, idetartozik, hogy a másnap reggeli Salzburger Nachrichtenben azt olvastam, hogy Sankt Pölten határában egy ismeretlen férfi tetemére bukkantak, leszúrták, és a rendőrség kéri, hogy aki valamit tud, jelentkezzék.
Ugyan. A restiben megittam egy sört, az üvegen nem volt címke, ami errefelé ritka, de nincs jelentősége, többé-kevésbé huszonhárom schilling minden.
