C+
ASZLÁNYI Károly, Sok hűhó Emmiért, Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2007.
Zabolázható-e a pszichopata? Kezesbárány-, vagy legalábbis derékasszonka-irányba fordítható-e a „nemszeret, nemszorong, nemtanul” szentháromsággal leképezhető antiszociális személyiségfejlődés; válhatik-e Hannibal Lecterből trubadúr? Aszlányi Károly – a könyvborító szerint a „magyar irodalom egyik legnagyobb tehetségű” írója, hm – a kortárs pszichopátia-kutatóknál derűsebb képet fest a kilátásokról.
Málnássy Vénkecske Gábor, beparázván a nászéjszakával járó férjfiúi kötelezettségektől, inkább megnyalja a show-t: a bizonytalan identitású, hol csepürágó, hol tarisznyás bölcsész, hol bekattant dzsentri címszereplővel ródmúvizni indul az Alföldön. A Kerouac-féle dögunalom tripnél jóval nagyobb kalandokba keverednek: ruhaneműikkel együtt elég a betevő cigi, pontos leírást kapunk a korabeli börtönviszonyokról – összetákolt bodega egy korcs kutyával megfejelt udvaron –, beavatódunk az autólopás rejtelmeibe, vagy abba, hogyan gyártsunk legközelebb alsógatyát szimatszatyorból.
A tartósan megnövelt adrenalin megteszi hatását: az izgalmak a regény végére szerelemként értékelődnek újjá – Aszlányi itt becsempész egy szoft nemi erőszakot is, amitől Emmi végre megtanulja nevén nevezni a benne rejlő emóciókat. A férfifaló imidzs lehull, a végzet asszonyáról kiderül, hogy szűz – „mintha elvesztette volna az eszméletét; pedig nem az eszméletét vesztette el” (csattanó ide vagy oda, Tóth Manci párhuzamos leleplezése a Lila ákácban nagyobb etvasz volt).
A Sok hűhó Emmiért alapjában véve vicces könyv arról, hogyan csempész a ’30-as években némi dögöt egy vérgenyát alakító, ámde bizonytalan csaj a midlife crisisba (persze úgyis az életfelező válság nyer, Makrancos Katára meg kábé Magdi anyus szerepköre vár). A sztori rendben van, a közbeékelt eszmefuttatások azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után. Az ellentétekre és gyenge szóviccekre épülő, erőltetett bölcsességek – „Kihívóan néz az emberre. Ebben nincs semmi rossz. Régen azt hitték, a ledér nők néznek kihívóan. Tévedés. A ledér nők behívóan néznek.” Háhhá! – sajnos csak úgy burjánzanak a szövegben, Billy Idol-os fintorrá torzítva az egyébként mosolyba rendeződő felső ajkat.
A Jávor Pált Kulka Jánossal pótolni próbáló remake-filmváltozatot is megért történet újbóli előszedése bizonyítja, hogy az Éjszakai állatkert mellett akad igény a megnyugtató szelídülés-narratívákra is. Majd ha a miskolci Bonnie ránk köszön a Szeress most!-ban. Addig olvassatok Aszlányit!
ASZLÁNYI Károly, Sok hűhó Emmiért, Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2007.
Zabolázható-e a pszichopata? Kezesbárány-, vagy legalábbis derékasszonka-irányba fordítható-e a „nemszeret, nemszorong, nemtanul” szentháromsággal leképezhető antiszociális személyiségfejlődés; válhatik-e Hannibal Lecterből trubadúr? Aszlányi Károly – a könyvborító szerint a „magyar irodalom egyik legnagyobb tehetségű” írója, hm – a kortárs pszichopátia-kutatóknál derűsebb képet fest a kilátásokról.
Málnássy Vénkecske Gábor, beparázván a nászéjszakával járó férjfiúi kötelezettségektől, inkább megnyalja a show-t: a bizonytalan identitású, hol csepürágó, hol tarisznyás bölcsész, hol bekattant dzsentri címszereplővel ródmúvizni indul az Alföldön. A Kerouac-féle dögunalom tripnél jóval nagyobb kalandokba keverednek: ruhaneműikkel együtt elég a betevő cigi, pontos leírást kapunk a korabeli börtönviszonyokról – összetákolt bodega egy korcs kutyával megfejelt udvaron –, beavatódunk az autólopás rejtelmeibe, vagy abba, hogyan gyártsunk legközelebb alsógatyát szimatszatyorból.
A tartósan megnövelt adrenalin megteszi hatását: az izgalmak a regény végére szerelemként értékelődnek újjá – Aszlányi itt becsempész egy szoft nemi erőszakot is, amitől Emmi végre megtanulja nevén nevezni a benne rejlő emóciókat. A férfifaló imidzs lehull, a végzet asszonyáról kiderül, hogy szűz – „mintha elvesztette volna az eszméletét; pedig nem az eszméletét vesztette el” (csattanó ide vagy oda, Tóth Manci párhuzamos leleplezése a Lila ákácban nagyobb etvasz volt).
A Sok hűhó Emmiért alapjában véve vicces könyv arról, hogyan csempész a ’30-as években némi dögöt egy vérgenyát alakító, ámde bizonytalan csaj a midlife crisisba (persze úgyis az életfelező válság nyer, Makrancos Katára meg kábé Magdi anyus szerepköre vár). A sztori rendben van, a közbeékelt eszmefuttatások azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után. Az ellentétekre és gyenge szóviccekre épülő, erőltetett bölcsességek – „Kihívóan néz az emberre. Ebben nincs semmi rossz. Régen azt hitték, a ledér nők néznek kihívóan. Tévedés. A ledér nők behívóan néznek.” Háhhá! – sajnos csak úgy burjánzanak a szövegben, Billy Idol-os fintorrá torzítva az egyébként mosolyba rendeződő felső ajkat.
A Jávor Pált Kulka Jánossal pótolni próbáló remake-filmváltozatot is megért történet újbóli előszedése bizonyítja, hogy az Éjszakai állatkert mellett akad igény a megnyugtató szelídülés-narratívákra is. Majd ha a miskolci Bonnie ránk köszön a Szeress most!-ban. Addig olvassatok Aszlányit!