Békés Pál író, műfordító, drámaíró, a magyar gyermekirodalom egyik megkerülhetetlen szerzője volt. Tanulmányait a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar – angol összehasonlító irodalomtörténet szakon (1975–80) végezte. Közben az érettségi után kérdezőbiztosként is dolgozott.
1980–81-ben magyar- és angolszakos tanárként dolgozott. 1994 és 1996 között a Magyar Televízió Irodalmi, Képzőművészeti, Színházi Stúdióját (IKSZ) vezette, majd 1997-től 2000-ig mint színházért és irodalomért felelős szerkesztőként dolgozott.
2000-től az IBBY (International Board on Books for Young People Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának elnöke. 2004-ben a nagy-britanniai magyar kulturális évad, a Magyar Magic művészeti kurátoraként dolgozott.
2005-ben A Nagy Könyv olvasásnépszerűsítő mozgalom ötletgazdája.
Darvak (regény, 1979)
Szerelmem, útközben (regény, 1983)
A kétbalkezes varázsló (meseregény, 1984)
Lakótelepi mítoszok (novellák, 1984)
Doktor Minorka Vidor nagy napja (meseregény, 1985)
Borz a sámlin (mesék, 1986)
Viola violával (mese, 1986)
Törzsi viszonyok (novellák, 1990)
Érzékeny utazások Közép-Európán át (regény, 1991)
A Félőlény (meseregény, 1991)
A női partőrség szeme láttára – három komédia (színművek, 1992)
A bogárnak mindegy (novellák, 1993)
New-Buda (színművek, 1994)
B. B. kalapja (novella, 1998)
Bor (novella, 1998)
Forma 1. (novella, 1998)
Láncos bomba (novella, 1998)
És very very a dobot a rózsaszín plüsselefánt (novellák, 1999)
BÁLDOR (novellaciklus a szerző gyermekeiről, 1999)
Bélyeggyűjtemény (100 bélyegméretű történet, 1999)
A Bölcs Hiánypótló (meseregény, 2005)
Csikágó (gangregény, 2006)
A Litera nagyvizite Békés Pálnál, ahol elmondja, mi lett akkor, amikor letett arról, hogy hajószakács legyen:
"Amint letettem arról, hogy hajószakács legyek, mert azt tényleg nagyon szerettem volna. Szóval valamikor a gimnáziumi években. Az eleve adott érdeklődésen túl ebben nagy szerepe volt az iskolának is, a Radnótinak, ahol éppen egy tanügyi reform zajlott. A kifejezés, hogy "tanügyi reform, oktatási reform” mára olyan elkoptatott, hogy gyakorlatilag semmi értelme, ha meghallja az ember, rögtön befogja a fülét, de ott és akkor Lukács Sándor igazgató úr vezényletével valami olyasmibe vágtak, ami egyedülálló volt. Kitaláltak egy majdnem szabad döntésekre épülő iskolaszerkezetet, ami az akkori csontmerev rendszerben kakukktojás volt, és a 70-es évek elejének mércéjével hihetetlenül megengedő, liberális légkört teremtett, tényleg lubickolni lehetett benne. Valódi választási lehetőségek voltak – ez ma közhely, akkor meg majdnem-forradalom volt: dönthettünk, hogy mit tanulnánk szívesen, mit nem, és így mentem én irodalom tagozatra – addig ilyesmi azt hiszem nem is létezett. Abban is szerencsém volt, hogy egy legendás tanár, Kati néni, Jobbágy Károlyné keze alá kerültem. Nemrég bukkant elő valami sok költözést látott doboz aljáról néhány gimnáziumi füzetem a lidércesen kusza jegyzeteimmel és elképedtem − az azért nem akármi, hogy 72-73-ban Petri György és Tandori Dezső első köteteiről már szó volt az óráinkon. Aztán nyilván ez hozta, hogy egy-két évfolyamnyi különbséggel sokan végeztek ott, akikből később író lett, például Nagy András, Márton László, Sebeők János, és később is jónéhányan – úgy látszik, kedveztek a légköri viszonyok. Mindenesetre szép rendesen végigtereltek bennünket az irodalomtörténeten, nem nagyon túlzok, ha azt mondom, hogy az egyetemen sem tanultam sokkal többet, talán csak részletesebben. Szóval kaptunk egyszer egy házi feladatot épp a görög klasszikusokat tanultuk, a drámákat −, olyasfélét, hogy vázoljunk fel egy olyan konfliktust, ami a görög tragédiákra jellemző. Én meg éppen rettentően lelkesedtem a konfliktusokért meg a drámákért, nyilván mert tele volt velük az életem, így aztán írtam egy drámafélét Prométheuszról. A dialógusok Prométheusz, meg a máját tépdeső sas között zajlottak – hát elég véresszájú párbeszédek voltak. Teljesen magával ragadott a téma, és izgatott, hogy meg tudom-e oldani a feladványt: szabályos metrumban írni. Hát nem tudtam megoldani". TOVÁBB>>
Fodor Géza Békés Pál-olvasónaplója:
Úgy emlékszem, Békés Pált 1986-ban ismertem meg. Nyilván mint a Katona József Színház dramaturgjának, odaadta új darabját, a PINCEJÁTÉK-ot. Ebben egy húszas évei végén járó fiatalember a szerelmét várja, de a házban elromlott a fűtés, s amíg a barátja fölmegy a lakásba, ő tüzelőt akar keresni a pincében. A mindenféle limlom mögül, közül alakok bújnak elő, a ház — mind szimbolikusabban Egy Ház — volt lakói a tragikus magyar történelem különböző korszakaiból, hogy mindinkább összefonódjanak a történeteik, fokozatosan lelepleződjenek a kisemberek történelmi bűnei. Persze csak a főszereplő látja őket, barátja, mikor először lejön érte, nem, és végül maga is beolvad a „pincemagyarok” közé, másodszorra a barát már őt sem találja, csak élettelen lomokat lát. A darab nem tetszett, sosem állhattam a dramaturgiai trouvaille-ra épülő, technikás színdarabokat, de fontosabb, hogy a Katona József Színház 25 éves fennállása alatt sem volt olyan idő, amikor vonzódott volna hozzájuk. A dráma mindig konstruált ugyan, de ha nem hús és vér, hanem csont és bőr, azaz mindig látható a trouvaille és a technika, mely utóbbi általában az információk fokozatos adagolása, ami által pedig az előbbi példázattá válik, úgy a színház dolga nem a darabban rejlő élet kibontása, hanem a konstrukció élettel való föltöltögetése, s ez a színház számára kevéssé vonzó föladat. Ráadásul e konstrukción belül Békés a magyar történelmi bűnöknek szinte enciklopédikus teljességére törekedett, s ez anyagát csupaszsága ellenére didaktikusan zsúfolttá is tette. E kendőzetlen véleménnyel megokolt elhárításom nem akadályozta meg, hogy kellemes, beszélgetős kapcsolat alakuljon ki köztünk, s ő gyakran hívta föl a figyelmemet külföldi sikerdarabokra, mindig az angolszász színházi világból. Egykori angol szakostól és aktív angol műfordítótól ez természetes is volt, de egyre világosabbá tette, hogy drámai—színházi ízlésünket mély szakadék választja el egymástól, minden javaslatából a „well-made play” különböző modern alakváltozatai és a hollywoodi mozidramaturgia fogásai kedvetlenítettek el. Több mint egy évtizedig feszélyezett, hogy a — remélhetőleg — kölcsönös rokonszenv ellenére éppen e mindkettőnk számára oly fontos műfaj/művészet kérdéseiben rendszeresen elmegyünk egymás mellett, sőt: hogy Békés Pál számomra inkább beszélgetőtárs, és a LOLITA bravúros fordítója, mint önálló író. A 90-es évek végén azonban megütöttek azok a rövid írásai, amelyek az Élet is Irodalomban kezdtek megjelenni, majd 1999-re BÉLYEGGYŰJTEMÉNY címmel kötetté álltak össze és kerekedtek. Persze nyilvánvaló volt, hogy ott vannak mögöttük Örkény István „egyperces novellái”, de a „bélyegek” mégsem utánzatok voltak. Örkény remekei esetében az „egyperces” jelző sokszor csak képletesen értendő, valójában csak a „rövid” érzékletes metaforája, Békés „bélyegei” viszont még csak „egypercesek” sincsenek, a leghosszabb is éppen hogy csak kitölti a karcsú kis könyv egyetlen oldalát. Ehhez képest jó néhányuk nem egy sokatmondó, tragikomikus vagy groteszk eset, pillanat vakuvillanása, hanem egy karakterisztikus történetet ránt össze. A kötet két témaköre: család- és személyes élettörténet, illetve történelem és nagyvilág — hol egymás mellett, hol az előbbi az utóbbitól áthatva. Jó és hatásos könyv, és mindig van abban valami szépség és valami megragadó, amikor azt látjuk, hogy egy határozott tehetség megtalálja azt a frappáns módot, amely pályájának adott pontján minden fontos témájának formát tud adni. TOVÁBB>>
A Csikágó című regényének zárófejezete>>
