A-
Nagy Lajos: Razzia, Noran, 2008, 472. oldal, 2999 Ft.
Nagy Lajos legendás hipochonder volt, olyannyira, hogy egy idő után már nem vették komolyan, ha fájdalmakra panaszkodott, akkor is pontosan ez történt, amikor meghalt. Gyomorfekélyt azonban feltehetően nem kellett színlelnie, jöhetett az magától is, hiszen saját bevallása szerint írásra legtöbbször a harag, vagy az elkeseredés ösztönözte. Számtalan kroki, tárca, regény, szociográfia, színmű, ötszáznál is több novella került ki a keze alól, ennyi harag és elkeseredés még egy olyan erős szervezetet is megviselhet, mint amilyennel Nagy Lajos büszkélkedhetett. Márpedig Nagy Lajos még idős korában is kedvvel fitogtatta rendkívüli fizikai erejét, egy kézzel törte ketté a vasszeget, az anekdota szerint. Ideális eszményképe lehetett volna a szocialista-kommunista irodalomnak, hogy nem lett az, bár az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat, annak elsősorban az volt az oka, hogy ő komolyan vette világnézetét, és abba az igazságtalanság sehogy sem fért bele. Csendben háttérbe szorították, és ott is maradt, ma már egyetemi szemináriumokon sem biztos, hogy felbukkan a neve, erre csak az lehet a magyarázat, hogy az ország morális válságban van.
Nade, hagyjuk a zagyvaságokat, a Noran jóvoltából egy hiánypótló kötetben 32 novelláját vehetjük kézbe, mivel ez a szám csupán nagyjából 5-6 százaléka az össztermésnek, ezért nem állíthatjuk, hogy átfogó képet kapunk, ennek ellenére Réz Pál válogatását mégsem érheti kritika. Amellett, hogy a legfontosabb novellák szerepelnek ebben a könyvben, még azt is sikerült megoldani, hogy az író pályájának minden fontosabb szakaszából szerepeljen néhány szöveg a Razziában. Természetesen, könnyen elképzelhető, hogy régi kedvelői éppen kedvenc novellájukat nem fogják megtalálni a kötetben, de ők nyilván ismerik, esetleg tulajdonolják az életműsorozat egyes darabjait, ez a kötet sokkal inkább azoknak szól, akik csak most kezdenek ismerkedni Nagy Lajos elbeszéléseivel. Ők mindenképpen jó lóra tesznek, ha beszerzik ezt a küllemében is tetszetős könyvet. Ilyenkor szokás szerint az szokott következni, hogy a recenzens meleg hangon felemlegeti a kötet legkiemelkedőbb alkotásait, elmerengve azon, hogy lám ez a néhány írás még ma is milyen elevenen tündököl. Bevallom, én magam is valami hasonlóra készültem, lapozgattam ide-oda a könyvben, hogy kimazsolázzam a legjobbakat, aztán rá kellett ébrednem, hogy abban a szerencsés (olvasóként), és egyszersmind szerencsétlen (recenzió szerzőként) helyzetben vagyok, hogy a Razzia novellái között az számít kiemelkedőnek, ami nem az. A gyanúsan túlzónak tűnő ítéletemet valahogy magam számára is meg kellett magyaráznom, de elég hevenyészettre sikerült az érvrendszerem. Az alapvető premissza az, hogy: Nagy Lajos jó író. Lehetne ezt fokozni, de nem akarom senki kedvét szegni felesleges ömlengéssel. Ezután az következik, hogy jobbára olyan témákról ír, amelyek megmozgatják az emberben az alapvető igazságérzetet, s az író álláspontjával szembehelyezkedni amorális tett. A társadalmi, és egyéb igazságtalanságokat igyekszik úgy feltárni, és bemutatni, hogy elkerülje, az ilyenkor alig-alig elkerülhető pátoszt, és didaktikusságot, egyfelől úgy, hogy nyelve pontos, és egyszerű, másfelől úgy, hogy az epés iróniája, és már-már fekete humora önmagát sem kíméli. Ilyen összetevőkkel készülnek az olyan vérfagyasztó novellák, mint a Tanyai történet, a Farkas és bárány, vagy az 1919. május. Utóbbi már jóval a Tanácsköztársaság bukása után keletkezett, és bár a politikai légkör finoman szólva sem kedvezett az olyan kritikai hangoknak, amelyek visszamenőleg igazolták az őszirózsás forradalmat, Nagynak sikerült úgy ábrázolni a témát, hogy írása nem kérdőjelezi meg a forradalom létjogosultságát, ugyanakkor erősen megkérdőjelezi annak módszereit, így üt egyet jobbra, egyet balra is. Valójában, ezeknek az írásoknak a legnagyobb erénye az, hogy ráirányítják a figyelmet a problémákra, visszásságokra, de a felmerülő kérdésekre egyértelmű válaszokat soha nem kapunk, az erős (morális) állítások orientálják ugyan az olvasó ítéletét, de az elbeszélő nem vonja le a konzekvenciákat, nem ítélkezik, csak megmutat. A nyitva maradt kérdések megválaszolását az olvasóra bízza a szerző, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a novellák nem évültek el.
Ha már utaltam rá, nem állhatom meg, hogy néhány szót ne ejtsek a Farkas és bárány c. írásról, ami egyrészt megidézi Nagy Lajos egyik talán legismertebb, és legszerethetőbb művét a Képtelen természetrajzot, másfelől azonban, az ebben a novellában megjelenő állattörténet közel sem olyan kedves, és humoros, hiszen a farkasok hidegvérű brutalitással bánnak el a védtelen báránnyal. A főleg párbeszédekre épülő, meglehetősen puritán eszközökkel megírt elbeszélés pontosan egyszerűségével hat, az egyszavasra redukált mondatok által teremtett feszültség a bárány meggyilkolása pillanatában már szinte elviselhetetlen. Akinek pedig kétsége lenne afelől, hogy az efféle fabuláknak valóban volt-e, vagy van-e létjogosultsága, annak talán elég annyi információ, hogy a novella eredetileg az 1922-ben (!) megjelent Találkozásaim az antiszemitizmussal c. kötetben jelent meg.
Nagyon meglepő, hogy néhány avantgarde kísérletet is találunk ebben a kötetben, amelyek amellett, hogy nagyon jók, rácáfolnak arra a közvélekedésre is, hogy Nagy Lajos stílusa már saját korában is avíttasnak számított; a Napirend, vagy a Január c. novellák a posztmodern hősöknek is becsületére válna, ezek a művek a válogatás legbravúrosabb darabjai. Rengeteg érdekességet tartogat még a kötet, a szexuális elnyomást, és kiszolgáltatottságot bemutató novelláktól (Este van, Nyitott ablakok), a zseniális főmű, a Kiskunhalom előtanulmányának tekinthető Próba a cukorral c. hosszú elbeszélésig. (Itt jelezném, hogy a kötet legnagyobb hiányossága számomra az, hogy nem találunk benne utószót, vagy valamiféle mutatót, amiből néhány fontos információhoz juthatnánk a szövegekről.) A Razzia legnagyobb tanulsága mindenképpen az, hogy időről-időre érdemes felülvizsgálnunk a magyar irodalomról (az irodalmi kánonról) alkotott nézeteinket.
