Stefano Benni: Gyorslábú Achille
Scolar Kiadó, 2013, 296 oldal, 2950 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Hazájában igazi hírességnek számít, magyarul azonban most jelent meg először könyve. Ez a Gyorslábú Achille, amely két férfi különös barátságának állít emléket, a szerző ugyanakkor nem hagyja ki az alkalmat, hogy a maga finoman gúnyos módján rá ne mutasson a társadalmi visszásságokra, ennek eredményeként pedig a politikai-gazdasági elit szereplőitől kezdve a média irányítóin keresztül a kiadói szakmáig alaposan beolvas mindenkinek. Stefano Benni a budapesti könyvfesztiválon mutatta be regényét, a Könyvesblognak adott interjújában azonban nem csak a könyvről beszélgettünk, de szó esett filmes kiruccanásairól, arról, mit gondoltak a hőséről Japánban, és hogy mi az igazi nagy szerelem most az életében.
Hogyan szólíthatom?
Hívhat Farkasnak.
Éppen erre akartam kilyukadni. A Facebook-oldalán ugyanis csak Lupóként emlegetik, ami magyarul farkast jelent. Honnan kapta a becenevét?
Olaszországban senki sem hív Stefanónak, Lupónak hívnak. Egy kis faluban születtem, és amikor olyan tízéves lehettem, akkor éjszakánként a hegyekben barangoltam a kutyáimmal. Tizenegy kutyánk volt. Egyedül voltam abban a nagy házban, és kicsit féltem, amikor beesteledett. Szóval, sétálni indultam a kutyákkal, és csak utána tértem nyugovóra. Egyszer azonban valaki meglátott, hogy a kutyáimmal üvöltök, így, úúúúúúúú. Ezt elmesélték a nagyapámnak, aki pszichiáterhez vitt. Elmondtam neki, hogy igen, együtt üvöltök a kutyáimmal, mert éjszaka a házban kicsit félek, és ha velük vagyok, biztonságban érzem magam. A pszichiáter intelligens ember volt, és azt mondta a nagymamámnak, hogy a fiú normális – ő csak egy kis farkas. (Nevet) A nagyapámnak ez nagyon tetszett, és innen jött a Lupo név, ami azután egész életemben elkísért. Szeretem a farkasokat, így ez soha nem jelentett nekem problémát.
A neveknek nagy jelentőségük van a Gyorslábú Achille című regényében is, különösen mivel mitológiai figurákra és régmúlt idők hőseire utalnak. De hogy jött az ötlet, hogy regényt írjon Achille és Ulisse, azaz Akhilleusz és Odüsszeusz főszereplésével?
Ebben a történetben két hősre volt szükségem. Egyikük egy tragikus hős, egy fiatal férfi, aki el van zárva a külvilágtól, és a fájdalmába zárva él. Ő Achille, aki küzd, pedig tudja, hogy meg fog halni. És aztán ott van a romantikus hős, aki utazgat, elmegy a tengerhez, világot lát, és azután hazatér. Ők ketten barátok, de nagyon különböző emberek. A tragikus hős tisztában van azzal, hogy meg fog halni, de harcol, és a problémák ellenére teljes életet akar élni. A másik sokat utazik, néha meglátogatja a barátját, és elmeséli, hogy milyen a világ a kis szobán túl. Nagyon szeretem a görög kultúrát, az iskolában is tanultam görögül.
És gondolja, hogy az emberek Olaszországban, vagy bárhol a világon, olvassák még Homérosz műveit?
Sokan közülük igen. Azt gondolom, hogy az olvasóim közül sokan ismerik ezeket a műveket.
Ami kell is ahhoz, hogy valóban megértsék, megfejtsék és élvezzék a regényben található irodalmi utalásokat…
A regényt lefordították japánra, ott azonban azt mesélték nekem, hogy nem tudnak túl sokat Akhilleuszról és Odüsszeuszról. Számukra Achille például egy szamuráj volt, Ulisse pedig egy másik hős. Ugyanakkor nagyon jól tudták, mi a különbség a tragikus, a klasszikus és a romantikus, a mai hős között. Tehát értették a művet.
A regény olvasása közben nekem épp az volt a benyomásom, mintha az abban szereplő két karakter ugyanazon személyiségnek lenne a két arca, a két oldala…
Vagy minden művésznek a két oldala. A művészek ugyanis teljességgel egyedül vannak, teljesen el vannak merülve a fájdalomban és a világban.
Ön is?
Igen. Én egy személyben Akhilleusz és Odüsszeusz is vagyok.
Az előbb említette, hogy gyerekként sokat kóborolt éjszaka a hegyekben. A könyvben a valóság és az álom közötti határvonal valahogy elmosódott, a történet tele van mágikus elemekkel, fura víziókkal. Jól gondolom, hogy írás közben eléggé szerethette ezeket a részeket?
A regény minden részét nagyon élveztem, amikor írtam. De számomra az írás nem mindig a fényről szól, tele van árnyékokkal. Ebben a könyvben sokkal nehezebb volt Achille részét megírni, mert nagyon fájdalmas rész. Néha az Achilléhez hasonló embereket úgy kezelik, mintha sajnálatra méltóak lennének, és én ezt nem szeretem. Ők egyenrangúak akarnak lenni, és ez volt az a nagy lecke, amelyet Achillétől tanultam. Nem akarnak szánalmat, barátságot akarnak. És ha barátokká válunk, akkor azonos szinten kell lennünk.
A regényben úgy tűnik, mintha mindenki könyvet akarna írni. Önben is dolgozik ez a fajta belső kényszer, hogy írnia kell, vagy élvezi az egész folyamatot?
Rettentő élvezet (nevet), de nem írok könnyen. Először leírom, azután átírom harminc-negyven alkalommal ugyanazt az oldalt. És emiatt sokáig is tart, mire megírok egy könyvet.
Akkor az írás elég nagy szenvedéssel is jár?
Ez édes szenvedés, emellett óriási felelősség is. Ha azonban egy kiadó azzal keres meg, hogy írjak egy könyvet, akkor én azt mondom, nem jött el az ideje. Jelen pillanatban ugyanis színházat csinálok, nem akarok könyveket írni.
A karrierjét újságíróként kezdte, de írt verseket is, sőt még egy gyerekkönyvet is…
… és színész is voltam…
Erre is ki akarok majd térni…
... rossz színész… (nevet)
…de most az érdekelne, hogy melyik volt az a pillanat az életében, amikor az ön számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az írással hivatásszerűen szeretne foglalkozni?
Amikor újságíró voltam, akkor úgy éreztem, van egy munkám, talán érdekes munkám is, pénzt keresek vele, de nem vagyok író. Úgy gondoltam, hogy írónak lenni az valami sokkal, de sokkal fontosabb. Azután volt egy barátom, aki felvetette, hogy esetleg írhatnék valamit, neki is láttam, könyv könyvet követett, és az a pillanat, amikor megírtam a Comici spaventati guerrieri című könyvemet, ez volt a negyedik amúgy, tehát amikor befejeztem ezt a könyvet, ami nagyon nehéz volt számomra, mivel az én nemzedékem politikai történetéről szól, akkor azt mondtam, hogy talán most már író vagyok.
A magyarul most megjelent könyvéből érezni, hogy szeret játszani a nyelvvel…
…én nem játszom. Ez természetes. (Nevet)
Jó, akkor úgy kérdezem, hogy íróként mi a fontosabb önnek, a történet vagy a nyelv?
A sztori. A történet sokkal fontosabb, a nyelv azonban számomra természetes. Talán a világ egyik legszebb nyelvén írok. Ez az olasz, amely tulajdonképpen egy fattyúnyelv. Van benne egy kis görög, latin, föníciai, én észak-olaszt beszélek, de az anyám az ország déli részéből származik, tanultam görögül, tudok valamennyire angolul. Ez az a muzsika, amelyet mindig is ismertem, és ha birtokomban van egy gyönyörű nyelvi zenekar, amely az olasz nyelv, akkor miért használnék egy szegényesebb nyelvezetet. Néha talán egy kicsit akrobatikus vagyok, eltúlzok dolgokat, de számomra ez természetes.
Gyorslábú Achille. Tulajdonképpen minden egy levéllel kezdődött, melyet a tolószékhez kötött, és fogyatékossága miatt a világtól teljesen elvonult Achille írt az ugyancsak homéroszi névvel rendelkező szerkesztőnek, Ulisse Isolaninak. A férfi elég kíváncsi ahhoz, hogy a levélíró kérésének megfelelően felkeresse a szinte kizárólag számítógépen keresztül kommunikáló Achillét.
Az első találkozást újabb és újabb követi, melyek során Ulisse egyre többet fed fel saját magából, vágyaiból, kétségeiből, és mesél szerelméről, a szépséges Pilarról. Szavait végül Achille veti papírra, kettejük szoros, még ha nem is tudatos együttműködése eredményeként pedig megszületik a mű, melyet Achille halála után lehet csak megjelentetni. Achille ugyanis végig tisztában van azzal, hogy nem sok van már neki hátra, életszeretete és az alkotás vágya azonban minduntalan átlendíti a buktatókon. Nem mintha egy elveszett, szánnivaló figura volna, hiszen sokszor nagyon is kellemetlenkedő és goromba, de vérbeli alkotóként kreatív, nagylelkű és érzékeny is egyben.
A Gyorslábú Achille mitológiai hátterű karakterei viszonylag könnyen dekódolhatók, igaz, ehhez maga Benni is sok segítséget nyújt, így olvasás közben az egyes rétegek finoman lebonthatók. A stíluskavalkád pedig csak felszabadítja a szöveget, amely mindemellett nem fél politikus, erotikus, vagy akár szatirikus is lenni.
Olvas egyébként kortárs olasz szerzőket?
A színházi munkám miatt mostanában inkább filozófiai műveket és klasszikusokat olvasok, Oscar Wilde-tól a Salomét, Nabokov Lolitáját és Dosztojevszkijt. Olyan darabon dolgozom, amely ezt a három művet dolgozza föl, a Salomét, a Lolitát és Nastyenkát (Fehér éjszakák – a szerk.). De kortárs olasz szerzőket is szoktam olvasni, igaz, ebben az időszakban nem annyira.
Ezek szerint most a színház a nagy szerelem az életében?
Jelenleg a színházat részesítem előnyben. Nagyon szeretem, hogy emberek vesznek körül, színészek, színésznők, akikkel együtt dolgozunk. Most nem akarok egyedül lenni.
Említette, hogy korábban tett egy kitérőt a film világába is…
Sok évvel ezelőtt csináltam egy filmet, de soha nem forgalmazták. Hogy miért? Mert a forgalmazó hülye volt. De feltettem a honlapomra, és sokan kedvelték, a mozikba azonban soha nem jutott el.
De színészként azért szerepelt néhány filmben…
Csak nagyon-nagyon kis szerepeim voltak.
És milyennek találta a filmes közeget?
A színházat preferálom. A film egy teljesen hamis világ: csinálsz valamit, aztán megváltoztathatod, megismételheted kétszer-háromszor. A színházban magad vagy, és képesnek kell lenned arra, hogy elbűvöld a közönséget. Máskülönben a közönség elalszik, vagy elküld a pokolba.
