Fotó: Valuska Gábor
Sorozatukban írókat, költőket kérünk meg, hogy válasszanak egy képet a Ludwig Múzeum aktuális kiállításának anyagából, és írják le, ami először az eszükbe jut róla. A Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet című kiállításon Potozky László járt.
Választott kép: Vaszil Cagolov: Kritikus fok
Az én agyamban van egy vegyület, ugyanolyan szép, mint te. Ott lakik legalább tizenöt éve, ezért érzem úgy, hogy mindig is ismertelek. Valami ilyesmit mondok, miközben a teraszon állunk a legfelső emeleten, és lábunk alatt, a dombokon olyan békésen fekszik a kertváros, hogy csak egy atomvillanás hiányzik a képből. Elképzelem a gombafelhőt az égen, szanaszét szóródik belőle a pernye, színtelen lesz minden, te rezzenéstelenül nézed a hamuesőt, és akkor se fordulsz felém, amikor lenyomom a kilincset, és visszamegyek a szobába.
Könyves Magazin 2018/1.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2018, 76 oldal, 490 HUF
Idebent fehér a padló, fehér a mennyezet, fehérek a falak, kint tompán világít az ég, akár a tejüveg, mert többé nem nappal van vagy éjszaka, elmentek innen a napszakok is. Elindulok, ki a folyosóra, ilyen gázszagú tömbházban lakott nagyanyám testvére, vegyül a merkaptánnal a szemétledobó nedves, savanyú szaga, a lépcsőház annyira üres, hogy még a lépcsők is foghíjasok. Korlát sincs, ötemeltnyi mélység fölött ugrálok fokról fokra a félhomályban, elméletben többször lezuhanok, valahogy mégis leérek, pedig félek a magasságtól. Innen lentről látom, hogy nem kell atombomba, eleve le van rombolva a környék, csikorognak a lépéseim, elhajolt acélrudak állnak ki a földből, száraz a levegő a cementportól.
A Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet az ukrán kortárs szcéna első nagyszabású magyarországi bemutatkozása. A kiállítás június 24-ig megtekinthető a Ludwig Múzeumban.
Régi, szétvert lakótelep morzsái terítik be a földet, erre a törmelékre kellene épüljenek az új blokkok, ha majd lesz itt egyszer valami, és megint mozdul ember a tájban. Hirtelen eszembe jut, hogy vége a nyárnak, haza kell mennem, vagy legalábbis tovább, befejeződött a vakáció. Sietni kezdek, hogy elérjem a vonatot, de lépésről lépésre idegenebb lesz az utca, egyre kevésbé tudom, hol vagyok. Annyira ismeretlen minden, hogy már a tenyeremig se látok, nekitámaszkodom egy bedőlt kerítésnek a sarkon, és érzem, hogy új panelház kell épüljön ide is. Legyenek tágasak az ablakai, lakjanak mögöttük boldog emberek, akik esténként önfeledten égetik a villanyt, és nézik, ahogy az üvegen túl, a sétányon járkálnak a halottak. Ott vannak a nyomaik a betonban, olyan sokszor végigmentek ugyanazon az úton, és senkit se érdekel, mire gondolnak, mi a küldetésük, vagy hogy egyáltalán, bírnak-e aludni éjszaka.
Szerző: Potozky László
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/1. számában jelent meg.
