A+
Truman Capote: Az éjszaka fája, Európa Kiadó, 2008. 2800 Ft. 336 oldal.
Truman Capote-ról mindig egy köpcös kis figura jut eszembe, aki hevesen gesztikulálva magyaráz. Az intenzitás ellenére mozdulatai könnyedek, szinte átfolynak egymásba, és sem a szenvedélyes póz, sem a több kiló alapozó nem képes elrejteni a törékeny gyermeket, aki a modoros öregúrban rejtőzik. Ha valaki látta a Meghívás egy gyilkos vacsorára című filmet, az tudja, hogy mire gondolok. Ebben a Neil Simon műben Capote egy excentrikus milliomost játszik, aki a krimiszereplők archetípusainak paródiáit igyekszik megleckéztetni egy hátborzongató vacsorán. De a szerep folyamatosan az író kézzelfogható közelségére reflektál, minden apró mozdulat, minden fintor a valódi Capote-t idézi. Jelenléte zavarbaejtően erős, az életrajzi filmben brillírozó Philip Seymour Hofmann megközelíteni sem tudta ezt az állandóan vibráló figurát. A különös szerepvállalás, vagyis Capote feltűnése egy krimiparódiában nem volt véletlen. Az író élete utolsó húsz évében ugyanis többet foglalkozott saját mítoszának építésével, mint az írással. Botrányai elhomályosították a műveiről kialakult képet, minden szövegre rátelepedett a Capote-szörny, és a bulvár közeg lassan felemésztette a remekműveket. Kíváncsi voltam ezek után, hogy elbeszéléseinek milyen hatása lehet negyed évszázaddal szerzőjük halálát követően, vagyis minden referenciától megfosztva.
A fülszöveg tanúsága szerint az író valamennyi novelláját tartalmazza a kötet, ennek látszólag ellentmond az a tény, hogy az Egyesült Államokban megjelent, válogatott írásaiból összeállított könyvben több novella található, mint az Európánál most kiadottban. Ennél nagyobb bajunk persze ne legyen, hiszen a válogatás így is pazar. A zsengéktől kezdve az utolsóként publikált, tehát még nem poszthumusz megjelenő, Egyszer, Karácsonykor-ig bezárólag egy alkotói fejlődéstörténet szemtanúi lehetünk. Bár a fejlődést szerencsésebb lenne a változással helyettesíteni. Mert ugyan a novellák szerkezete, az elbeszélés módja és a szövegből kibontakozó világ hatalmas változáson megy keresztül a könyv végére, az első történet olvasása közben végig arra gondoltam, hogy innen nem lehet már hová fejlődni. Az elfojtott feszültség, a társalgás konvencionális struktúráját felbontó párbeszédek és az a nyugtalanító narrátori szerep, amik a későbbi, kiforrott munkáit jellemzik, mind megtalálhatók a Hideg falak-ban. A zavar, az idegenség különös érzése fűzi össze a korai, rövidebb írásokat. Vagy a körülmények és az elvárások közti feszültség (A nercbunda), vagy a személyes tragédiákban gyökerező világmagyarázatok különbsége (Így van ez) adja a narráció alaphangját. Aztán a Miriam című hátborzongató novellától kezdve a szövegek bonyolultabbá, szövevényessé válnak.
Attól kezdve már nem a történet szereplői vagy az eseményekben rejlő ellentmondás határozza meg a szöveg szerkezetét, hanem az írás módja befolyásolja a történéseket. A Legenda főszereplője, az öreg Preacher nem a szituációt érti félre, mint a Hideg falak katonája, ő a környezetének jeleit olvassa rosszul, vagyis a zavarodottság többé már nem a történet célja, hanem a szöveg eszköze, sőt a szöveg maga válik zavarrá, félreértéssé. A rejtély így ezekben a novellákban elemi erővel hat az olvasóra, a megmagyarázhatatlan részleteket nem lehet egy pontosan meghatározott alapra visszavezetni, ezért a puszta megfeleltetés helyett a hiány felismerése lesz az olvasás lényegi funkciója. Megnyugtató magyarázat híján mindenki magára van utalva, a szövegtől válaszok helyett legfeljebb újabb kérdéseket kapunk. A feszültség ezért sokszor fel sem oldódik a fináléban, az elmaradt katarzist a szöveg rendszerint egy felütéssel pótolja, mintha minden történet egy új kezdettel érne véget. De ezek a zárlatok valójában saját kezdetükre, vagyis az aktuális novella indítására vagy egy jellegzetes motívumára utalnak, a befejezhetetlenség kellemetlen érzését keltve az olvasóban.
Feltűnő, hogy a komplexitással párhuzamosan megjelennek a személyes vagy önéletrajzi vonatkozású epizódok. A múlt feldolgozását és újraírását mindig egy gyermek narrátori pozíciójából végzi el a szöveg. De ez a gyermek a felnőtt társadalom logikájának redukciójával vizsgálja az őt körülvevő világot, vagyis a környezetétől való különbözősége nem az ismeretek hiányából és a romlatlan, naiv gyermeki lélek jóságából következik, hanem az ismeretek korlátozott felhasználásából. A külvilág kegyetlenségéből csak annyit enged be, amennyit saját hatáskörén belül fel tud dolgozni. Emiatt jósága nem egy dörzsölt, mindenen túli narrátor erőltetett szelídségének pózát tükrözi, hanem egy mélyből jövő, tiszta és alapvető szeretetet és elkötelezettséget. Ahogyan például a több novellában is felbukkanó nagynénit a narráció kiszakítja a felnőttek, vagyis kortársai embertelen közegéből, és sosem múló ragyogással veszi körül, olyan melegséggel töltheti el az olvasót, hogy arra egy kalkulált gyermeki elbeszélőt mozgósító szöveg sosem lenne képes. Capote szövegeinek narrátora minden esetben ugyanaz a köpcös, piperkőc öregúr testében rekedt kisgyerek, aki a cikk elején hivatkozott filmben maga Capote.
Nagyszerű kötet Az éjszaka fája. Mind a tizenkilenc novella valódi élmény a szó legirodalmibb értelmében, köszönhetően többek közt a remek fordításoknak. Vannak köztük persze egyszerű vonalvezetésű, rövid kis írások, melyek elveszhetnek a mesterművek között, de még azokban is mesterien keverednek az enigmatikus epizódok a bájosan érzékeny líraisággal. A legtöbb szöveg azonban valódi remekmű.
