Az emberek embere már megvan, csak nekem nincs emberem. Keresem, keresem; nézem innen, itthonról, nézem az origo stúdiójából Németh Gábor barátommal, közvetítünk – Szepesi, Novotny – szorgalmasan, hiába. Ráadásul tanult kollégáim a literán rendre elírnak előlem mindent; Mészáros az argentinokat, Farkas Robinhot, Szegő a futballtörténelmi eséllyel nem élő Rosetti bírót. Ami látszik, amit látok, azt is magamból, hogy korszerűtlen lettem, nem vitás: olyanokon spekulálok, mi van, ha valaki három csatárt küld a pályára, holott napnál világosabb, hogy mindenki mindent játszik; balhátvédből jobb kötő lesz, centerből kapus, nem is folytatom, elavult fogalmak, idő rágta pozíciók. Megy a nagyüzem, jár a gyár. Megszokásból még eltökélten keresem az ún. kicsiket, az esélyteleneket, a gyengéket – a hősöket. Ez sem elég. Sok-sok kézilabdameccset figyelek; feláll a kapu előtt a fal, az előtt kell körbeadogatni. Bírói tévedések, a franciák légipostán távoznak, az olaszoknál kevés a darált hús a makaróniban. A németek – németek. Uruguayból végre megint uruk lettek, ez jó hír, hiszen az urukat csak hírből ismertük eddig, személyesen legalább én így nyilatkozom; volt egy Francescoli nevű, sallangmentesen csak a Herceg megszólításra reagáló játékosuk. Húsz éve? Talán. Meg a harmincas évek világbajnokai, a kiket a Sárosi-Toldi-féle Ferencváros 4:2-vel figyelmeztetett arra, hol lakik a magyarok istene.
Esetleg Dunga kabátja az én emberem, a kabát maga, különleges, akárha a tengerészkabátok arisztokráciájába tartozó darab volna; na épp ennyivel voltak többek ma a brazilok a chileieknél. Ott egy tréning, itt egy kabát.
Amúgy pedig az a benyomásom, hogy a nézők már régóta nem a meccsekért vannak a stadionokban, hanem, hogy ők is benne legyenek a tévében, a kivetítőkön. Most épp pluszban trombitálnak, ez mondjuk a leendő magyar rendezési esélyeken mélázva, nem lenne nekünk sem rossz belépő: fröccsöntő kisiparosba váltanék legott; Lehel kürtje remegtetné a dobhártyákat biztosan. Csönd van odaát, nincs is odaát, zengte kórusban a Fradi-tábor, a szerényebb publikummal érkező vidéki csapatok kudarca fölött zajosan kárörvendve. Hát ez sem mondható el a dél-afrikai lágében, ha valami, hát csönd az egy pillanatra sincs. Vuvuzella, ezt találták ki. Mialatt nem tagadható, hogy a tribünökön eléggé rendben a felhozatal, az operatőrök szeme jó; csajok és csajok, meg elképesztő arcok, maskarák, táncrendek, parókák, testfestések; voltaképp a müncheni sörünnep, a riói karnevál és május elseje gigászi kiterjesztése az egész. Habos népünnepély.
De ez itt nem a jammerolás, ógás-mógás helye. Kérdéseim és keresésem irányában lehet a baj, belátom én. Nem arról szól már rég a vetítés, mint egykoron, amikor például az örökké szépreményű Kocsis Lajost Mészáros Dodó bácsi a hetvenes években a szárnyai alá vette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a tehetségben nem szűkölködő, ám a szeszek iránt is gyengéd érzeményeket tápláló labdarúgót előbbi magasabb fokú kibontakoztatására bírja rá, az utóbbiak hátrányára. Naponta ellenőrizte pedagógia missziója tárgyát; az ágy alatt gyülekező sörösüvegeket összegyűjtötte, visszaváltotta. Kérlelt és fenyegetőzött. Úgy hitte, jó úton jár, sikert arat. Ám elkövetkezett a végzetes mérkőzés; egy novemberi délután a csapatot a kegyes sors a veszedelmes Tatabányával hozta össze. Nem volt jó idő, nem lehetett mondani, szemerkélt is talán, a nap sem sütött. De a körülmények ilyetén együttállása meglepőnek sem volt nevezhető, különös tekintettel az évszakra egyenesen. A kezdőrúgást sem előzte meg komplikáció. Azonban a tizedik percben mégis rövidzárlatot kapott szegény Dodó bácsi, ugyanis Kocsis Lajos a kispadhoz kocogott és cserét kért. De hát az isten szerelmére, Lajoskám, miért, kérdezte a negyvenes években a Deák és Czibor között elegánsan osztogató tréner. Mert nagyon fázom, hangzott el a válasz. Mészáros József akkor érte el edzői karrierje mélypontját.
Egyébként meg hajrá Ghána, hajrá ghánaiak!
Korábbi írások:
Mészáros Sándor: Argentin taplók
Vaderna Gábor: Relax and enjoy it!
Farkas Zsolt: Ronaldinho nincs ott a vébén
Egressy Zoltán: Közel az égiekhez
Zeke Gyula: Nagypapa a kispadon
Nagy Gabriella: Bradley papa és a fia
Kukorelly Endre: Emberek, futballoznak
Ágoston Zoltán: Maicon, KNDK, Kassai
Maradona belenyúl a történelembe - Szálinger Balázs írása
Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása
