Denis Johnson: Mindenki marad! - részlet [Könyvfeszt2010]

Könyves Magazin | 2010. április 25. |

Denis Johnson: Mindenki marad!, Magvető kiadó 2010, Fordította: Totth Benedek


Jimmy Luntz tyúkmellű, szerencsejáték-függő és egy igazi balfék. Adósságokba veri magát, aztán tovább bonyolítva életét lábon lövi a ráküldött verőlegényt. Amikor pedig búvóhelyet keresne nem kevésbé szerencsétlen ismerőseinél egy eldugott motelben, összegabalyítja életét egy bombanővel, aki épp a férjét készül meggyilkolni. Kitervelik, hogy megkaparintják azt a temérdek pénzt, amit a férj egy korrupt bíró segítségével síbolt el, és ahogy az egy eszelős tarantinói világban lenni szokott: harcol mindenki mindenki ellen, folyik a vér és még több vér, szex váltakozik banális véletlenekkel, amik miatt a gyilkosok leggyakrabban hullaként távoznak a történetből. Az amerikai Nemzeti Könyvdíjat korábbi regényével, a Tree of Smoke-kal elnyerő Denis Johnson ezt a magával ragadó tempójú noirt (mely tiszteletadás Raymond Chandler műveinek, ugyanakkor azok fergeteges paródiája) az amerikai Playboyban közölte először, fejezetről fejezetre haladva. A regény humora és radikalizmusa (a nyelvében és a történetvezetésében egyaránt) azonnal magával ragadja olvasóit. Denis Johnson amerikai író Münchenben született, 1941-ben. Eddig hat regényt és három verseskötetet írt, valamint drámákat és elbeszéléseket. Jesus’ Son (1992) című novelláskötetével vált egy csapásra ismertté. Tree of Smoke című regényéért Nemzeti Könyvdíjat kapott 2007-ben. Észak-Idahóban él.

Részlet:

Jimmy Luntz soha nem járt a fronton, de ilyen érzés lehetett, ebben holtbiztos volt – tizennyolc fickó összezsúfolódva egy szobában, Rob, a karvezető kiküldi őket –, tizennyolc fickó vállvetve, parancsnoka utasításait követve csinálja, amit a kiképzés során beléjük vertek. A vastag függöny mögött csendben várakozva hallgatták, ahogy a konferanszié elsüt egy szakállas viccet, aztán így szól: – Az Alhambrai Naplopók Kórusa! –, mire ők vigyorogva kiléptek a reflektorfénybe, és lenyomták a két számukat. Luntz egyike volt a négy szólamvezetőnek. Úgy érezte, a Firefly egész jól sikerült. A magánhangzók összhangban voltak, a mássalhangzók nem ropogtak, Luntz tudta, hogy – legalábbis ő – végig derűsen mosolygott, és kifejező volt a testbeszéde. Az If We Can’t Be the Same Old Sweetheartsra nagyon ráéreztek. Harmónia, összhangzat, a pátosz kifejezése, minden stimmelt, amit Rob valaha kért tőlük. Életük legjobb teljesítményét nyújtották. A végén jobbra át, és leszaladtak a lépcsőn, a kongresszusi központ alagsorába, ahol aztán még egyszer felsorakoztak szólamok szerint, hogy a rendezvény fotósa lekapja őket.

– H a csak huszadik helyen végzünk a húszból – mondta Rob a fellépés után, amikor az öltözőben levették a fellépőruhájukat, a fehér szmokingot, a tarka mellényt és a tarka csokornyakkendőt –, akkor se felejtsétek el, hogy valójában százból lettünk huszadikak, világos? Erre a versenyre száz csapat próbálta beverekedni magát, srácok, de csak húsznak jött össze, hogy felléphessen itt, Bakersfieldben. Ezt tartsátok észben! Száz ellenfelünk van, nem húsz. Ezt sose felejtsétek el, világos? –

Ezek után persze nem csoda, hogy úgy érezték, Rob szerint nem sikerült valami fényesen a fellépés. Mindjárt dél. Luntz nem vesződött az öltözködéssel. Fogta a sporttáskáját, megígérte a többieknek, hogy később utánuk megy a Best Value Innbe, aztán fellépőruhában felrohant a lépcsőn. Muszáj volt kinéznie a lovira. Érezte, hogy mázlis napja van. Kápráztatóan fehér szmokingjának zsebében ott lapult az összehajtogatott futambeosztás. A Santa Anita-i pályán fél egykor rajtol az első futam. Keresni kéne egy nyilvános telefont, hátha sikerül rávenni még valakit. Kifelé menet, az előcsarnokban meglátta, hogy már ki is hirdették a végeredményt. Az Alhambrai Naplopók Kórusa a tizenhetedik lett a húszból. Illetve dehogy is, hiszen százból lettek tizenhetedikek, nem igaz? Jól van, na. Csúnyán lebőgtek. Ennek ellenére Luntz még mindig úgy érezte, szerencsés napja van. Frissen borotvált arc, frissen nyírt séró, hófehér szmoking.

Nagyon nagy királynak érezte magát. Ahogy kilépett a széles üvegajtón, beleszaladt a bejárat előtt ácsorgó Gambolba. A jó öreg Gambol az ajtót figyelte, árgus szemmel nézte a ki- és belépő embereket. Magas, bánatos képű fazon volt, méregdrága bő gatyában és cipőben, teveszőr sportkabátban, meg egy világos panamakalapban, amilyet az öreg golfjátékosok szoktak hordani. Gambolnak hatalmas feje volt.
– H é – szólt oda Gambol –, tényleg egy barbershop kórusban csiripelsz?
– Mit keresel itt?
– Látni akartalak.
– K omolyan kérdezem.
– K omolyan mondom. Nekem elhiheted.
– K épes voltál eljönni egészen Bakersfieldig? Nem először fordult elő vele, hogy becsapták a megérzései. Talán mégsem ez lesz élete legmázlisabb napja.
– O tt parkolok – mutatott Gambol az utca túloldalára. Gambol egy fehér bőrüléses, rézvörös Cadillac Broughammel furikázott.
– Van egy gomb az ülés oldalán – magyarázta –, azzal be tudod állítani, hogy kényelmes legyen.
– A többiek hiányolni fognak – próbálkozott Luntz.
– Velük megyek vissza Los Angelesbe. Minden le van zsírozva.
– Majd odaszólsz nekik telefonon.
– H ú, hát ez jó ötlet. Keressünk egy telefonfülkét, kiugrom, és rájuk csörgök. Gambol a kezébe nyomta a mobilját.
– N e ugráljál sehová. Luntz megtapogatta a zsebét, elővette a noteszét, és kinyitva a térdére tette, aztán a hüvelykujjával bepötyögte a számot a mobilba. Rob hangpostája jelentkezett, mire Luntz azt mondta:
– H eló, minden frankó. Hazafelé robogok, egyik haverom elvisz egészen Alhambráig.
– Egy pillanatra elgondolkodott.
– Jimmy vagyok.
– Nem kéne még mondania valamit?
– Luntz.
– Még valamit? Ennyi elég lesz.
– Legyetek jók. Kedden találkozunk. Kedden van a következő próba, ugye? Igen, úgy van. Na, akkor kedden. Luntz visszaadta a mobilt, Gambol eltette menő olasz sportkabátja zsebébe.
– Rágyújthatok? – kérdezte Luntz.
– Persze. Majd a saját autódban. Az enyémben nem.