David van Reybrouch A JÁRVÁNY (Írók, termeszek, Dél-Afrika), Gondolat Kiadó Budapest, 2010
David van Reybrouck régészettel foglalkozó doktori dolgozatát írja, amikor véletlenül kezébe kerül egy könyv, amelyben egy különös plágiumvádról olvas. Elhatározza, hogy kideríti, valóban Eugéne Marais dél-afrikai amatőr természettudós és költő írása alapján született-e az eddigi egyetlen belga Nobel-díjas író, Maurice Maeterlinck könyve a termeszekről. Kutató munkája során megismerkedik az egykor roppant népszerű, de ma inkább csak színpadi szerzőként ismert Maeterlinck írói pályafutásával, amelyben egy idő után a pénz legalább olyan fontos ihletforrás volt, mint a választott tárgy iránti kíváncsiság. Elemezni kezdi, hogyan és miért izgatta a társadalom működésével foglalkozó filozófusokat és írókat a rovarok világa már az ókortól fogva, és egyre kíváncsibb lesz a különös sorsú Marais élettörténetére és személyiségére. Hogy megismerje Marais életének színtereit és a még fellelhető forrásokat, Dél-Afrikába utazik. Ezzel kilép a könyv- és levéltárak világából, és belép az apartheid utáni ország valóságába, ahol az igazság kiderítése még az esetleges plágium-ügynél is nehezebb feladat. Mind földrajzi, mind szellemi értelemben egyre beljebb hatol Dél-Afrika sűrűjébe, és az addig politikailag mindig „korrekten” gondolkodó szerző egyszer csak azon kapja magát, hogy különös megértés támad benne a számára teljesen elfogadhatatlan nézeteket valló rasszista búrok iránt. Rájön, hogy ezek az emberek az adott, történetileg kialakult kulturális kontextusban bár borzasztóan, de teljesen logikusan gondolkodnak, és ezen csak akkor lehet változtatni, ha ennek tudatában vagyunk, és megértéssel közeledünk feléjük. E felismerés, illetve ennek leírása talán még az izgalmasan alakuló plágium-történetnél is érdekesebb és fontosabb lesz David van Reybrouck és az olvasó számára. A könyv élvezetes tudománytörténeti olvasmány, mely izgalmasan ötvöződik a krimi és az útleírás műfajával.
1. fejezet
HAPPY CULTURE
Nyáron a tücsök semmit sem csinált, Csak hangicsált, boldogan hangicsált. A repülőgép széles ívben megdőlt jobbra, és az ablakon át megpillantottam egy éjszakai város, Johannesburg fényeit. Tíz órán belül négy évszakot éltem át. Egy meleg tavaszi reggelt Brüszszelben, a csontszáraz Szaharát délben, a nyári egyenlítői őserdőt késő délután és az őszi szavannát alkonyat után. Most pedig belecsöppentem a rideg dél-afrikai téli éjszakába. Az agyam kattogott a gyorsváltásoktól, a fülem pedig zúgott a nyomáskülönbségtől. A biztonsági öveket mindannyian becsatoltuk, az asztalkákat felhajtottuk, a légikisasszonyok pedig tettek egy utolsó ellenőrző körutat. Elszopogattam egy cukrot, és hallottam, ahogy kiengedik a kerekeket. A világváros úgy csillogott a látóhatáron túl, mint egy parázsló tábortűz. Ezer és ezer izzó széndarabka. Hiába kerestem a központot, csak sugárutakat és felhőkarcolókat, hivatalokat és hálószobákat véltem felfedezni. A kisasszonyok is becsatolták magukat, lekapcsolták a fényeket, én pedig elképzeltem magamban, hogy úgy ereszkedek alá ebbe az ismeretlen, nyüzsgő világba, mint egy sötét hangyabolyba. Amikor néhány évvel ezelőtt ültem Utrechtben, és olvastam azt a könyvet, nem sejthettem, hogy az az olvasmány egyszer majd arra késztet, hogy elrepüljek Dél-Afrikába. De az ötlet befészkelte magát az agyamba. Fél évvel ezelőtt, egy decemberi éjszakán – időközben Brüsszelbe költöztem – befejeztem a dolgozatomat. Több mint öt év után jó barátként váltam el tőle. Per-sze még gyakran beszélgettünk, de azonnal visszatértem szunynyadó szerelmemhez, akivel közel három évvel azelőtt egy gőzölgő brokkolileves társaságában találkoztam. Tudni szerettem volna, mi igaz abból a bizonyos plágiumvádból. Még akkor is, ha ehhez el kell mennem Dél-Afrikába, még akkor is, ha ehhez halomnyi irodalmon kell átrágnom magam, olyan könyveken, amelyek soha nem szerepeltek a kívánságlistámon. Úgy voltam, mint az a férfi, aki amíg nőtlen, egyfolytában bizonygatja, hogy nem akar gyerekeket, aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy apa lesz belőle (ilyenkor persze bizonygatni kezdi, hogy „vele másképp áll a dolog”). Azokban a hónapokban olyan területekre merészkedtem – a rovarok viselkedéséről szóló irodalom, Maurice Maeterlinck életműve –, amelyeket azelőtt gondosan és szinte kérkedve kerültem. Irodalmi pelenkát tettem tisztába. „Ezzel a projekttel másképp áll a dolog”. És valóban, az utazást megelőző hetekben elolvastam egy sor klasszikusnak számító művet a hangyákról és átlapoztam a rovarokról kiadott képeskönyveket. Weboldalakat és természettudományi múzeumokat látogattam. Elolvastam a Die siel van die miert (A hangya lelkét) és a A termeszek életét (A termeszek élete). És amit azelőtt el se tudtam volna képzelni, most megtörtént, elkezdtek érdekelni a rovarok.
Sőt, azt hiszem, hogy megízleltem valamit a hangyák költészetéből. Amikor az utazás előtti nap még gyorsan csinálni akartam magamnak egy e-mail címet, hogy Dél- Afrikában is el lehessen érni, csak egyetlen titkos jelszó jutott eszembe: „termeszhangyák”. Fehér hangyáknak is nevezik őket, noha se nem fehérek, se nem hangyák. A termeszhangyák a termeszek, szó szerinti fordításban az „azonos szárnyúak” csoportjába tartoznak, és a rovarokon belül az egyik legrégibb osztályt képezik. Olyan kétszázmillió évvel ezelőtt keletkeztek, talán még a dinoszauruszok előtt, és leginkább a svábbogarakkal állnak rokonságban. A hangyák, amelyek a méhekkel és a darazsakkal együtt a hártyásszárnyúak közé tartoznak, csak százmillió évvel ezelőtt alakultak ki. A valóságban a hangyák a termeszek legnagyobb ellenségei. A „legnagyobb” viszonylagos, hisz itt néhány milliméteres teremtmények közötti titáni harcról van szó. Míg a hangyák tarkák, vörösek, barnák, szürkék és feketék lehetnek, a termeszek a bézs és az okkersárga közötti tartományban mozognak. Egy kicsit attól is függ, mit ettek, mivel a testükön nincs páncél vagy fedőréteg, a sápadt, lágy bőrön át látszanak a belső szerveik és azok földszínű tartalma. Mintegy kétezer fajta termeszhangya létezik, melyek elsősorban a Föld trópusi és szubtrópusi zónáiban terjedtek el. Európában csak az Atlanti-partvidék melegebb részein, így például a franciaországi Landes tűlevelű erdeiben élnek. De az Amazonas őserdeiben a becslések szerint a hangyákkal együtt ezek teszik ki a szárazföldi állatok teljes biomasszájának egyharmadát. Ha összeadnánk a világon élő termeszek és hangyák súlyát, a bolygó állati biomasszájának tíz százalékát kapnánk. Míg egyes termeszek kizárólag elhalt fákban élnek, a többség felszíni képződményekkel kiegészített föld alatti fészkeket épít. A híres termeszhangyabolyok kilenc-tíz méter magasra is megnőhetnek, több millió lakónak nyújtanak oltalmat, és gyakran egy évszázadnál is tovább fennállnak.
Gigantikus építmények, főleg ha belegondolunk, hogy a termeszek csak néhány milliméteresek. A boly belsejében koromsötét van – a termeszek többsége nem bírja a napfényt –, magas hőmérséklet uralkodik, a páratartalom pedig több mint kilencven százalékos. Ezt a mikroklímát egy leleményes szellőztetőrendszer biztosítja, amelyben a levegő a folyosókon át cirkulál, a csapadékot pedig föld alatti vízcsatornák vezetik el. Bár a fajták egymástól nagyon sokban különböznek, van egy feltűnő közös sajátosságuk, ez pedig a szigorú szociális szervezet. Bár teljesen függetlenül, a hangyákhoz, a méhekhez és néhány darázsfajtához hasonló társadalmat alakítottak ki, amelyben a különböző feladatokra különböző kasztok szakosodtak. A termeszeknél vannak dolgozók, katonák és van a királyi pár. A munka nagy részét a dolgozók végzik, amelyek vakok és terméketlenek, és a lakosság többségét alkotják. Homokszemeket egymásra halmozva, ők építik azokat a különös orgonaszerű termeszbolyokat, amelyekkel a szavannán találkozhatunk. A föld alatti folyosókban és alagutakban ők mennek élelemszerző fosztogató hadjáratokra, és ily módon ők gondoskodnak táplálékról a közösség többi tagja számára. A termeszek kizárólag elhalt vagy elrohadt fákból származó cellulózból táplálkoznak, de ha épp úgy adódik, a bútorok, könyvek és ruhák kínálta cellulóz is megteszi. Az egyetlen probléma csak az, hogy ők maguk nem tudják megemészteni a cellulózt. Szinte egyetlen állatfaj anyagcseréje sem tud mit kezdeni a fával, és e tekintetben a termeszek sem képeznek kivételt. A dolgozók tehát olyan zsákmánnyal a gyomrukban térnek haza a rabló hadjáratokból, amellyel elvben semmit sem tudnak kezdeni. Az alacsonyabb rendű termeszeknél ezt a problémát bizonyos mikroorganizmusokkal oldják meg, amelyek tucatjával élnek a belső szerveikben. Ezekben az ostor formájú állati egysejtűekben megvan a cellulóz lebontásához szükséges enzim, így ezek dolgozzák azt fel fogyasztható szénhidrátokká és fehérjékké. Ez a természetben működő szimbiózis egyik csodálatos példája, az állati egysejtűek nélkül a termeszek meghalnának, a termeszek nélkül pedig kipusztulnának az állati egysejtűek.
A magasabb rendű termeszeknél a dolog kicsit másképp zajlik, mert ők a belső szerveikben lévő baktériumok segítségével bontják le a cellulózt. Azt azonban még nem tudjuk pontosan, hogyan is zajlik ez a folyamat. Ezenkívül a bolyokban úgynevezett gombakerteket létesítenek, nagy, kupola alakú tereket, melyeknek az az egyetlen funkciójuk, hogy tápláló gombákat biztosítsanak. A munkát ezekben is a dolgozók végzik. Fa maradványokból és állati trágyából ágyásokat alakítanak ki, a gombák pedig ezekben tenyésznek. Egy idő után a dolgozók betakarítják a gombákat, mégpedig oly módon, hogy megeszik őket. Ezt követően folyékony péppé emésztik, és – fajtától függően – anális vagy orális formában átadják azokat a fajtársaiknak. Azaz nemcsak parasztok, hanem a közösség kiszolgálói is. A katonáknak másféle fejük van – nagy, lapos és kemény, mint egy régi kocsi motorházteteje. Állkapcsuk hosszabb és erősebb, mint a dolgozóké, és az a legfőbb feladatuk, hogy elkapják, megcsonkítsák, amputálják vagy lefejezzék a rájuk támadó hangyákat. Néhány magasabb rendű fajnál a fejen lévő fogóollót kiálló, tövisszerű ék helyettesíti. Ilyenkor a hadviselésben a közelharcot vegyi anyagok váltják fel, a termeszkatonák, gyakran több centiméteres távolságról ragacsos, maróan savanyú folyadékot lövell- nek az ellenséges hangyákra. És bár ez utóbbiak páncéllal is rendelkeznek, a pépszerű méreg görcsbe rántja és megbénítja őket. Kőből rakott labirintusaik legbelsejében van egy kis, ovális alakú helyiség, ahol állandó a sürgés-forgás. Itt tartózkodik a királyi pár. A királynő egy fehéres, összezsugorodott hernyó, amely akár tizenegy centiméteresre is megnőhet. Ez a Michelin nőstény szinte teljesen mozgásképtelen.
Elöl még így-úgy ki tudja nyújtani a fejét és a törzsét teste lomha zsírtömegéből, de a lábai csak céltalanul kalimpálnak. Ha belegondolunk, hogy valaha repült, és látta a külvilágot! A királlyal való találkozását követően beásta, mondhatni bebetonozta magát. Miután közösült vele, megkezdi legfőbb életfunkcióját, tojásokat rak. Az évek folyamán akkorára nő a petefészke, hogy teste hátsó fertálya aránytalan méreteket ölt. A király, aki hatszor kisebb, párján, illetve párja körül totyog. Néha még közösülnek, pontosan úgy, mint a rövid szökésük utáni első alkalommal. Nemzőszerve viszont nincs. Potroha kilencedik gyűrűjén van egy nyílás, és onnan folyik ki a megtermékenyítő mag. Ezt aztán a királynő eltárolja a spermatékájában – ez talán az egyik legszebb szó, amivel a biológia gazdagította nyelvünket. Mivel a termeszek sokkal kisebbek, automatikusan azt hiszszük, hogy az életük is rövidebb. Hogy nekik egy deciméter egy mérföld, egy perc pedig egy évtized. Ez azonban csak a dolgozókra és a katonákra érvényes, akiknek élettartama néhány év, ami azért mégiscsak valami. A termeszboly királynője viszont egy igazi anyakirálynő. Akár hetven évig is elélhet. Két-három másodpercenként rak egy tojást. Egy nap alatt tehát harminchatezret. Élete során pedig körülbelül negyedmilliárdot. Keményen és szakadatlanul, de ha csökken a termelés, vagy elpusztul a királynő, fajtársai egyszerűen megeszik, és egy másikat tesznek a helyére. Ez így megy éjjel-nappal, ha itt egyáltalán beszélhetünk nappalról, hisz mindig csak éjszaka van. A királynőt a fején át a dolgozók táplálják, és ugyancsak ők viszik a lerakott tojásokat a keltetőtermekbe. Az újszülöttek, a nimfák, amelyek kikelnek a tojásokból, mind egyformák. A szükséglettől függően kerülnek valamelyik kasztba, és lesznek dolgozók, katonák vagy királynők. Ha vala- melyik expedíción elhullik néhány ezer dolgozó, akkor abba a kasztba kerülnek. Ha a betolakodó hangyák elleni harcban elpusztul pár tucat katona, az ő feladatukat kapják. Haldoklik a királynő? Már ott áll készenlétben a következő. A kommunikáció szagok, érintések és rezgések útján történik. Sajátos üzeneteket közvetítő feromont választanak ki, csápjaikkal megérintik egymást, és a falak továbbította kopogó ritmus is üzenetet hordozó közlés.
