Dante a maga idejében újító szellemű, modern költőnek számított, aki nem volt hajlandó latinul írni, hanem minden erejével azon fáradozott, hogy a mindennapokban használt olasz nyelven hozzon létre valami kimagaslót. Hiszen a művet a kortársainak szánta, és azt szerette volna, hogy az Isteni színjáték minél szélesebb tömegekhez eljusson. Nádasdy Ádám ugyanerre törekedett, amikor néhány éve úgy döntött, újrafordítja Dante monumentális alkotását. Az eredmény legalább olyan izgalmasra sikerült, mint maga a mű.
Miben más az új fordítás?
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – olvashatjuk a Pokol kapuján. Ez az egyetlen az Isteni színjáték tizennégyezer sora közül, amelyen Nádasdy egyáltalán nem változtatott. Ez a sor annak idején egy ideig a gimnáziumi osztálytermünk ajtajára is ki volt ragasztva: valamiért nagyon tetszett nekünk, noha a legtöbben nem olvastuk végig az Isteni színjátékot, s bizony még a legbuzgóbbak sem jutottak tovább a Pokol első néhány énekénél.
Könyves Magazin 2016/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Erről persze valószínűleg nem Babits Mihály egyébként gyönyörű fordítása tehet, de az biztos, hogy a régies, archaizáló nyelvezet és a hármas rímek folyamatos csilingelése nem könnyítették meg a dolgunkat. Persze Babits fordítási gyakorlata a maga idejében korszerűnek számított, hiszen az 1910-es és 20-as években, a szecesszió virágkorában természetes volt, hogy a fordító elsősorban az eredeti szöveg formájának, azaz versmértékének és rímelésének a lehető leghűségesebb visszaadására törekedett.
Valóban, az eredeti mű egyik legnagyobb bravúrja a mérnöki pontosságú megszerkesztettség: a Szentháromság előtt tisztelegve a Színjáték a hármasok jegyében épül fel. Három nagy része közül (Pokol, Paradicsom, Purgatórium) mindegyik éppen harminchárom énekből áll, s ezeken belül a szöveg háromsoros kis strófákban halad, ráadásul minden egyes rím is pontosan háromszor fordul elő. ("Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába / én rajtam át oda, hol nincs vigasság / rajtam a kárhozott nép városába. Nagy Alkotóm vezette az igazság / Isten Hatalma emelt égi kénnyel / az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel / csupán örökkel; s én örökkön állok / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.") Formahűen lefordítani Dantét tehát már önmagában is bravúr, ám anélkül megtenni ezt, hogy a tartalom sérülne, egyenesen lehetetlen vállalkozás.
Dante Alighieri: Isteni színjáték
Fordította: Nádasdy Ádám, Magvető Könyvkiadó, 2016, 792 oldal
Nádasdy nem is próbálkozott vele. Sőt, eleinte azt tervezte, minden kötöttség nélkül, prózában fordítja le a művet, azonban ez az út végül nem bizonyult járhatónak, mert a szöveg bizonyos mértékű kötöttséget mégiscsak kikövetelt magának. Végül a verses forma mellett döntött: a háromsoros tagolást meghagyta, ám elhagyta a tercinákat. „Igaz, a rímekben kifejeződő hármasság, a végtelen hármas láncolat a műnek tartalmilag is, eszmeileg is fontos eleme, mégis ezt tartom a könnyebben feláldozhatónak. Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta” – fogalmazza meg fordítói előszavában. „Elsősorban az érthetőségre törekedtem, mert az Isteni színjáték csak félkarú óriás, ha a tartalma nem elég világos. Dante művének lényege nem a gyönyörködtetés, sokkal inkább a mesélés, a tanítás, az értékőrzés, a példákkal figyelmeztetés. Igyekeztem a nyelv és a stílus sokszínűségét visszaadni, hiszen Dante gyakran keveri a stílusárnyalatokat, az emelkedettől az alpáriig, a megrendítőtől a komikusig.” A Nádasdy-féle szöveg tehát nem annyira formájában, sokkal inkább tartalmában igyekszik visszaadni az eredetit. Egyszerűbb, dísztelenebb, szárazabb s sok helyen közönségesebb is, mint Babitsé. Ezzel együtt érthetőbb és könnyebben olvasható.
Az érthetőségre törekvés nem pusztán a fordításban, hanem a szöveg tagolásában is megjelenik. Nádasdy újítása, hogy az énekeken belül a kisebb tartalmi egységeket is alcímekkel látja el, így az olvasó könnyebben tudja követni, hol tart éppen. Erre már csak azért is szükség van, mert ha komolyabban érdekel minket a Színjáték, akkor fel kell készülnünk arra, hogy a szemünk folyamatosan ingázni fog a lábjegyzetek és a főszöveg között. Hiszen – és ez az új fordítás másik nagy erénye – Nádasdy kiterjedt, részletes jegyzetapparátussal is ellátta a szöveget. Ez is szükséges lépés volt: míg a Biblia és a görög-római mitológia ismerete még Babits korában is az alapműveltség része volt, ma már egy átlagos középiskolásnak bizony jó eséllyel nem mond semmit Ráchel ősanya vagy éppen Minósz király neve. Nádasdy mindenkire gondolt: jó tanárhoz híven mindent türelmesen elmagyaráz, így nem csak a legelvetemültebb bölcsészek követhetik könnyedén a szöveget, hanem gyakorlatilag bárki. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a jegyzetek ráadásul szemléletes ábrákkal: térképekkel és összefoglaló táblázatokkal is kiegészülnek, Kósa Tamás készítette a fejezetelválasztó illusztrációkat (41., 43., 277., és 509., oladalak), Baksa János pedig a könyv harminc darab magyarázó ábráját, térképeit és táblázatait tervezte.
A Magvető kiadványa tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy áthidalja a szöveg írása és befogadása közti több száz éves távolságot, és ezáltal Dante mint a mű szerzője és egyben főszereplője tényleg a személyes ismerősünkké válhat.
Ki is volt Dante?
Dante Alighieri 1265-ben született Firenzében egy ősi és nevezetes, ám az idők során elpolgárosodott nemesi család sarjaként. (Bár az Alighieri volt a családneve, valójában ebben a korban még nem volt széles körben elterjedt a vezetéknevek használata, ezért emlegetjük a költőt ma is a legtöbbször egyszerűen csak Danteként.) Élete legmeghatározóbb élménye kilencéves korában történt, amikor egy májusi ünnepélyen megpillantott egy piros ruhás kislányt, és halálosan beleszeretett. A lányt Beatricének hívták, Dante érzelmei pedig sokkal tartósabbnak bizonyultak, mint arra zsenge kora alapján számítani lehetett volna – soha életében nem szeretett más nőt, csak őt. Egész ifjúkorában Beatrice után epekedett: mindenhová elment, ahol csak halovány remény is kínálkozott arra, hogy megpillanthassa a lányt, és ha a találkozásból végül mégsem lett semmi, hosszú napokra búskomorrá vált. Érzelmei tökéletesen plátóiak voltak, Beatrice valószínűleg nem is tudott róluk, hiszen valójában alig ismerték egymást. A boldog beteljesülésre tehát eleve nem volt sok esély, ám Dante sorsa hamar megpecsételődött, amikor Beatrice előbb érdekházasságot kötött egy másik férfival, majd kis idő múlva, alig huszonnégy évesen váratlanul meghalt. Dantét lesújtotta a hír: olyannyira belebetegedett a bánatba, hogy rokonai és barátai már az ő életét is félteni kezdték. Ám az idő végül enyhítette a sebeket, igaz, a költő teljesen soha nem heverte ki Beatrice elvesztését – hiába epekedett hosszabb-rövidebb ideig más nők után is, valójában a sírig hű maradt első szerelme benne élő eszményképéhez.
Családja rábeszélésének engedve aztán 1293-ban (más források szerint 1285-ben) feleségül vett egy befolyásos családból származó lányt, Gemma Donatit, akitől később több gyermeke is született. Házasságuk nem volt boldog: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a költő 1302-ben bekövetkezett száműzetése után minden kapcsolat megszakadt köztük, és soha többé nem keresték egymás társaságát. Dante kortársa, Boccaccio szerint az vezetett a házasság kudarcához, hogy Gemma egyáltalán nem hasonlított ahhoz az elképzelt Beatricéhez, akit a költő magának megálmodott: nagyon is valódi nő volt, akit zsémbessé tettek a háztartás gondjai, és aki örökös fecsegésével csak bosszantotta a filozofikus természetű, magának való férfit.
Egy biztos: Dantét házasságkötésük idején kezdte komolyabban foglalkoztatni a politika. Abban az időben két nagy párt küzdelme határozta meg a városállamokra szakadt Itália mindennapjait: a pápaságpárti guelfeké és a császárságpárti ghibellineké. Dante az előbbiek közé tartozott, közülük is a mérsékelt, úgynevezett fehér guelf ágba, igaz, elsősorban nem a pápában, hanem inkább abban hitt, hogy a kicsinyes pártharcokon túllépve Itáliának újra egységesnek kellene lennie. Igazságos, higgadt politikusként pályája során végig ennek a célnak az érdekében tevékenykedett, és egészen odáig vitte, hogy 1300-ban elérte a létező legmagasabb méltóságot: Firenze egyik priorja lett. Politikai karrierje azonban nem tartott sokáig: az éppen aktuális pápa, VIII. Bonifác ugyanis Dante politikai ellenlábasait, a radikális fekete guelfeket támogatta, és a francia király segítségével őket juttatta hatalomra Firenzében. Dante éppen a pápánál volt követségben, amikor távollétében megfosztották méltóságától, lerombolták házát, őt magát pedig száműzték Firenze városából, ahova nem is térhetett vissza soha. Nem csoda, hogy a költő kiábrándult addigi meggyőződéséből, és pápaságpártiból végül császárságpárti lett: igaz, hamar rá kellett döbbennie, hogy nagy álmát, Itália egységének visszaállítását a német-római császároktól is hiába reméli. A cselszövő, korrupt pápákat s egyházi méltóságokat viszont egy életre meggyűlölte: nem véletlen, hogy az Isteni színjátékban a Pokol legsötétebb bugyrait javarészt velük népesíti be.
Száműzetéséből azért annyi előny mégiscsak származott, hogy Dante bejárhatta egész Itáliát, sőt, Európa más részeit, például Párizst is, s a kor legnagyobb gondolkodóitól tanulhatott filozófiát és teológiát. Szépirodalmi munkássága is ebben az időben került újra előtérbe az életében. Első művét, az Új éneket még az 1290-es években, Beatrice halála után írta – ez a kevert műfajú alkotás a szíve hölgyéhez írt verseket és a hozzájuk fűzött kommentárokat egyaránt tartalmazza. Maga Dante nem volt teljesen elégedett a művel, és már ekkor elhatározta: egyszer majd egy sokkal méltóbb írásban fog emléket állítani Beatrice emlékének. Ez a nagy mű lett aztán az Isteni színjáték, amelyen 1307-től egészen haláláig dolgozott.
Dantét kortársai szikár, mértéktartó, csendes embernek írták le, aki, ha nem kérdezték, inkább hallgatott, ha viszont szót kapott, szenvedélyes vitapartnernek bizonyult, és okos érveléssel hamar földbe döngölte ellenfeleit. Legnagyobb vágya, hogy dicsőségesen térhessen vissza Firenzébe, soha nem teljesült: 1321-ben Ravennában maláriafertőzést kapott és meghalt.
Az Isteni színjáték
Az Isteni színjáték (melyet maga Dante nemes egyszerűséggel Commediaként emlegetett) egy rendhagyó túlvilági utazás történetét meséli el. A főszereplő (aki maga Dante) 35 évesen, életútjának feléhez érve váratlanul egyfajta egzisztenciális válságba kerül, s majdnem el is bukik, ám ekkor mennybéli jóakarója, Beatrice közbelép, és az égiek jóváhagyásával mentőexpedíciót szervez az eltévedt lélek jó útra térítéséért. Elküldi hozzá egyik legnagyobb kedvencét, a mindenek felett tisztelt költőt, Vergiliust, aki hű kísérőként végigkalauzolja őt a Poklon és a Purgatóriumon. A Mennyben aztán, Szent Bernáttal karöltve maga Beatrice lesz Dante kísérője. Miközben a költő végigjárja a túlvilági tájakat, nemcsak a világ szerkezetét ismeri meg egyre jobban, hanem önmagát is. A mű örvendetes happy enddel zárul: Dante visszatalál a helyes útra, lelke pedig megmenekül az örök kárhozattól.
A történet tehát nem túl bonyolult, az izgalmat inkább a főhős által bejárt út hozza. Az olvasóközönséget viszont a három rész közül valamiért mindig is a Pokol érdekelte a legjobban. Talán azért, mert a három közül ez az a hely, amiről a legkevesebbet tudunk – ha belegondolunk, a Pokolról való elképzeléseinket ma is túlnyomórészt az Isteni színjáték leírása határozza meg.
Dante a Poklot egy föld alatti, lefelé szűkülő, körökből álló üregnek ábrázolja, ahol a kárhozottak hierarchikus rendben, a bűnük súlyosságával arányosan egyre mélyebben helyezkednek el, s egyre kegyetlenebb körülmények közt bűnhődnek. A bűnöket alapvetően három csoportra osztja: ártó szándék nélkül elkövetett vétségekre (például a mértéktelenség) erőszakos cselekedetekre (például hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság) illetve gonosz szándékkal elkövetett csalásokra, hamisságokra. Az utóbbiakat, és azokon belül is az árulást tartja a legfertelmesebb bűnnek: a Pokol legmélyebb bugyrába éppen ezért az Isteni Terv elárulóját, Lucifert helyezi, aki, miközben maga is szenved, félig jégbe fagyott három fejű szörnyként a három legnagyobb emberi árulót kínozza: Júdást, Cassiust és Brutust. (Jellemző, hogy a császárpártivá lett Dante a császárság elárulóinak is ugyanolyan kemény büntetést szán, mint a Jézus ellen vétkező Júdásnak.)
Az Isteni színjáték Poklában azonban az az igazán izgalmas, hogy nemcsak bibliai, történelmi és mitológiai alakok népesítik be, hanem Dante kortársai is. A költő szinte a Pokol összes bugyrában elhelyez néhány személyesen, vagy legalábbis hallomásból ismert figurát: botrányt okozó szerelmeseket, pénzhamisító rokonokat, erőszakos politikai ellenfeleket, rossz életű, korrupt papokat vagy éppen áruló nemeseket. Ez a korabeli közönség számára bizonyára hallatlanul érdekessé tette a művet, hiszen az olvasása, hallgatása közben lépten-nyomon ismerősökbe, a kor legnagyobb botrányhőseibe botolhattak bele.
Dante ma is izgalmas
A kortársaknak tehát bizonyára izgalmas volt Dante, de miért lehet érdekes az Isteni színjáték nekünk, mai olvasóknak? Egyrészt, mert eleve egy érdekfeszítő kalandregény, melyben a főhős mindegyikünk létének alapproblémáira keresi a választ. Másrészt, mert nem csak a középkori ember gondolkodásmódjába enged bepillantást nyerni, hanem úgy általánosságban sok mindent elmond az emberi természetről és gondolkodásmódról. Harmadrészt: igazán nem sok képzelőerő kell ahhoz, hogy a Színjáték cselekményét a tizennegyedikből a huszonegyedik századba helyezzük át, ez pedig szintén rengeteg érdekes filozófiai és etikai problémát felvet. Melyek számítanak a legnagyobb bűnöknek ma? A pokol melyik bugyrába kerülnének a huszadik század véreskezű diktátorai? Vajon a túlvilág mely részén helyezkednének el a mi nagy bálványaink: Picasso, Ady Endre vagy éppen Marilyn Monroe? És egyáltalán, milyennek is képzelhetjük el a halál utáni életet mi, akik már egy olyan világban nőttünk fel, ahol a vallásos világnézet messze nem egyeduralkodó?
Miközben olvastam az Isteni színjátékot, ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Nádasdy fordításának talán az a legnagyobb erénye, hogy közel hozza hozzánk és élővé teszi Dante szövegét, és ez valószínűleg a legjobb dolog, ami egy több száz éves írással történhet.
Képek forrása: MOME
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
