Általános cikkek amerika novella 2007

Hogy tetszik? Cunicumi

Könyves Magazin | 2007. július 16. |

A könyvesblogra egyre többször érkeznek szépirodalmi próbálkozások, amiket mi igyekszünk a szélesebb közönség kielégítésére bemutatni. Az első próbálkozónk Cziczó Attila (a szerző, de nem főhős), aki a Kaja című novellaregényből mutat be egy részletet.

Tehát: tetszik vagy nem? Tessék ítélkezni.


[27.] Cunicumi



Életemben még nem éreztem olyan rosszul magam, mint akkor. Nagyatádon voltam zsűrizni egy fesztiválon, valami iszonyú pizzát ettünk, mikor elindultam, már éreztem, hogy valami nem stimmel. Egyre keményebb lett a hasam, fájt minden porcikám, verejtékeztem, minden gusztustalan tünet előjött rajtam, aztán Dunaújváros magasságában éppen meg tudtam állni, ahogy kinyitottam az ajtót, nagy sugárban jött ki a pizza meg amit el lehet képzelni. Kiszálltam, átléptem a cuccot, lerogytam az útszélére, remegtem, rázott a hideg, nem hogy vezetni, de élni alig bírtam. Láttam a szép jövőt, ott fogok megdögleni a 6-os mellett, gyönyörű vég, éppen indult a film, a gyorsan lepörgő életem, amikor hallottam, hogy csapódik a kocsiajtó. Baszki, nyitva hagytam, most nyúlják le valami útonállók, ezt megszívtam rendesen.

Hello, jól vagy?

A szemembe tűző nap fényében egy angyal-szerű lény állt előttem. Ahogy összegörnyedve hevertem a fűben, tényleg elhittem, hogy jött értem és visz. Aztán az isteni látvány hirtelen elhomályosult, a fényből kilépett ő, húsz centi magas lila cipőben, fekete térdig érő bőrnadrágban, fehér melltartóban, vérvörös hajjal és ugyanolyan árnyalatú rúzzsal a száján, kiköpte elhasznált rágóját, és fölém hajolt: na, jól vagy? Próbáltam elmotyogni, hogy fáj a hasam és szédülök, szerintem nem hallotta. Felegyenesedett, körülnézett, mint aki segítséget vár valahonnan: a te kocsid? – kérdezte. Röhögni tudtam volna a helyzettől, sajátos metakommunikációjával éppen segítségét ajánlotta fel egy prosti. Leguggolt mellém, homlokomra tette kezét, anyám érintése óta nem esett ilyen jól semmi. Hűvös, vékony ujjainak finom recéi felitták a gyöngyöző verejtéket láztól lángoló fejemről. Lírai zenét kopogott kalimpáló szívem, Mária Magdaléna jutott eszembe, enyhe vallási áhítattal próbáltam megállítani az időt, áradt a nyugalom és szeretet, majd böffentettem egy valóságba-visszacsöppentő orbitálist, gyomrom is ellazult erre a rövid pillanatra. Amúgy Cuni vagyok – mondta rekedtes hangján és rágyújtott.

Pestre mész?

Bólintottam, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel: haldokoltam egy ismeretlen út szélén, egyetlen megmentőm egy még ismeretlenebb lény (lány), aki a világ legvitatottabb hivatásának reprezentatív képviselője, ki ne gondolt volna a legrosszabbakra is? Bár a helyzet komikuma sehogyan sem akart elmúlni, így a kínlódás és rettegés váltakozásának rövid szüneteiben továbbra is röhögőgörccsel küszködtem. Cuni végigszívta a cigit, kicsit megbökött cipőjével, s kinyögte az üzlet lényegét: elvigyelek? Szememben a test és lélek egyenes arányú kínjának küszködésével (azaz: hülyén) néztem rá, azt hitte, nem értem, pedig a beleim csavarodtak éppen gordiuszi csomóvá, úgy éreztem, beszarok. (Hiú ábránd.) Mondta, hogy van jogsija, meg különben is tíz éves kora óta vezet. Végre leesett a tantusz, ez a lány hihetetlen lemondással a megmentésemen fáradozik! Na? – kérdezte, már kissé ingerült volt, ami nem csoda ebben a rohanó világban, amikor döntések ezreit kell meghozni egy pillanat alatt, mondtam, hogy jó és köszönöm. Ne köszönd, két fuvar árát azért perkáld ide!

Satu pofánver, ha nincs meg a napi!

Napinapnapi… Ha a kurvák ismernék és alkalmaznák mindennapi verbalitásukban a szójátékot, együtt nevethettünk volna. De igaza volt, a munka az munka, szerencsére nem részletezte, hogy mi mennyi, csak az összeget kérdeztem, bemondta, fogalmam sem volt, hogy sok vagy kevés, begyömöszöltem magam az első ülésre, kulcs a helyén fityegett, padlógáz, indultunk. Az övet kapcsold be! – motyogtam, de nem figyelt rám, örült a technikának: jé, cédé is van, bassza meg! Herfli Davidson volt bekészítve, feltekerte a hangerőt, üvöltött a Hamvadó cigarettavég, tetszett neki, régi dal, a mamája énekelte mindig. Egy boldog kurva vezette a kocsimat: kibaszott jó a kedvem, öreg, jobban vagy?

Nem voltam, sőt!

Én is szerettem kihúzatni ötezres fordulatra, hadd bőgjön a motor meg a százötven lovacska, de Cuni száguldása nem tett jót halódó (mit több: hánykolódó) testemnek, próbáltam nyugtatni magam, hogy a pizza meg a reggeli szendvics már kijött, ettől még hangosabb morgásra váltott gyomrom. Kétszáz körül repeszthettünk, a lány virgoncul ugrált, táncolt Ferenczi Gyuri szólójára, úgy fogta a kormányt, mintha vele született volna, ringatta a járgányt, mint egy bölcsőt, semmi bizonytalanság nem érződött rajta. Megint rámjött a röhögés: megtaláltam Júliámat - micsoda nő! -, és én voltam a Ricsárd, a here, nem, ez az erőltetett játék a szavakkal nem az én szintem, idétlen agyi-kalandozásom már nekem is sok volt, hogy kerülhettem ekkora ökörség kellős közepébe? És repesztettünk a főváros felé, a cégeskocsi, az utcalány meg én.

A jó, a rossz és a csúf.

Testem rongyként hevert az anyósülésen. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne érezzem a feszítő fájdalmat, találtam is egy kényelmes pózt, pont Cuni két karját láttam résnyire nyitott szemeimmel. Biztonságot sugárzott az a határozottság, ahogy kézben tartotta a bivalyerős autót, semmi jel nem mutatott arra, hogy egy gyönge nő kacsói nyújtanak megnyugvást kínos helyzetemben, mondjuk erős férfinak sem éreztem magam! Néztem finom ujjait, ahogy simulnak az éjfekete kerékre, arra inkább nem gondoltam, hogy aznap még mire és hányszor (simultak), nem akartam a valósággal törődni, jobb volt így nekem. Különben is, ki fogja ezt elhinni, ha egyszer a klubban elmesélem?

Senki.

Észrevette, hogy őt figyelem, lehalkította zenét, rám mosolygott: na mi van, ugye nem túllőtted magad? Intettem, hogy nem, erre ő is rájött, mert elmesélte milyen az, látott már eleget. És mesélni kezdett, hangja betöltötte a teret, engem pedig a nyugalom mezejére repített, oh, milyen szép gondolatok, csak a beleim is így gondolják – kábé ez járt a fejemben, s hallgattam a lányt. Hogy az apja, anyja már öreg, hat testvére van, fiúk, mindegyik rendesen dolgozik, de szarul élnek, egyikük (tesó) autószerelő meg versenyez is, rallyban, ő is (Cuni) nagyon szereti, mindenhova ment vele kislány korában, meg azért vezet jól. (Tényleg.) Amúgy általánosban jól tanult, de szakmunkásba ment, az már szar volt, ott is hagyta, rendesen dolgozni meg nem akart, mert kevés pénzért minek, aztán megismerte Satut, aki rendes amúgy, csak strici, tizenhat éves volt akkor (nem Satu), felköltözött Pestre, azóta jár ki a hatosra, már két éve (akkor még csak tizennyolc?), amúgy roma lány, de nem látszik, ugye?



Tényleg nem.



És mesélt még ezerrel, érdekes és higiénia-mentes szakmája van, de nem undorodtam tőle, inkább odabújtam volna hozzá, melegség volt a hangjában, néztem húsos száját, ahogy a dallam elhagyta ajkait, egészen költői volt. Már nem akartam mozdulni, csak örökre úgy maradni és hallgatni őt, de megérkeztünk, navigálnom kellett, az már nem volt költői és dallamos se, a fájdalom is visszatért. Ügyesen vette a kanyarokat, simult a kicsi (a kocsi), megvolt köztük a harmónium – ahogy hajdani, zeneszerető tornatanárom mondta Kovács Bözsire és a melleire feszülő korlátra -, majd megérkeztünk. Mondtam, hogy akkor a zöld háznál jó lesz.



Megállt.



Eljött a búcsú ideje. Ne cumizzalak le? Megcsinálom ingyér. Cunicumi! – csücsörített felém viccesen és nevetett. Elhárítottam a lehetőséget, odaadtam a pénzt, megkérdeztem, hogy megy vissza (majd a Satu visszaviszi, úgy szokták) és megköszöntem. Amit igazából nem lehet. A hála nem eléggé kifejező szó arra, amit éreztem és érzek a mai napig. Azóta kétszer jártam azon az útszakaszon, egyszer sem találkoztunk. Gondolom munkában volt éppen. A kék eget fényével elárasztó napfény melegének édes simogatásában, a gyenge szélfúvásra táncot lejtő jegenyék tövében, a hajnali párától újra életre kelt pázsiton térdelt valahol egy tízéves járgány nyitott ajtajában és a szerencsés fizetővendégnek megadta azt, amihez igazán ért.

Cunicumi!

És csücsörítve nevettem.