Lydia halott. De ők még nem tudják.
Így kezdődik Celeste Ng (ejtsd: Ing) debütáló regénye, és az első néhány oldalon elhiteti magáról, hogy thriller, sőt domestic noir. Akad benne eltűnt kamaszlány (értsd: gone girl), gyanúsan viselkedő szomszédfiú, tó mélyén pihenő holttest, szakács- és anatómiatankönyvbe zárt titok. Ám hiba lenne annyival elintézni, hogy ráaggatjuk az új (random sikerkrimi) címkét. Az Amit sohase mondtam el egy érzelmileg rendkívül komplex tanmese arról, hogy a másság mindig azonos az idegenséggel, a szeretet pedig egyetlen családban sem szériatartozék. A gyász és a diszfunkcionalitás, az eltűnés és az elmenekülés, az elfojtás és a lázadás regénye.
Ha tartjuk magunkat a domestic noir eredeti definíciójához, vagyis ahhoz, amivel Julia Crouch próbálta leírni a saját műveit (az otthon vagy a munkahely négy fala között zajló történetek, amelyek legtöbbször a női tapasztalatot visszhangozzák, és azt állítják, hogy az említett helyszínek nemcsak embert próbálóak, de veszélyesek is), akkor az amerikai Ng regényt könnyedén besorolhatnánk a zsánerbe. Ám Ng kiterjeszti a határokat: a női tapasztalat mellett a másnak lenni kollektív traumáját is körbejárja, a helyszínek közé pedig beemeli a középiskolát.
Celeste Ng: Amit sose mondtam el
Fordította: Széky János, Európa, 2016, 320 oldal, 2990 HUF
A kínai-amerikai Lee család középső gyermeke, a 16 éves Lydia már az első oldalon halott, a harmincadikon pedig az is kiderül, hogy belefulladt a házuk melletti tóba. Halálának oka ismeretlen, de bármi is vezetett odáig, az arra készteti családtagjait, hogy merjenek végre beszélni. A titkok kimondásához választott szavak viszont épp olyan fájdalmasak, mint az álmosolyokkal és dicséretnek hangzó sértésekkel álcázott csend. Bár a homályos plot alapján egy suspense-re építő családi thrillert feltételezhetnénk, Ng regénye nem egy nyomozás, sőt nem is csak a tolsztoji boldogtalanság krónikája. Azt is megmutatja, milyen volt egy ázsiai-amerikai "vegyes hátterű" családot menedzselni a hatvanas-hetvenes évek nyíltan rasszista Amerikájában, ahol anyák kérdőjelezték meg lányuk párválasztását, szalagcímek hirdették, hogy a felemás gyerekeknek nehezebben megy a beilleszkedés, a Loving házaspárt pedig letartóztatták, és
a törvény képviseletében eszükbe idézték, a Mindenható Úristen sohasem akarta, hogy keveredjék a fehér, a fekete, a sárga és a vörös; hogy nem kellenek „korcs állampolgárok”, nem szabad „semmibe venni a faji büszkeséget. (63.o.)
(Lovingékról Jeff Nichols forgatott filmet - a szerk.)
Másság és női princípium
A regény komplexitása nemcsak az érintett témákban (másság, női princípium, megfelelési kényszer, identitászavar), de a család tagjainak eleven és hiteles ábrázolásában is megmutatkozik. James, a családfő Nghez hasonlóan második generációs bevándorló. Bár Amerikában született, és helyi nőt vett feleségül, sem a szülei által választott hazájában nem érzi otthon magát, sem a saját választott terepén, az egyetemen, ahol az amerikai kultúrával kacérkodó egzotikumként kezelik.
Ez lenne a tanáruk? Ez a kis ember, alig százhetvenöt centi, még csak nem is amerikai, hát ez fogja nekik tanítani a cowboytant? (38.o.)
Felesége, Marilyn olyan családból jön (nevezzük átlagosnak), ahol a nő előtt egyetlen karrierlehetőség áll, húsvér Betty Crockerré válni, aki a semmiből is képes cukormázas tortát varázsolni, és már messziről ontja magából az otthon melegét. Ám ő nem elégszik meg annyival, hogy kipipálja az anyja által kijelölt életpályamodell legfontosabb feladatát, vagyis férjet fog a Harvardról: úgy dönt, orvosi karriert csinál. James „mindennél inkább el akar vegyülni”, barátokat szerezni, beolvadni a többiek közé, akik vele ellentétben mindannyian egyformák, Marilyn viszont „mindennél inkább ki akar válni”, és megmutatni, hogy nincs olyan, amire egy nő nem képes. Ng szerint „ez is, az is lehetetlen”.
Az asszony terhes lesz, és épp azzá a nővé válik, amit mindig el akart kerülni: kizárólag anyává és feleséggé, akinek fel kell áldoznia az álmait a gyermeknevelés oltárán, és minden alkalommal számot kell vetnie a döntéseivel, amikor női orvossal találkozik.
Jamesnek, miután éveken át érezte a gátlástalan tekintetek tűszúrásait a gerincén, mintha állatkerti vadállat volna, miután éveken át döfködtek a fülébe az utcai dünnyögések – „ferde szemű, kinyali, húzzál haza” –, a „más vagyok” mindig is bélyeg volt a homlokán, a szeme közé égetve. Egész életét beszennyezte ez a szó; ott hagyta koszos ujjnyomát mindenen. De Marilynnek mást jelentett a más vagyok. Marilynnek azt, hogy fiatal nő a férfiakkal teli tanteremben, és nem fél. Kiönti lombikjaiból a vizeletet, bedugaszolja fülét: leszigeteli agyát az álmaival. Egy fehér blúz a tengerészkék zakók tömegében. Ó, mennyire vágyhatott másnak lenni: az életével, az egész énjével. (272. o.)
Megfelelési kényszer, idegenség
Ng a Lydia halála után játszódó cselekményszálat a szülők családi hátterét, iskolaéveit, megismerkedését bemutató, a jelenbeli frusztrációjukat megmagyarázó flashbackekkel töri meg, prózája sűrű, baljós és az E/3. miatt kellően távolságtartó ahhoz, hogy minden apró repedést láttatni tudjon.
Nemcsak a házaspár egymással való kapcsolatának, de a regény anya-lánya kapcsolatainak is a mélyére ás, ám dacára annak, hogy a legintimebb kapcsolatokról beszél, szinte teljesen hiányzik belőle a szeretet. Szereplői sem egymást, sem magukat nem szeretik, sőt, döntéseik azt is kétségbe vonják, egyáltalán tudják-e, mit jelent a szeretet. A szavakat kizárólag arra használják, hogy másokat bántsanak velük, még akkor is, ha a folyamatos egzecíroztatást a jó szándék és egy szebb jövő ígérete mozgatja.
A Lee család életének középpontjában Lydia áll, aki megcáfolja a gyereknevelési kiskáték alapszabályát, vagyis azt, hogy a középső gyerek a legelhanyagoltabb, de legalábbis sohasem a kedvenc.
A konyhából behallatszott apja hangja:
– Szerintem nagyon fog neki tetszeni. Amikor megláttam, rögtön rá gondoltam. – Nem volt szükség névre: akire ebben a családban gondoltak, az mindig Lydia volt. (183. o.)
Szülei tőle várják a saját kudarcaik meg- és feloldását, apja azt szeretné, ha népszerű lenne, anyja pedig orvosi pályára szánja, függetlenül attól, hogy lányának mihez lenne kedve.
– Kérdezd meg a tanárt, nem kaphatnál-e valamire pluszpontot – javasolta. – Nem hiányzik nekem, hogy ez az osztályzat lehúzzon. A te tehetségeddel… (199. o.)
Lydia egy darabig tökéletes alany, az évek előrehaladtával viszont egyre halványodnak a kontúrjai, engedelmességét és beletörődését a megfelelési kényszer, a bűntudat és a függőség mozgatja.
Egyszer, amikor elmentek az egyetemi múzeumba, és Nath duzzogott, amiért nem nézheti meg a planetáriumi műsort, Lydia észrevett egy borostyánkövet, benne egy csapdába esett léggyel. – Négymillió éves – suttogta Marilyn, és hátulról átölelte lányát. Lydia le nem vette a szemét a borostyánba zárt rovarról, amíg Nath meg nem unta, és tovább nem vonszolta őket. Most eszébe jutott, hogyan landolhatott az a légy szinte súlytalanul a gyantatócsán. Talán méznek hitte. Talán nem is látta. Csak mire felismerte a hibáját, már késő volt. Kapálózott, aztán elsüllyedt, aztán belefulladt. (295-296.o.)
Az egyetemre készülő Nath és a nem tervezett harmadik, Hannah a testvérük árnyékában kénytelenek létezni. Előbbi az űrkutatásban keres vigaszt az elől, hogy apjuk folyamatosan a hibát keresi benne, és alig várja, hogy leléphessen otthonról, mert akkor végre teljes értékű ember lehet, nem csak valaki, aki állandó támaszt nyújt idősebb húgának a családi elvárásterror ellen. Utóbbit szinte észre sem veszik, Ng remek érzékkel mégis kulcsszereplővé teszi, aki saját láthatatlanságát felhasználva minden apró részletet észrevesz, és mindenből a helyes következtetést vonja le. Bár a Lee család nőtagjai mind megpróbálkoztak a lázadással, Marilyn egyedül akart új életet kezdeni (vagy a sosemvoltat folytatni), Lydia pedig az engedetlen kamasz szerepét akarta játszani, valójában Hannah lehet az első, akinek tényleg sikerül olyan felnőtté válnia, akinek nem kell kompromisszumokat kötnie.
Ng regényében a suspense csak másodlagos, pedig Lydia utolsó jelenete a legmerészebb megoldási javaslatainkat is felülírja. Nem az számít, mi történt valójában, hanem az út, ami odáig vezetett. A saját sikertelenségből fakadó, egymáson levezetett indulat, és a szavak, amiket túl későn vagy sohasem mondtak ki. Ha Lydia nem hal meg, a Lee család talán az egész életét némaságban töltötte volna, a lány halála így nemcsak közös kudarcuk, hanem egy esély az újrakezdésre. Ng könyve pedig épp ettől a konklúziótól válik hátborzongatóan erőssé.
