Bécs, 1755. november 2.
Nyirkos a levegő, lustán hullanak a fákról az utolsó levelek, szomorú, elárvult lesz a táj. A Hofburg kápolnájának harangja arra szólítja az osztrák birodalom fővárosának népét, hogy emlékezzen elhunyt szeretteire. A főváros szívében emelkedő kastély zord tömegével ősi erődítményre emlékeztet. A borús őszi nap hidegét és a fény hiányát leküzdendő, meggyújtották a kápolnában elhelyezett összes gyertyát; a kristálycsillárok fénye rávetődik a barokk freskókra. A régi boltíveken az égbolt meg a pufók angyalkák elcsodálkoznak az eléjük táruló látványon.
A súlyos, fekete drapériával teleaggatott templombelső élénk ellentétet képez a dúsan aranyozott, féldrágakövektől csillogó oltárral. A császár, mint minden évben, a főhelyen foglal helyet a holtak miséjén, gyermekeitől körülvéve. I. Ferenc ereje teljében levő férfiú, tekintélyt sugároz jelenlétével. Felvont szemöldökkel, enyhén görbülő sasorral, finom vonalú kis ajakkal valódi Lotaringiai. Elbűvölő, titokzatos jelenség, büszke családjára, francia származására, amely anyai részről visszavezethető XIV. Lajos unokahúgáig, Charlotte de Orléans grófnőig. Apja Lotaringia hercegének címét viselte, Nagy Károlyig tekinthet vissza az időben.
Mégis, tőle szokatlanul, Ferenc szórakozottnak látszik. Gondolatai elkalandoznak házasságkötésének idejére Mária Teréziával, az 1734-es évre. Milyen szép, gyöngéd és csábító volt akkor a menyasszonya, aki csak a szerelmével törődött, fogalma sem volt a rá váró súlyos felelősségről. Mennyire megváltoztak az elmúlt csaknem húsz év alatt. Az ifjú herceg, atyai ágon szintén Habsburg, a választófejedelmek jóvoltából a Szent Német-római Birodalom császára lett, hitvese, Mária Terézia „király” pedig birodalma vitathatatlan uralkodója és úrnője. Ferenc, aki ifjan imádta az életet és annak szépségeit, megtanulta szeretni Isten által neki rendelt, szenvedélyes asszonyát. Tizennégy gyönyörű gyermekkel áldotta meg eddig ez a szerelem, és még kilenc fog ezután megszületni!
Ferenc imához fog, emlékezve négy, korán elhunyt gyermekére, apja korai halálára és mindazon szeretteire, akiknek osztályrésze az örök békesség. Végül azt kéri az Úrtól, hogy védelmezze asszonyát és gyermekeit. Az eljövendő keresztszülőkre gondol: a császárné a portugál királyi párt választotta soron következő gyermeke pártfogójának. Mivel nem tudnak jelen lenni a szertartáson, József és Mária Krisztina főhercegek, a császári pár elsőszülöttjei látják el a képviseletüket. Ferenc egyetért a választással, mint a hitvese által hozott minden bölcs és megalapozott döntéssel.
A második sorból a kis főhercegek sugdosása hallatszik; lökdösődnek, pusmognak az egész szertartás alatt, amíg csak nevelőjük rájuk nem veti rosszalló tekintetét. Senki nem veszi a bátorságot, hogy bárkinek szemrehányást tegyen, hiszen a kicsik nyugtalanságát össze sem lehet hasonlítani a felnőttek aggodalmával... A jelenlevők tekintete a császárné ülőhelye felé irányul, aki nincs jelen, nem vett részt a misén, mivel reggel óta szülési fájdalmak lepték meg.
Az utolsó Habsburg
A császárné lakosztályának ablakai alatt a császári egyenruhás „svájciak” teljesítenek őrszolgálatot. Miközben az utcáról tompán felhallatszik a lópaták csattogása a kopott utcaköveken meg a bérkocsik kerekeinek nyikorgása, és vígan zajlik az élet... Mária Terézia szobájában halálos csend honol. A császárné nedves borogatást kér a homlokára, ez a fájdalom erősebb volt a többinél, közeleg a pillanat!
Az éjjeliszekrényen halomba rendezett iratcsomó várja a császárné aláírását. Remegő kezébe veszi az elsőt, és olvasni kezdi. Ráncba futó homloka elárulja aggodalmát, amikor értesül a poroszok harcias szándékairól. Az örök ellenség; a császárnénak nem lesz nyugta, ameddig le nem győzi őket... Félig öntudatlan állapotban elvonulnak előtte uralkodásának első évei, micsoda kemény küzdelem árán sikerült elérnie államai egységét!
Még gyermeklány volt, amikor 1740-ben apja, VI. Károly meghalt. Fiú örökös híján a császár a Pragmatica Sanctio révén gondoskodott róla, hogy az elsőszülöttre szálljon az örökség, még ha leánygyermekről van is szó. Ez a császári rendelet azt célozta, nehogy szétdarabolódjék államai öröksége (Ausztria, Magyarország, Bohémia, azaz Csehország). Ily módon Mária Terézia vállára nehezedett milliónyi alattvalójának sorsa; olyan mértékű történelmi földindulás, amelyet Európa csak fogcsikorgatva fogadott el.
Amikor elérkezett az új német-római császár megválasztásának pillanata, az európai fejedelmek felfüggesztették a Habsburgok ez irányú jogait, és egy bajor herceget választottak meg császárnak. Mária Terézia erős kísértést érzett rá, hogy feladja, hogy lemondjon erről a töviskoronáról... ám erősebbnek bizonyult makacssága és tehetsége! Így hát megindította az osztrák örökösödési háborút...
1745-ben Frankfurt városában a császár, VII. Károly bajor herceg halálával Mária Teréziának sikerült a Német-római Császárság fejévé koronáztatnia férjét I. Ferenc néven, ő maga pedig császárné lett. Ettől kezdve beszélünk Habsburg-Lotaringiai-dinasztiáról.
Az utolsó Habsburg nagyot sóhajt, a tárgyalások alakulnak Franciaországgal, csakhogy bízhat-e ebben a röpke szövetségben? Nem lenne-e ajánlatos inkább a többi európai monarchiával kötött szövetség mögé helyezni?
Közben, hogy elterelje a figyelmét, Mária Terézia kezébe vesz egy partitúrát az alacsony asztalkáról, a feszület mellől, amelyet mindig magánál tart: az udvari zeneszerző, Christoph Willibald Gluck neki írott művét. A zene varázsa megtette hatását: a császárné hosszú ujjai dobolják az ütemet a ráadott könnyű köpenyen. Gluck zenéje vidám, szerelmes, gondtalan világba röpíti: messzire a hatalom roppant súlyától, a háborútól, a nyomorúságtól. Tökéletes állapotba kerül, a mennyben érzi magát.
Ám hirtelen elviselhetetlen fájdalom készteti kiáltásra, mintha tőr hasított volna belsejébe, a partitúra lapjai az ágy lábához hullanak... Visszatértek a fájdalmak.
Mária Antónia születése
A császári lakosztály melletti szalonban, az úgynevezett Tükörteremben várakozik a „belépés előjogával rendelkező” nemesurak és -asszonyok egy csoportja. A császárné már jó ideje véget vetett a Versailles-ban dívó gyakorlatnak, amely lehetővé tette az udvaroncok jelenlétét a királyné mellett a szülés idején. Ezt a szokást egyszerűen tűrhetetlennek találta, hiszen a lakosztály, ahol a jövendő anya fetrengett fájdalmában, világi szalonná változott. A helyiségben nyüzsögtek a kiöltözött dámák, akárha színielőadásra gyűltek volna egybe, és nagy izgalommal követték az eseményeket. Mária Terézia, elborzadva ettől a hagyománytól, amelyet dekadensnek ítélt a Fény századában, már elsőszülött gyermeke érkezésekor megszüntette ennek gyakorlatát.
Ennélfogva nem maradt más vigasz a birodalmi hercegeknek, mint kivárni a megszületés hírét császáruk ajkáról.
A résre nyitott ablakokon át lassan bekúszott a szürkület, a kivételezettek belefáradtak a hosszú nap alatt a boldog hír utáni várakozásba. Az ott jelenlevőket nem különösebben aggasztotta a végkifejlet... a tizenötödik szülés csakis jól végződhet. Hogy agyonüssék az időt, egyesek nagy tétben fogadásokat kötöttek az újszülött nemét illetően.
Azután, hogy Mária Terézia négy főherceget és tíz főhercegnőt ajándékozott a koronának, ez már őt sem foglalkoztatja, hiszen az utódlás már biztosított... a legfontosabb, hogy a gyermek testileg-lelkileg egészséges legyen! A császárné ugyan nem ellenezné Dietrichstein gróf előrejelzését a fiú újszülöttre vonatkozóan, mégis úgy érzi, hogy leány születik... Előérzetek vagy egyszerűen a véletlen, a császárnét egész életében különös előjelek figyelmeztették legkisebb leánya sorsára.
Ahogy múlnak az órák, úgy telik meg emberekkel a tágas, zöld-arany brokáttal tapétázott, négyszögletű helyiség. Az erős illatok keverednek a szivarok füstjével, és a társalgás felélénkül. Egyesek politikáról, mások gazdasági kérdésekről beszélgetnek, a hölgyek a háztartás ügyeiről, három idős nemesasszony pedig az aranyozott fakeretes kanapén elhelyezkedve a legfrissebb bécsi pletykákat taglalja.
Úgy tetszik, egyedül Khevenhüller gróf, udvari kamarás aggódik a leendő anyáért; ide-oda futkos, törölgeti a hűvös évszak ellenére gyöngyöző homlokát. Egy udvarhölgy óránként tájékoztatja a fejleményekről. A jelek szerint a visszatérő fájdalmak miatt már nincs nyugta a császárnénak, és közeleg a végkifejlet. A gróf betekinthet az udvari élet apró eseményeibe; mindig nála van kis notesza, amelybe minden érdekesebb eseményt bejegyez. Ő a legjobban értesült személy a palotában, egyúttal a császári család leghűségesebb embere. A császárné iránti imádata annak pici lánykorából ered, amikor a karjába kapta a kislányt, a levegőbe emelte, aki nagy kacagások közepette kérlelte: „Dobj még magasabbra, gróf!”
Egyszer csak, mintegy varázsütésre, elhal a csevegés, a hölgyek mély tisztelettel meghajolnak, színes koszorút alkotva a szalon gyönyörű parkettjén. I. Ferenc jelent meg körükben. Mindenki visszafojtja lélegzetét. A császár feszültnek látszik.
Amint fölfedezte a kamarást a tömegben, Ferenc hozzásiet, és hitvese állapota felől kérdezi. Az illetéktelen hallgatóság elől Khevenhüller a terem egyik sarkába kíséri a császárt, és közli vele a legújabb híreket. Az uralkodó szenvtelen arca elképedést mutat, amikor a gróf arról értesíti, hogy nem sokkal azelőtt Mária Terézia aláírt két rendeletet, eleget téve szokásos feladatának.
Az udvaroncok tapintatosan visszahúzódtak, és érezhetően halkabbra fogták a társalgást. Az arany falióra fél kilencet mutat. Az utolsó harangütéssel egy időben a császárné szobájából tisztán hallatszik, amint éles hangon felsír az újszülött. Az ezt követő csendben az udvarhölgyek térdre borulva adnak hálát a Mindenhatónak, hogy megengedte ezt az újabb csodát. A császár sietős léptekkel indul Mária Terézia lakosztálya felé. Általános a hangzavar, és adott jelre a kastély udvarából hírnökök indulnak a birodalom minden irányába.
Khevenhüller gróf meghatottan jegyzi fel noteszába: „1755 áldott évében Őfelsége szerencsésen életet adott egy picinyke, tökéletesen egészséges főhercegkisasszonynak.”
A keresztelő
1755. november 3-án a főváros lázas sürgésre ébred. A legújabb főhercegnő születését hatalmas harangzúgás jelzi az alattvalóknak. Hajnal óta kikiáltók adják hírül az osztrákoknak, hogy a kis főhercegnő keresztelőjét aznap tartják az Ágoston-rendiek templomában, ezt két ünnepnap követi. A bécsi társadalom, amely egyszerre életvidám és hagyománykövető, boldogan vesz részt az eseményen. A régi nemesség, a magas tisztségviselők és a gazdag tulajdonosok abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy részét képezik a díszmenetnek, amely a Hofburg palotától a templomig vonul. Az új ipari és pénzügyi bárók kibérelték a templomot övező épületek erkélyeit és ablakait, mintha színházak páholyai volnának.
A templom főkapuja előtt a hercegprímás aranykeresztjével és drágakövekkel díszített püspöksüvegében nyájasan csókra engedi kezét. Az apostoli nuncius távollétében őt illeti a tisztesség a kis főhercegnő megkeresztelésében. Ez a nap joggal sugároz büszkeséget, hiszen – több hónapos felújítás után – erre az alkalomra ismét megnyílt az udvar plébániatemploma. 1330 és 1339 között épült a császári kastély keleti szárnyában, hajdan ide gyűltek a Szent György Lovagrend tagjai. Itt tartották a koronás fők életének minden emlékezetes eseményét.
Ebben a templomban kötött házasságot Mária Terézia Lotaringiai Ferenccel; ugyanitt, a híres Herzgruftban (Szív-kriptában) nyugszanak a Habsburg-uralkodóház képviselőinek szívei ezüsturnában, örökre egyesülve.
A kíváncsi tömeg betódul a templom kapuin, hogy éltesse a császári családot, és imádkozzon az uralkodónőért, aki hagyományosan nem vesz részt a keresztelőn. Aztán minden elcsöndesül, amikor a bécsiek végre megpillanthatják a trónörököst, József főherceget, aki ünnepélyesen karjában viszi az újszülöttet. Előtte a császár díszegyenruhában, mögötte húgai és öccsei, a templom teljes hosszában. A falak kárpitjának vörösébe olvad a főpapok ornátusa. A fényben fürdő, hatalmas templomhajó vakítón felragyog. A boltozat mintha lebegne a stukkós falak és a súlyos, fehér tartóoszlopok felett.
A templomi gyertyák sápadt fénye, az ünnepélyes énekek, a miséző papok szertartásos, lassú mozgása nemigen került összhangba a keresztelővel járó vidám hangulattal. A templomhajó férfiaknak fenntartott jobb felén csillognak a tábornokok és diplomaták aranydíszes egyenruhái, hosszú rendjelszalagra függesztett briliánskeresztjei a piros-fehér osztrák egyenruhákkal, a magyarok prémszegélyes dolmányaival meg a lengyelek sujtásaival együtt.
A császári család az első sorban foglal helyet. József főherceg, akit „felvilágosult despota” néven emleget a történelem, érdeklődéssel szemléli a dúsan brüsszeli csipkébe és tüllbe burkolt aranyszínű gyertyát. Mély, gyengéd érzések áradnak szét benne, ahogyan a törékeny, alvó teremtést a karjában tartja. Annyira gyöngének, magatehetetlennek érzi, hogy esküvel fogadja: egész életében óvni fogja, jóllehet nem sejti, meddig terjedhet ez a fogadalma.
A kis főhercegnő a Mária Antónia Jozefa Johanna nevet kapta a keresztségben. A Mária név évszázados hagyomány: a Habsburg-ház tiszteletét fejezi ki Szűz Mária iránt. A családban Antoine-nak nevezik majd, francia kiejtéssel, emlékeztetve arra, hogy ereiben francia vér csörgedez. József főherceg és Mária Krisztina főhercegkisasszony – a keresztszülők nevében, az ő képviseletükben – elmondja a „sátánűző formulát”: lemondást a pompáról, az ördög művéről. Senki sem gondolta volna, hogy a portugál uralkodókat most éri életük legszörnyűbb két napja. 1755. november 1-jén szokatlan erejű földrengés rázta meg Lisszabont. Halottak százezrei, tömegek maradtak fedél nélkül, pusztított a hideg meg az éhség. Az ország legtragikusabb napjait élte. Különös előjel a leánygyermeknek, aki halottak napján látta meg a napvilágot.
Marie Antoinette egész élete során ragaszkodott hozzá, hogy születésnapját az előző napon, mindenszentekkor ünnepeljék.
A mise végeztével a császár a Hofburgba invitálja a főnemeseket és a diplomáciai testületet. Az égszínkék-arany díszítésű nagy szalon egyik sarkában fiatal lány hárfán játszik. A hatalmas cserépkályha kellemes meleget árasztva ösztönzi a vendégeket, hogy boros-, sörös- vagy snapszos poharukat őfelsége, a császárné és a kis Mária Antónia egészségére emeljék.
Másnap a császári pár újabb fogadást rendez hűséges alattvalóinak. A legkülönbözőbb rétegekből tevődött össze a palotában megjelent sokaság: nemesek, polgárok legjobb ünneplőjükben, továbbá kézművesek, iparosok, művészek, köztük Christoph Willibald Gluck. A megjelentek közül egyedül őt kérik fel arra, hogy jelenjen meg a császárné színe előtt. Mária Terézia lakosztálya a palotának szolgáló tágas, szabálytalan épület első emeletén helyezkedett el. A palotának ezt a szárnyát Lipót császár építtette 1660-ban, a császárné újíttatta fel. Mária Terézia mosolyogva, vidáman fogadja a zeneszerzőt, arcán nyoma sincs a kiállt szenvedésnek.
Az ifjú zeneszerző évekkel ezelőtt telepedett le a császárvárosban, zenéje forradalmasította az opera történetét. Nagyon valószínű, hogy Bécs briliáns zenei életének története e művész ideérkezésével kezdődött el, aki öt éve még csaknem ismeretlen volt itt. Szakít a nyomasztó olasz hagyománnyal, a zene mélységét előbbre valónak tartja az élénk dallamoknál; élő, vibráló zenét teremt.
A császárné azonban nem azért hívatta, hogy a legújabb szerzeményéhez gratuláljon, hanem mert érdeklik a költő és művész gondolatai, aki fokozott érzékenységénél fogva a közönséges halandóknál élesebb szemű megfigyelő. Mária Terézia legutóbbi londoni útjáról kérdezi a zeneszerzőt. A természetéből és kötelességéből eredő kíváncsiságtól vezérelve Gluck révén szándékozik megismerni az angolok gondolatait Poroszországról. Azokat az érzelmeket, amelyeket II. Frigyes, „a gonosz” kelt a La Manche csatorna másik partján.
A hálószoba melletti gyönyörű teremben, ahol a császárné a zenei géniuszt fogadja, csupán a féldrágakövekből alkotott madársereg és más állatok tanúi a lezajlott beszélgetésnek.
