Emlékszem, 1983-ban 30 Ft volt a zsebpénzem. Onnan tudom, hogy amint megkaptam, az újságárushoz siettem, és megvettem a Kockás aktuális számát 28 Ft-ért. (A maradék kettőnek értelmesebb célt nem találtam, mint két gombóc csoki fagyi ellenértékeként megszabadulni tőle. Lehetett volna még puncsot és vaníliát választani, de azokat nem tartottam életszerű alternatívának).
Ez a képregényekből álló füzet - egy kisiskolás mércéjével mérve - jelentős mennyiségű információt tartalmazott Pifről és Herkulesről, Rahanról, Benjamin Justice-ról, és egyéb, váltott szereplőkről. Én sajnos csak a negyedik számnál kaptam észbe, felismerve annak a jelentőségét, hogy egy osztálytársam a harmadik számot forgatja éppen rongyosra. Csak két hónapot kellett várnom, hogy egy soha (de tényleg soha a kurva életben) véget nem érő kaland részesévé válhassak.
Megismerkedtem ugyanis egy a vadonban magányosan élő kisfiúval, akit Taraónak hívtak. Életrevaló kis srác volt, mert magának kellett összegyűjtenie a bogyókat és gyümölcsöket, magának kellett elejtenie a madarakat és halakat, hogy legyen mit ennie. Az élelemszerzéssel elég sok ideje elment, de azért annyi minden nap maradt, hogy elgondolkozzon rajta, hogy rendben van-e, hogy ő tökegyedül van a világon, azaz sehol a környéken nem lát hozzá hasonló főemlőst.
Tulajdonképpen már az első részben egyértelművé válik, hogy a fiú szerint egyáltalán nincs rendben, hogy nem társas lényként éli az életét. Csak annyira tudott visszaemlékezni, hogy egyszer valami nagy tűzvész szenvedő alanya volt, leesett egy jókora fáról, és kész. Tudott tüzet gyújtani, voltak ismeretei az őt körülvevő flóráról és faunáról, de hogy kicsoda, kihez tartozik, az sehogy sem akart beugrani. Legközelebbi tippje az volt, hogy ő is egyfajta majom, csak éppen csupasz és tud beszélni. Álmában, illetve olyan kiélezett helyzetekben (pl. kardfogú tigris-, illetve gorilla-támadás), amikor még talán a bevizelés is adekvát reakció lett volna, ilyesmi helyett inkább szüleinek árnya rémlett fel homályosan előtte. De olyan homályosan, hogy abból még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy tényleg csupaszok-e ők is.
Az első epizódban sikeresen elhárítja egy kardfogú tigris és egy krokodil étkezési célú támadását, majd miután az előbbit egy lándzsával agyondobják, kölykeit adoptálja. (Természetesen rájön, hogy mi a pláne a lándzsában). Ezután - szinte mellékesen - megtanul úszni, de ahogy este fürdőzik, menetrendszerűen eszébe jut, hogy vajon hova is tartozhat. Hol vannak az övéi? Észreveszi, hogy a csuklóján lévő karperec (amilyet én is szerettem volna, de a szüleim nem támogatták ezirányú törekvéseimet) a napot ábrázolja. Felnézett a lenyugvó égitestre, és tudta, merre kell továbbmennie.
A következő zsebpénzemmel futva érkeztem az újságoshoz. Mivel különös hajlamom volt a katarzis késleltetésére, hazaszaladtam, és otthon, nyugodt körülmények között kezdtem csak el tanulmányozni az ötödik számot. De abban egyetlen szó, egyetlen képkocka sem volt Taraóról. Volt szó valami biciklistáról, meg sok jópofaság is volt benne, de Taraó nem... A következő számot már útközben átvizsgáltam, de abban sem szerepelt a vadon gyermeke. A következőben sem!
Komolyan nyomasztott a dolog, ezért igazi megkönnyebbülés volt, amikor a kilencedik szám címlapján viszontláttam a nap fiát. Habzsoltam a történetet: sikeres horgászat, dacolás egy régi ellenségével, Gora-Kával, a gorillával, és megmenekülés egy alkalmitól, a mamuttól. Mindezek közben rábukkant egy elhagyott falura. Végre! Úgy nézett ki, hogy megtalálta az övéit. Illetve egyelőre mégsem. Kár, mert mégiscsak többet kellett várni a folytatásra, mint egy komplett nyári szünet időtartama, de mindegy. A lényeg, hogy ott a nap, lehet szépen továbbmenni.
Ma már tudom, hogy semmi reális okom nem volt azt gondolni, hogy a következő számban szerepelni fog Taraó, dehát mégis ezt gondoltam. Hiába jártam az újságárushoz, a következő számokban sem bukkantam a nyomára. (Itt a korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a gyűjteményemben folytonossági hiányként éktelenkedik a 13., 14. és 15, rész). Talán nem kell élénk színekkel megfestenem örömömet, amikor végre a kezembe került a tizennyolcadik szám, címlajpán újra a magányos fiúval.
Itt már valamit tudhattak a szerzők is, mert pár képben összefoglalták, hogy ki is ez a Taraó, mi történt vele, és mi a legfőbb vágya (megfejtés: megtalálni a többi embert). Újabb mamut-, medve- és kardfogú tigris-támadásokkal szórakoztatott az epizód, majd a végén egy épphogy megúszott vízbe fulladás következett. A főhős valahogy jobban elfáradt, mint szokott, és úgy tűnt, hogy feladja. Én is úgy éreztem már magam, mint aki három egyest kapott aznap. Ennek a srácnak annyi. Soha nem fogja megtalálni a törzsét... Már 1985. van, de semmi. Két éve olvasom ezt a történetet, de semmi! Hát ennyi idő alatt csoda, hogy nem szorult a karperece úgy a csuklójára, hogy belenyomorodjon. Azért megnéztem az utolsó kockákat is. De ami ott következett, azzal én sem számoltam. Kiderült, hogy a nap nem mindig ugyanott van (lásd: az égitestek látszólagos és tényleges mozgása), magyarul ez a szerencsétlen hülye össze-vissza kalézol, aztán csodálkozik, hogy sehol senki.
Valami elpattant bennem. Azt gondoltam, hogy dögöljön meg ott, ahol van, én nem fogom a fiatalságomat áldozni ezért a véget nem érő szívás sorozatért. Kockás vásárlásaim szórványossá váltak (pedig zsebpénzem még talán jobban is hízott, mint ami az infláció követésére elég lett volna), és csak igen csekély vigaszt nyújtott, hogy Rahan, Justice, meg a többi normális hős az egy epizód - egy megoldás rendszerben dolgoztak.
Nem tudom, hogy a történetet eredetileg tartalmazó francia Vaillant kiadványokat kell felelőssé tenni, vagy a magyar kiadásé a bűn, de ki merem mondani, hogy a súlyossága a mulasztásos alkotmánysértéshez fogható. Ha pedig valaki tudja, hogy végül mi történt a sráccal, ne mondja el, mert engem már kurvára nem érdekel.