Újra elolvastam A Pál utcai fiúkat Molnár Ferenctől, és arra jutottam, hogy Nemecsek Ernő nevét nyugodtan lehet kisbetűkkel írni. Ahogy olvasni kezdtem, szinte éreztem a kínt, amit gyerekkoromban kellett kiállnom. Azóta felszedtem annyi dörzsöltséget, hogy az egyes fejezetek között Ambose Bierce novellákat olvasgattam.Nem is tudom, hogy ez annak idején hogy nem jutott eszembe - mondjuk a Vadölővel. Annyira untam ugyanis a könyvet, hogy vitális érdekem lett volna valami mesterséges izgalmat csempészni mellé. Molnár Ferenc történetével sehogy sem tudtam azonosulni. Én valósnak tetsző dolgokról szerettem (volna) olvasni. Olyanokról, amiknek tétje van. Amit aztán érdemes eljátszani akár. De infantilis kisfelnőttek furcsa játékháborújának végtelen leírásával bíbelődni nem esett jól.
Ezek a gyerekek beteges örömüket lelték a hierarchikus, kvázi katonai szervezetek torzóinak működtetésében. A helyzetet súlyosbította, hogy előszeretettel magázták egymást, és tanúbizonyságot tettek arról, hogy gyerekként is rendelkeznek minden olyan készséggel, ami a bürokratává válásukhoz elengedhetetlenül szükséges. Eljárási szabályokat alkalmaztak, gyűléseket szerveztek és vezettek le, napirendi pontok fölött vitatkoztak, hatás- és jogköröket határoztak meg, stb. Becslésem szerint szabaidejüknek mindegy 7%-át fordították normális játékra.
Molnár Ferenc olyan ún. balfaszokat jelenített meg regényében, akiknek a szájából hitelesen hangzott a "Hahó-hó" és "Huja-hopp" csatakiáltás(!) és a "papuskám", mint vicces megszólítás. Elhittem én, hogy ezek az irodistanövendékek ilyeneket mondtak, csak nem voltam rájuk kíváncsi. A váltott szájas gittrágás a nyári vonatok belülről teleköpködött ablakainak szagát idézte fel bennem - szükségtelenül. Ezek után a szemem sem rebbent, amikor a hadsegéd egy azonnal átadandó üzenetet nem futva juttatott el a rendeltetési helyére, hanem lovaglósat játszva, és azt éreztem, hogy kémkedni a másik csapat főhadiszállása környékén, lélegzet visszafojtva lesni a bokrok alól annyira volt izgalmas, mint nekem átsétálni a B osztályba: semennyire.
Persze a legszerencsétlenebb hülye mind közül Nemecsek Ernő volt. Nyilas Misihez fogható hős. Az a típus, aki úgy hal meg, hogy a tornaóra alóli felmentése az arcára tapad, ő pedig ökölbe szorított kézzel megfullad. Az a fajta kisember, akit elkerül mindenféle szerencse, de megtalál minden szívás, aki mindig rosszkor van rossz helyen, akire ráverik akár más balhéját is, de a hőstettei soha nem derülnek ki, vagy ha igen, az előtte titok marad.
Ilyen körülmények között vánszorogtak a homályosuló sorok, a nyúló oldalak egészen a könyv végéig, ahol a szerző bevitt feltett kezű kis olvasóinak egy megrendítő ütést fejre, meg egyet öv alá. A háromszori fürdés (egy baleset, két balekség) miatt ugyanis Nemecsek tüdőgyulladást kapott, és - ősminőségének megfelelően - alaposan leesett a lábáról. De nem annyira, hogy agya sötét zugaiba kódolt pusztulni akarása ne korbácsolta volna fel erejét eléggé ahhoz, hogy el tudjon menni a grundra, a végső ütközetre.
Alaposan megrázott, amikor az általam addig unt, lesajnált kis hülye annyira súlyos állapotba került, hogy nagyon valószínűvé vált: meg fog halni. Sok volt az is, hogy szabó apját még egy akaratos, pökhendi megrendelő ugráltatta akkor is, amikor fia haldoklott. Semmibe vette, vastagon a kabátja mögé sorolta a tragédiát, és erre kényszerítette az apát is.
Nemecsek gyakorlatilag becsületbeli ügyet csinált abból, hogy meghaljon, és tartotta is a szavát. Pajtásai csúnyán elkéstek a jegyzőkönyv bemutatásával, melyben - hosszas ügyrendi vita után - kijavították Ernő nevét és minősítését. A srác már nem volt észnél, és percei voltak hátra, így halála csorbítatlan kudarcélmény lehetett számára, ahogy az a magyar hősöknek kijár, illetve elvárható tőlük.
Halála után a többiek hamar rátértek a latin leckére, a grundot eladták és beépítették, Boka fejébe pedig egy életre befészkelt a téveszme, hogy az élet szükségszerűen ilyen: Rengeteg küzdelem, és lehetőség szerint legalább egy haláleset után kiderül, hogy minden hiába.
