Régre visszanyúló, kedves (és hasznos) szokás, hogy a szülők vagy egyéb, magabiztosan a funkcionális analfabetizmus szintje fölé magasodó felnőttek meséket olvasnak fel gyerekeknek, ők pedig minden szót, minden mondatot teljes átéléssel hallgatnak, és elragadja őket a fantáziájuk. Ilyenkor azonosulnak a pozitív hősökkel, sajnálják a méltatlanul hátrányos helyzetbe hozottakat (pl. békává vagy valamely szervetlen anyaggá, kővé változtatottakat), és erős fenntartásokkal kezelik a gonoszakat.A mese gazdagítja képzelőerejüket, irányt mutathat bizonyos értékek és viselkedésminták felé, de elsősorban az benne a pláne, hogy szeretik, hogy jól érzik magukat tőle. Persze minden elmélet gellert kaphat a megvalósítás közben. Sajnos több konkrét példát is ismerünk, ahol pontosan ez történt. Vannak mesék, amelyeket a leghatékonyabban büntetésre lehet felhasználni, noha a gyermekpszichológusoknak csak egy elenyésző, a szakma által jogos gyanakvással figyelt kisebbsége javasolja ezt a módszert.
Az ilyen meséket nyílt kétségbeeséssel, befelé forduló szorongással vagy értetlenséggel fogadják a gyerekek. Márpedig ezek a reakciók nem édestestvérei az ún. "Jaj, de jól érzem magam!" érzésnek. Ha viszont ez a helyzet, akkor a szóban forgó mese nem éri el a gyerekek által áhított célját, hanem helyette egy egyáltalán nem áhítottat valósít meg, a mesélőnek pedig erkölcsi kötelessége, hogy szembesüljön a problémával, és figyelemmel kísérje a Büntető mesék sorozatot.
