Egy
Nem láttam közeledni. Az Armstrongban ültem a szokásos, hátsó asztalomnál. Az ebédelők lassan elszivárogtak, a zajszint csökkent. A rádióból klasszikus zene szólt, amit most már különösebb erőlködés nélkül is lehetett hallani. Szürke nap volt, alattomos szél fújt, a levegő esőt ígért. Jobb napot nem is választhattam volna ahhoz, hogy egy bárban üljek a Kilencedik sugárúton, bourbonnel ízesített kávét igyak, és egy cikket olvassak a Postban egy elmebetegről, aki járókelőket késelt meg az Első sugárúton.
– Mr. Scudder?
Hatvan körül járhatott. Magas homlok, keret nélküli szemüveg a fakó, kék szemek előtt. Őszülő, hátrafésült szőke haj, ami a fejére simult. Mondjuk 170 magas, talán 175. Mondjuk 70 kiló. Világos bőr. Simára borotvált. Vékony orr. Kicsi, egyenes száj. Szürke öltöny, fehér ing, vörös-arany-fekete csíkozású nyakkendő. Egyik kezében esernyő, a másikban aktatáska.
– Leülhetek?
Bólintottam, és intettem a velem szemben lévő székre. Kihúzta, helyet foglalt, a belső zsebéből elővett egy irattárcát, abból egy névjegykártyát, és felém nyújtotta. Keze kicsi volt, egyik ujján szabadkőműves pecsétgyűrűt viselt.
Ránéztem a névjegykártyára, majd visszanyújtottam. – Sajnálom – mondtam.
– De…
– Nem akarok biztosítást kötni – feleltem. – Maga meg nem akar nekem eladni. Magas kockázati tényező vagyok.
Olyan hangot adott, ami akár ideges nevetés is lehetett. – Istenem – sóhajtott. – Persze, hogy ezt hiszi, miért is hinne mást? Nem azért jöttem, hogy eladjak magának valamit. Az idejére sem emlékszem, mikor kötöttem magánszeméllyel biztosítást, ugyanis cégeknek szóló biztosításokra specializálódtam. – A névjegykártyát letette a kék kockás abroszra kettőnk közé. – Kérem – nézett rám.
A névjegykártya szerint Charles F. Londonnak hívták, a New Hampshire-i Mutual Life biztosítótársaság általános ügynöke volt. Az iroda címe Pine utca 42., ami a pénzügyi körzetben található. Két telefonszám állt a kártyán, az egyik helyi, a másik 914-es körzetszámú. Az északi kertvárosok egyike. Talán Westchester megye.
Még mindig kezemben fogtam a kártyát, amikor megjelent Trina, hogy felvegye a rendelésünket. A férfi Dewart kért szódával. Nekem még volt kávém. Trina már nem volt hallótávolságban, így London folytatta: – Francis Fitzroy ajánlotta magát.
– Francis Fitzroy.
– Fitzroy detektív. Tizenharmadik körzet.
– Ó, Frank – bólintottam. – Egy ideje nem láttam. Azt sem tudtam, hogy most a tizenharmadikban szolgál.
– Tegnap délután találkoztunk. – Levette a szemüvegét, és megtörölte a szalvétával. – Magát ajánlotta, én meg úgy döntöttem, hogy alszom rá egyet. Nem aludtam túl sokat. Ma reggel volt pár megbeszélésem, aztán elmentem a hoteljába, ahol azt mondták, itt találom magát.
Vártam.
– Tudja, hogy ki vagyok én, Mr. Scudder?
– Nem.
– Barbara Ettinger apja.
– Barbara Ettinger… Én nem… Várjon egy percet.
Trina meghozta az italát, letette az asztalra, majd szótlanul eltűnt. London a pohár köré fonta ujjait, de nem emelte fel.
– A Jégcsákányos Gyilkos. Onnét ismerem a nevét?
– Igen.
– Legalább tíz éve történt.
– Kilenc.
– Barbara volt az egyik áldozat. Akkor Brooklynban dolgoztam. A Hetvennyolcadik körzetnél a Bergen és a Flatbush sarkán. Barbara Ettinger. A mi ügyünk volt, igaz?
– Igen.
Becsuktam a szemem, az emlékek lassan visszajöttek. – Egyike az utolsó áldozatoknak. Az ötödik vagy a hatodik.
– A hatodik.
– Őt még ketten követték, aztán a gyilkos felszívódott. Barbara Ettinger. Tanítónő volt. Nem, nem az, de valami hasonló. Óvónő. Igen, óvónő volt.
– Magának remek az emlékezete.
– Lehetne jobb is. Éppen annyi ideig volt nálunk az ügy, hogy megállapíthassuk, őt is a Jégcsákányos ölte meg. Ekkor azonnal át is adtuk azoknak, akik a többi gyilkossággal foglalkoztak. Midtown North. Azt hiszem, nekik. Sőt, Frank Fitzroy akkor éppen a Midtown North-ban szolgált.
– Pontosan.
Hirtelen rámtörtek az emlékek. Eszembe jutott a brooklyni konyha, amiben a főzés illatát elnyomta a halál szaga. Egy fiatal nő feküdt a linóleumon, ruhája tépett, testében megszámlálhatatlan mennyiségű szúrás nyoma. Arra nem emlékeztem, hogy nézett ki, csak arra, hogy meghalt.
Megittam a kávémat, és közben azt kívántam, bárcsak tiszta bourbon lett volna a csészében. Velem szemben, az asztal túloldalán Charles London óvatosan kortyolt bele a whiskyjébe. Ránéztem az aranygyűrűjébe vésett szabadkőműves szimbólumokra, és azon tűnődtem, vajon mit reprezentálnak, és mit jelentenek neki.
– Két hónap leforgása alatt nyolc nőt ölt meg – mondtam. – Ugyanazzal a módszerrel. Az otthonukban támadta meg őket fényes nappal. Többszörös, jégcsákánytól származó szúrások. Nyolcszor csapott le, majd lehúzta a rolót.
London nem mondott semmit.
– Aztán kilenc évvel később elkapják. Mikor is? Két hete?
– Majdnem három.
Alig olvastam el, amit az újságok írtak az ügyről. Két rendőr az Upper West Side-on megállított és igazoltatott egy gyanúsan viselkedó férfit. A motozás során találtak nála egy jégcsákányt. Bevitték a kapitányságra, és ellenőrizték. Kiderült, hogy nemrég engedték ki hosszas gyógykezelés után a Manhattani Állami Kórházból. Valakinek eszébe jutott megkérdezni tőle, hogy miért hordott magánál jégcsákányt. Ahogy az néha előfordul, a rendőröknek szerencséjük volt. Észbe sem volt idejük kapni, a férfi már elkezdte sorolni, mely megoldatlan gyilkosságokat követte el.
– A képét az újságok is közölték – mondtam. – Egy alacsony férfi, igaz? A nevére nem emlékszem.
– Louis Pinell.
Ránéztem Londonra. Kezei az asztalon pihentek, ujjbegyei majdnem összeértek. Csak bámulta a kezét. Biztos nagyon megkönnyebbült, mondtam neki, amikor megtudta, hogy annyi év után elfogták a lánya gyilkosát.
– Nem – felelte.
A zene elhallgatott. A bemondó az Audobon Society magazinja előfizetésének előnyeit taglalta. Ültem és vártam.
– Majdnem azt kívánom, bárcsak ne kapták volna el – sóhajtotta Charles London.
– Miért?
– Mert nem ő ölte meg Barbarát.
Később elolvastam az elfogásáról szóló összes cikket. Pinell beismert hét jégcsákányos gyilkosságot, de váltig állította, hogy a nyolcadikat nem ő követte el. Ha elsőre olvastam is ezt az információt, nem foglalkoztam vele. Ki tudja, hogy egy pszichotikus gyilkos mire emlékszik kilenc év elteltével?
London szerint Pinellnek semmi gondja nem volt az emlékezetével, amit az alibije is megerősített. A Barbara Ettinger halála előtti estén Pinellt letartóztatták, mert balhét csinált egy kávézóban Manhattan déli részén. Bevitték a Bellevue-ba megfigyelésre, két napig ott tartották, majd elengedték. A rendőrségi és a kórházi nyilvántartások szerint az elmeosztályon volt azon az éjszakán, amikor Barbara Ettingert megölték.
– Egyre csak azt mondtam magamnak, hogy valami hiba történt – mondta London. – Egy adminisztrátor rossz dátumot írt be a kórházban. De nem így történt. Pinell makacsul tartotta magát a vallomásához. Minden további nélkül beismerte a többi gyilkosságot. Mintha még büszke is lett volna rájuk. Azonban őszintén mérges lett attól, hogy egy olyan gyilkosságot akarnak a nyakába varrni, amit nem ő követett el.
Felemelte a poharát, majd anélkül tette le, hogy ivott volna belőle. – Már évekkel ezelőtt feladtam – folytatta. – Elfogadtam, hogy Barbara gyilkosát soha nem kapják el. Amikor a gyilkosságsorozat az egyik pillanatról a másikra megszakadt, azt hittem, a gyilkos vagy meghalt, vagy elköltözött. Arról fantáziáltam, hogy egyszer csak rájött, mit tett, és megölte magát. Nekem egyszerűbb volt ezt hinni, és egy rendőr még azt is mondta, hogy néha pontosan ez történik. Elkezdtem úgy gondolni Barbarára, mint aki valami természeti csapás áldozata lett. Egy földrengésé vagy árvízé. A halála személytelen lett, a gyilkosa ismeretlen és megismerhetetlen. Érti, hogy miről beszélek?
– Azt hiszem.
– Most minden megváltozott. Barbarával nem egy természeti csapás végzett. Megölte valaki, aki igyekezett úgy beállítani a halálát, mintha azért a Jégcsákányos lett volna felelős. Aki megölte őt, hidegen és számítóan cselekedett. – Becsukta egy pillanatra a szemét, az arca bal felén egy izom rángani kezdett. – Éveken keresztül azt hittem, ok nélkül ölték meg – folytatta –, és ez szörnyű érzés volt, de most kiderült, hogy nem ok nélkül halt meg, és ez még rosszabb.
– Az.
– Elmentem Fitzroy detektívhez, hogy megtudjam, mihez akarnak kezdeni. Igazából nem is személyesen hozzá mentem. Az egyik helyről a másikra küldtek. Nyilván azért, hogy elvegyék a kedvemet. Végül Fitzroy nyomozónál kötöttem ki, aki azt közölte velem, hogy semmit sem fognak tenni Barbara halála ügyében.
– Mit várt tőlük, mit csinálnak?
– Hogy újra nekiállnak nyomozni. Fitzory aztán elmagyarázta, hogy az elvárásaimnak nincs realitásuk. Először dühös lettem, de Fitzroy valahogy megnyugtatott. Az ügy kilenc éves, mondta. Akkor sem voltak érdemi nyomok és gyanúsítottak. Most meg aztán végképp nincsenek. Évekkel ezelőtt feladták, hogy megoldják azt a nyolc gyilkosságot. Az, hogy most abból a nyolcból hetet le tudnak zárni, szinte ajándék. Nem zavarta sem őt, sem mást, akivel beszéltem, hogy egy gyilkos járkál szabadlábon. Persze ha jól tudom, elég sok gyilkost nem sikerül elfogni…
– Attól tartok, nem.
– De engem érdekel ez a gyilkos. – Kis keze ökölbe szorult. – Csak olyasvalaki ölhette meg a lányomat, aki ismerte őt. Valaki, aki ott volt a temetésen, valaki, aki úgy tett, mintha gyászolná őt. Az istenit neki, ezt nem tudom elviselni!
Pár percig csak hallgattam. Elkaptam Trina tekintetét, és rendeltem egy italt. Most tisztán, csak magában. Kávéból eleget ittam. Amikor meghozta az italt, a felét ledöntöttem, és éreztem, ahogy a melege szétárad bennem, és egy kicsit elűzi a nap hidegét.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem.
– Azt akarom, hogy tudja meg, ki ölte meg a lányomat.
Nem voltam meglepve. – Ez szinte lehetetlen – feleltem.
– Tudom.
– Még ha lett is volna valamiféle nyom, kilenc éve volt rá, hogy kihűljön. Mit tehetek én, amit a zsaruk nem?
– Megpróbálhatja. Mert ők még ezt sem teszik meg. Vagy azért, mert nem lehet, vagy azért, mert nem akarják. Végülis mindegy. Nem hibáztatom őket, amiért nem élesztik fel az ügyet. De én semmit nem tehetek ez ellen, viszont magát felbérelhetem.
– Nem egészen.
– Hogy mondta?
– Nem bérelhet fel – válaszoltam. – Én nem vagyok magándetektív.
– Fitzroy azt mondta…
– A magánnyomozóknak van engedélyük – folytattam. – Nekem nincs. Űrlapokat töltenek ki, három példányban írnak jelentést, elszámolnak a költségeikkel, adóbevallást nyújtanak be. Én meg nem.
– Akkor mivel foglalkozik, Mr. Scudder?
Vállat vontam. – Néha teszek egy szívességet valakinek – feleltem. – És néha az a valaki cserébe pénzt ad nekem. Cserébe a szívességért.
– Azt hiszem, értem.
– Valóban? – Ledöntöttem az italom maradékát. Eszembe jutott a holttest a brooklyni konyhában. Fehér bőr, a szúrásnyomok mellett apró, fekete vércseppek. – Maga azt akarja, hogy a gyilkos a törvény előtt feleljen a bűnéért – mondtam. – Nem árt tisztában lennie azzal, hogy ez kizárt. Még ha szabadon is jár a gyilkos, még ha meg is lehet tudni, ki ő, nos, még akkor sincs bizonyíték, ami kilenc év után is használható lenne. Nincs a konyhai fiókban egy vérfoltos jégcsákány. Lehet, hogy szerencsés leszek, és valami nyomra bukkanok, de semmi olyasmire, amit egy esküdtszék elé lehetne tárni. Valaki megölte a lányát, megúszta, és ebbe maga beleőrül. Az nem lenne őrjítőbb, ha tudná, hogy ki a gyilkos, és semmit sem tehet ellene?
– Ennek ellenére én tudni akarom.
– Olyasmire is fény derülhet, aminek nem fog örülni. Maga mondta: valaki szándékosan ölte meg a lányát. Oka volt rá. Jobb lenne, ha nem akarná ismerni ezt az okot.
– Talán.
– De maga tudni akarja.
– Igen.
– Nos, beszélhetek pár emberrel. – Elővettem a tollamat és jegyzetfüzetemet, új oldalon kinyitottam, a tollról lehúztam a kupakot. – Akár kezdhetjük az elején – mondtam.
Majdnem egy óráig beszéltünk, és rengeteget jegyzeteltem. Rendeltem egy dupla bourbont, és beosztottam. London Trinával visszaküldte az italát, és rendelt inkább egy kávét. Mire végeztünk, Trina kétszer töltötte tele a bögréjét.
London Westchester megyében élt Hastings-on-Hudson-ben. Akkor költöztek oda a városból, amikor Barbara ötéves volt, a húga, Lynn pedig három. Hat évvel Barbara halála után, alig három éve a felesége, Helen meghalt rákban. Azóta egyedül élt a házban, amit néha el akart adni, de eddig még nem keresett ingatlanügynököt. Előbb vagy utóbb úgyis el kell adnia, utána meg vagy a városba költözik, vagy egy kisebb kertes házba Westchesterben.
Barbara huszonhat éves volt, amikor meghalt. Ha élt volna, akkor a harmincötöt töltötte volna be idén. Gyereke nem volt. Amikor megölték, két hónapos terhes volt, amiről London csak a lány halála után szerzett tudomást. Ahogy ezt elmondta, hangja megbicsaklott.
Douglas Ettinger Barbara halála után pár hónappal újra megnősült. Szociális munkásként dolgozott, de miután Barbara meghalt, felmondott, és a kereskedelemben helyezkedett el. A második feleségének egy sportszerboltja volt a Long Islanden, és miután összeházasodtak, Ettingert bevette üzlettársnak. Mineolában éltek két vagy három gyerekkel, London nem tudta pontosan. Ettinger eljött a felesége temetésére, London azóta nem hallott felőle, és a második feleségével sem találkozott.
Lynn London egy hónap múlva lesz harmincnégy. Chelsea-ben élt, és negyedik osztályosokat tanított egy magániskolában a Village-ben. Nem sokkal Barbara halála után férjhez ment, de alig két év elteltével szétköltöztek, majd elváltak. Gyerek nincs.
London másokról is beszélt. Szomszédokról, barátokról. Az óvoda vezetőjéről, ahol Barbara dolgozott. Egy kollegájáról. A legjobb barátnőjéről a főiskolán. Néha emlékezett nevekre, néha nem, de mondott annyit, amin el tudtam indulni. Persze ez nem jelentette azt, hogy el is jutok valahova.
Gyakran elkalandozott. Hagytam, hadd beszéljen, nem akartam visszaterelni a főtémára. Úgy gondoltam, jobb képet kapok így a halott nőről, de nem sikerült. Megtudtam, hogy Barbara csinos volt, tinédzserként népszerű, az iskolában jól tanult. Szeretett másokon segíteni, gyerekekkel dolgozni, és nagyon vágyott saját családra. Egy olyan nő képe bomlott ki előttem, akinek csak erényei voltak, azok is erősek és megingathatatlanok, gyerekből felnőtt lett, felnőttből halott. Volt egy olyan érzésem, hogy London nem ismerte valami jól a lányát. Túl sokat dolgozott, a lányát csak apaként ismerte, önálló emberként, személyiségként alig.
Ez nem ritka. Sokan csak akkor ismerik meg a gyerekeiket, amikor azok is szülők lesznek. De Barbara ezt nem érte meg.
Amikor elfogyott a mondanivalója, átfutottam a jegyzeteimen, majd becsuktam a jegyzettömbömet. Azt mondtam neki, meglátom, mit tehetek.
– És pénzre is szükségem lesz – tettem hozzá.
– Mennyire?
Soha sem tudom, mi alapján állapítsam meg, mennyiért dolgozok. Mennyi a túl kevés, mennyi a túl sok? Tudtam, hogy szükségem van pénzre – ez egy krónikus állapot nálam –, és azt is, hogy London nem panaszkodhat. A biztosítási ügynökök vagy sokat keresnek, vagy keveset. Úgy láttam, hogy csoportos vállalati biztosításokat eladni kifejezetten jó üzlet lehet. Fejben feldobtam egy huszonötcentest, és bejelentettem, hogy ezerötszáz dollárt kérek.
– És azért mit kapok cserébe, Mr. Scudder?
Nem tudom pontosan megmondani, feleltem. – Az erőfeszítésemet – folytattam. – Addig dolgozok az ügyön, amíg valamit ki nem derítek, vagy kiderítem, hogy nincs mit kiderítenem. Ha ez utóbbi az előtt történik, hogy elköltöttem volna a pénzét, a maradékot visszakapja. Ha úgy érzem, szükségem van még pénzre, szólok. Akkor meg eldöntheti, akar-e még adni vagy sem.
– Ez meglehetősen szokatlan.
– Megértem, ha nem tetszik magának.
Ezen elgondolkodott, de nem mondott semmit. Ehelyett elővette a csekkfüzetét, és megkérdezte, kinek a nevét írja rá. Matthew Scudder, feleltem. Odaírta a nevemet, kitépte a füzetből, és letette közénk az asztalra.
Nem vettem fel. – Tudja – mondtam –, nem csak én vagyok a rendőrség egyetlen alternatívája. Számos komoly, sok nyomozót foglalkoztató detektívügynökség működik, ráadásul nálam sokkal rendszerezettebb, hagyományosabb módon. Részletes jelentést tesznek, minden egyes centtel elszámolnak. És sokkal több erőforrás áll a rendelkezésükre.
– Fitzroy detektív ezt is elmondta, és ajánlani akart pár nagyobb céget.
– Inkább engem ajánlott?
– Igen.
– Miért? – Egy okot tudtam, de azt nem osztottam meg Londonnal.
Ez volt az első alkalom, hogy elmosolyodott. – Azt mondta, hogy maga megszállottan tud dolgozni.
– És?
– Azt mondta, hogy maga akár annyira beleáshatja magát az ügybe, ahogy egy ügynökség soha nem tenné. Meg azt is, ha maga valamibe belemélyeszti a fogát, nem ereszti. A végén meg azt, hogy ugyan nincs sok esélye, de maga mégis kiderítheti, ki ölte meg Barbarát.
– Ezt mondta? – Fogtam a csekket, megnéztem, és félbehajtottam. – Nos, Fitzroynak igaza van – vontam vállat. – Akár ki is deríthetem.
(Block: Döfés a sötétben, Agave, Bp., 2007)
