„Bármilyen emésztő is valaminek a hiánya, a jóllakottság még rosszabb.
Tehát íme, a gondolat: az a sorsunk, hogy éhesek legyünk.”
Lionel Shriver írhat akárhány könyvet, mindig a Beszélnünk kell Kevinről írójaként fogják azonosítani, holott azóta megjelent könyvei kivétel nélkül olyan kurrens témákkal foglalkoznak, mint a gazdasági válság és következményei (ide sorolható friss disztopikus regénye, a The Mandibles: A Family, 2029-2047) vagy az amerikai egészségügyi rendszer kritikájaként is felfogható Ennyit erről. Közben pedig Shriver nagyon ért ahhoz a bonyolult katyvaszhoz is, melyet a legtöbben emberi kapcsolatokként ismerünk vagy próbálunk megismerni egy életen át. A Születésnap után című regénye például egy házasság esetleges felbomlása vagy megmaradása ürügyén szálazta szét a három szereplő közötti érzelmi fonalakat, a magyarul legutóbb megjelent Nagytestvér fókuszpontja pedig a külvilág felé összezáró, érzelmileg ugyanakkor szintén nagyon labilis testvéri viszony lesz. Az a családilag determinált kapocs, ami miatt Shriver hősnője csapot-papot-házasságot hátrahagy, és hisz abban, hogy egymaga megmentheti egy ember életét. Még ha esetleg az az ember nem is akarja ezt. A hét könyve a Nagytestvér.
Pandora negyvenes nő, aki kiegyensúlyozott házasságban él ételfasiszta férjével, Fletcherrel és a férfi előző házasságában született két tinédzser gyerekével. A mindennapok eseménytelenségét Pandora bátyjának, a leszállóágban lévő, épp a hajléktalanság küszöbén toporgó jazz-zongorista Edisonnak a felbukkanása kavarja fel. Az első meglepetés rögtön a reptéren éri a nőt, aki egészen egyszerűen nem ismeri fel a bátyját. Igaz, hogy évek óta nem látták egymást, önmagában ez azonban talán nem lenne elég ok arra, hogy Pandora elsőre átnézzen a testvérén.
Lionel Shriver: Nagytestvér
Fordította: Komló Zoltán, Gabo Kiadó, 2016, 368 oldal, 3990 HUF
A helyzet az, hogy Edison csúnyán meghízott. Nem csak simán kövér, hanem nagyon-nagyon kövér. Az a típus, akit a repülőgépről kerekesszéken tolnak le a stewardessek, akinek a pincér külön széket kerít az étteremben, és aki alatt, félő, hogy egyszer eltörik a vécécsésze. Edison beköltözik Pandoráékhoz: a hivatalos magyarázat szerint csupán addig, amíg megkezdődik európai turnéja, ami testvérek között is laza két hónapot tesz ki. Ez a két hónap azonban maga a nagybetűs pokol a testét aszketikus módszerekkel formában tartó és kizárólag bioételt fogyasztó Fletchernek.
Edison útját törött bútorok, fényesre nyalt tálak, és üres élelmiszeres dobozok szegélyezik. Pandora nem vak, látja, hogy a fivére a vesztébe rohan, de nem teszi szóvá a féktelen falánkságot. A két hónap elteltével ugyanakkor ő az, akinek rendkívül súlyos döntést kell hoznia: vagy útjára engedi a bátyját (megmentve és visszaállítva ezzel a családi békét, megkockáztatva ugyanakkor, hogy a férfi belehal a kövérségéből adódó szövődményekbe), vagy a sarkára áll, és megpróbálja megmenteni Edison életét. Pandora az utóbbi mellett dönt: a családjának ideiglenesen hátat fordítva lakást bérel kettejüknek. Úgy számol, hogy nagyjából egy év kell ahhoz, hogy a férfi visszanyerje régi formáját, már ha addig Edison nem botlik meg, mint arra Fletcher kárörvendően többször is rámutat.
A Nagytestvért Lionel Shriver Gregnek ajánlotta, „aki kivétel nélkül minden alkalommal hihetetlenül örült, ha valami jó történt velem, és akinek drámai, fantasztikus és elképesztő élete mellett mindenféle fikció elhalványul”. Greg az írónő bátyja volt, akinek alakja a regénybeli Edisont ihlette. Shriver 2009 novemberében cikket írt a Guardiannek A bátyám halálra zabálja magát címmel, melyben részletesen beszámolt Greg történetéről, egészségügyi problémáiról, a kövéreket ért sérelmekről („A ducik az az alcsoport, melyet még mindig anélkül lehet gúnyolni a BBC-n, hogy az állásoddal játszanál.”), és arról, hogy attól fél, a súlyproblémák megölik a bátyját. A cikk megírását követő napon Greg meghalt, 55 éves volt.
A Nagytestvér cselekményét alapvetően mégsem Greg személye inspirálta, sokkal inkább az a kérdés, hogy megmenthette volna-e őt. Egy másik cikkben Shriver a regényt egyfajta pótléknak nevezte: ha már nem menthette meg a bátyját a valóságban, a regényben ilyenformán kísérletet tett rá. A Nagytestvér ugyanakkor nem csak a gyászoló testvér óhajának fiktív kivetülése: Shriver már a Születésnap utánban is (kritikánk róla ITT) egyetlen alaphelyzetből kiindulva és a „mi lett volna, ha” gondolatmenetét követve pattintott ki alternatív valóságokat. Ám hogy eddig eljussunk, végig kell járnunk azt a kanosszát, amelyen Pandora elkíséri Edisont.
Ahogy haladunk előre a történetben, az amúgy rendszeresen mozgó és az étkezésére nagy gondot fordító Shriver klasszul szétveri mindazokat az előítéleteket, amelyeket mindannyian – kövérek, soványak, gyakorló fogyókúrázók, rutinos visszaesők – gondolunk a testsúlyról, és arról, hogy a testméretünk mennyire határozza meg a közösségben elfoglalt helyünket. Shriver/Pandorának az egyik legnagyobb félelme ugyanis épp az, hogy hiába tehetséges, szórakoztató, jólelkű stb. fickó a fivére, ha az emberek csak arra emlékeznek majd, hogy milyen KÖVÉR volt. A nő kétségbeesetten próbálja feltárni azokat az okokat, amelyek a férfi életében a kontrollálatlan zabáláshoz vezettek, kockáztatva ezzel akár a saját családi boldogságát. És miközben ezt teszi, rájön, hogy társas életünk kereteit mennyire meghatározza az evés, kettejük kapcsolatában paradox módon azonban mégis az evés hiánya lesz az a kapocs, amely minden eddiginél közelebb hozza őket egymáshoz. A tökéletes test és ezzel a tartós boldogság elérése ugyanakkor csak illúzió, mint arra a regénybeli Pandora is hamar rájön, akárcsak az, hogy akarata ellenére megmenthetünk bárkit is.