B+Murakami Haruki: Kafka a tengerparton, Bp., Geopen, 2006, 2990 Ft
Murakamiról írtunk már elismerő kritikát és kaptunk is rá elmarasztaló kommentet, de most megint szeretjük a szerzőt, ez van. Felszínes megközelítésben a Kafka a tengerparton nem több a már-már megszokottá vált divatos-japán-kult-maszlagnál. Pedig.
Az egyik szál egy tizenöt éves félárva fiú története, aki elszökik otthonról, a másik egy hatvanéves analfabéta öregemberé, aki akarata ellenére kényszerül otthagyni jól megszokott és biztonságot nyújtó környezetét. Az öregúr, habár sem írni, sem olvasni nem tud, képes a macskákkal társalogni. Mindketten Tokióból indulnak el. A két történet pedig a végén összekapcsolódik, de mindezt olyan lassan teszi, amennyire csak lehet.
Viccnek tűnhet, de nem az: Murakami 2006-ban a Franz Kafka díjat a Kafka a tengerparton című regényéért kapta meg. (magyar vonatkozás: 2005-ben Nádas Péter vehette át ugyanezt az elismerést.) Az jutott eszembe rögtön, hogy ha a könyv rossznak bizonyul, akkor lehet majd viccelődni ezen a név-összefüggésen. Mondjuk úgy, hogy némi iróniával megjósolom a következő Murakami-opusz címét: Nobel a nagyvárosban. De nem. A regény nagyon jó, Japánban érthetően lobbiznak Murakami irodalmi Nobel-díjáért.
A könyv végig a lektűr és a szépirodalom határán egyensúlyoz, és talán kimondható, hogy végeredményben inkább lektűrös, ami egyáltalán nem probléma. Murakami nagy hangsúlyt fektet a jellemekre, a lélek rezdüléseire, amik annak ellenére működnek, hogy néha eléggé elnagyoltak. Több híres lektűríró könyveivel (pl. Paulo Coelho) ellentétben ugyanis a Kafka a tengerparton nagyon őszinte és tiszta szöveg.
A regény egész szerkezete és világa egy Yeats-mondat köré szerveződik: „A felelősség az álmoknál kezdődik.” (193. o.) Ezt a felelősséget bemutatván beszél Murakami a magára maradt emberről, amit készséggel el is hiszünk neki. Ebben a gyakorlatilag letehetetlen könyvben az álmok és a valóság viszonya olyan egységes, mégis ellentmondásos hangulatot teremt a regény (és az olvasó) világában, hogy végül nagyon nehéz kikeveredni belőle.
Murakami nagyon sok nyugati utalást használ. Beethoven Főherceg-triójáról (Op. 97.) például olyan sokat és olyan szeretettel ír, hogy az olvasást megszakítva elrohantam a könyvtárba kikölcsönözni a művet. Kíváncsi lennék azonban a regény speciálisan japán szimbolikájának a magyarázatára is. Egy – a japán kultúrával sokat foglalkozó – barátomtól azt hallottam például, hogy a tenger a félelmet és a szorongást szimbolizálja a felkelő nap országában, nem pedig a szabadságot és a határtalanságot, mint a nyugati kultúrkörben. Természetesen a regény ilyen magyarázatok nélkül is érthető és élvezhető.
„A világ sora az, hogy mindnyájan szétesünk és eltűnünk, mert a rend maga a megszűnésből és az eltűnésből van összerakva.” (494. o.) A fentebb említett Yeats-idézet mellett ezt a mondatot érzem a regény kulcsának. Ennek tükrében ugyanis, ha biztos tudást nem is, de egy a bizonyosságnál erősebb sejtést mindenképpen kapunk a regény álomvilágának működéséről és mechanikájáról.
Murakami könyvének egyetlen gyenge pontja az utolsó, feleslegesen giccses és szájbarágós fejezete. Például nekünk sokkal jobban tetszett volna ez zárómondatnak: „– Uraim, elérkezett a tűzgyújtás ideje – mondta, és felnézett a világosodó keleti égboltra.” (677. o.)
