Fotó: Valuska Gábor
Lassan húsz éve jelent meg a Zöldvendéglő, mellyel az utóbbi évek magyar irodalmának egyik legszövevényesebb regénysorozatát indítottad el: tudtad már akkor is, hogy így lesz, vagy elvesztetted az irányítást az anyag felett és önálló életre kelt a szöveg?
Nem tudtam, de azért az irányítást nem vesztettem el. Véletlenszerű története van. Nyolcvankilencben járunk, nekem eszem ágában nem volt írni, pedig hát akkor a New York-házban dolgoztam, ott volt a Szépirodalmi Kiadó. Akkoriban alakult meg a Pannónia utcában az első magán könyvkiadó, a Maecenas. Régi kollégám, barátom, Szántó György Tibor lett a társtulajdonosa, és nem is velem, hanem a feleségemmel találkozott az utcán és mondta, hogyha a Béla valamit ír, vigye el, nem azt mondom, hogy kiadjuk, de szívesen megnézzük. Gondoltam, dehogy, nem írok én semmit, de el volt ültetve a bogár. Rájöttem, hogy nekem van egy regényem. Valahogy megvolt, én sem vettem észre, összeállt. Akkoriban volt négy éves a nagyobbik fiam. Még a Dózsa György úton laktunk, onnan költöztünk ki Fótra. Szoba-konyhás-fürdőszobás lakásban laktunk, a mosógép tetejére pokrócot tettem, rá az írógépet, ott írtam ezt a regényt, csak úgy folyt ki az egész. Odaadtam a feleségemnek, hogy olvassa el, azt mondta, nem rossz. Szántó Gyuri aztán lelkendezve felhívott, hogy ez az, satöbbi, satöbbi, és a regény megjelent. Rettenetesen büszke voltam, majd elszálltam Nagyon furcsa állapot volt, ugyanis nem vagyok kimondottan irodalmár alkat a szó klasszikus értelmében, nem élek irodalmi életet, sőt taszít is a túlzott belterjesség. Szántó Gyuri viszont azt tanácsolta, hogy folytassam. Mondtam, jó, de mit? És egyszer csak ott találtam magam, ahol most vagyok. Persze felmerül a kérdés, hogy ha Gyurival nem találkozunk, akkor írok-e bármit is? Nem tudom.
