Pókember szerelme meghal! Maga Pókember hal meg! De Pókember csak egy klón! Aztán Pókember meghal! (Megint.) Így próbálták sokkolni a Marvelnél a hálószövő rajongóit az utóbbi bő fél évszázadban.
A Zöld Manó megöli Gwen Stacyt (The Night Gwen Stacy Died: The Amazing Spider-Man #121-122, 1973)
Az ilyesmi akkoriban egyszerűen nem volt szokás. Manapság az ember már a vállát se nagyon vonja meg, ha a szuperhős aktuális szerelme elhalálozik, egyrészt mert a Marvel és a DC képregényeiben gyakrabban térnek vissza a karakterek a halálból, mint a statiszták egy zombifilmben, szóval mindenki tudja, hogy semmi nem véges. Másrészt azért, mert a főhős drámájának, motivációrendszerének felrázása miatti csajölés az egész történetmesélő szórakoztatóipar egyik legelkoptatottabb sablonja (Rozsomáknak már annyi nőjét nyírták ki, hogy egy kisebb temetőt meg lehetne tölteni velük, és az efféle plot device-nak még neve is van: „nő a hűtőszekrényben”, egy Zöld lámpás-képregény nyomán, amiben a főhős barátnőjét megölte az egyik ellensége, a holttestét pedig… – de ki tudod találni). ’73-ban azonban példátlan, és a szó legigazibb értelmében sokkoló volt, hogy a Zöld Manó lehajította egy hídról Pókember szerelmét, akit a főhős nem tudott megmenteni (illetve az egyik teória szerint maga a megmentési kísérlet okozta a lány vesztét). A The Night Gwen Stacy Died jelentőségét az is demonstrálja, hogy többek közt ezt tartják felelősnek abban, hogy véget ért az amerikai képregények ártatlanabb ezüstkora, és megkezdődött a sötétebb, érettebb történetekkel operáló bronzkor. 
Kraven „megöli” Pókembert (Kraven utolsó vadászata/Kraven’s Last Hunt: Web of Spider-Man #31-32, The Amazing Spider-Man #293-294, The Spectacular Spider-Man #131-132, 1987)
J. M. DeMatteis magyarul is megjelent képregénye az egyik legsötétebb, legnyomasztóbb, egyben pedig legjobb Pókember-történet, amit valaha írtak. A Kraven utolsó vadászata a ’80-as évek második felének terméke, azé az időszaké, amiben a médium „hivatalosan” is nagykorúvá vált: ekkor jött ki a Watchmen, a The Dark Knight Returns, a Born Again (Fenegyerek), és már a kanyarban volt a Sandman is. Ezek mind komplex, tartalmas sztorik voltak, amik a nem egyszer igen egyszerűen (bár hatásosan) meghatározott karakterek mélyére ástak. A Kraven utolsó vadászatában Kraven látszólag megöli Pókembert, és átveszi a helyét, hogy bebizonyítsa, jobb és több nála. Peter persze visszatér (Kraven csak kábító lövedéket használt ellene – ahogy kimászik a sírjából, az a karakter történetének egyik leginkább ikonikus pillanata), de a szuperhős jogos, kielégítő, katartikus bosszúja és győzelme a műfajtól egészen példátlan módon elmarad.
Pókember csak egy klón! (Clone Saga: túl sok szám ahhoz, hogy felsoroljam, 1994-1996)
Ó, azok a ’90-es évek… azok a rettenetesen izzadságszagú, bullshittal felfújt ’90-es évek… Az évtized elején a képregényipar akkora boomot élt át, hogy a fal adta a másikat. Volt vagy húsz X-Men-sorozat, a Todd McFarlane sztorijával (Torment) indult új Pókember-széria első száma pedig rekordeladásokat produkált. Később aztán összeomlott az egész, és a Marvel 1996-ban csődöt jelentett be (azóta persze a cég és a piac is bőven helyreállt). A korszakot leginkább a túlzások jellemezték, mind történetek, mind rajzstílus terén (köhh, Rob Liefeld, köhh), és a Clone Saga annak a „bántsuk a főhőst, amennyire csak lehet” trendnek az eredménye volt, amelyik nem sokkal korábban a Superman halálát és a Batman: Knightfallt is kitermelte (utóbbiban törte el Bane a sötét lovag gerincét). A két évig futott sztoriban kiderült, hogy Peter Parker egy korábbi, halottnak hitt klónja (egy 1975-ös képregényből) nem csak, hogy életben van, de valójában nem klón, hanem ő az igazi Peter Parker – az olvasók egyszer csak azzal szembesültek, hogy az utóbbi 19 évben egy Pókember-klón történetét követték figyelemmel. Természetesen egy nagy rakás szerencsétlenség lett az egészből: túl sokáig húzták, túlbonyolították (az alkotók végül elismerték, hogy ők maguk sem tudták, hová tart ez az egész, amikor írták), de legalább a „ki az igazi/ki a klón” tényállást visszafordították végül. 
Pókember felfedi identitását a világ előtt (Polgárháború/Civil War, 2006-2007)
Az itthon is megjelent Polgárháborúban a szuperhős-társadalom két részre szakadt a regisztrációs törvény miatt: az egyik részét Amerika Kapitány vezette, és ragaszkodott a jelmezes igazságosztók identitásának és szabadságának megőrzéséhez, a másik viszont, Vasember vezetésével, a szuperhős-tevékenység legalizálását és kormányzati hatáskör alá szervezését propagálta. Pókember az utóbbi oldalra állt (eleinte), és hogy elkötelezettségét bizonyítsa, levette a maszkját a nyilvánosság előtt, és bejelentette, hogy ő Peter Parker. Az identitás felfedésének lépése nyilván paradigmaváltó jelentőségű a karakter szempontjából, bár ezt a „sokkot” a későbbi események teljesen lenullázták. A sztori először az érdektelen és nyögvenyelős Back to Blackbe vezetett, onnan pedig a mára hírhedt, házasságeltörlő One More Daybe, ami akár maga is szerepelhetne a listán (kivéve, hogy nem annyira „sokkoló”, mint inkább csak szar), és amiben Peter alkut kötött Mephistóval, hogy a világ felejtse el, ki is ő valójában a maszk alatt. Innentől kezdve brutálisan mély és mocskos kreatív gödörben volt a Pókember, egészen addig, amíg meg nem kapta az írói teendőket Dan Slott. Apropó…
Doctor Octopus az új Pókember (The Amazing Spider-Man #698-700, 2012)
Erről már írtunk korábban: Pókember egyik legnagyobb ellensége, Doctor Octopus a halálán van, ám mielőtt elpatkolna, kicseréli az elméjét a hálószövőével. A doki a főhős testébe költözik, a főhős pedig a doki ráktól ostromlott – és a küzdelmet végül feladó – porhüvelyébe. A The Amazing Spider-Man 700. száma Pókember halálával, és a gonosz győzelmével ér véget, bár Dan Slott visz némi csavart az eseményekbe: életének utolsó pillanataiban Peter hatással tud lenni gyilkosára, és meggyőzi Octopust, hogy képességeit hozzá hasonlóan a jó ügy érdekében használja. A doki pedig úgy dönt, hogy jobb Pókember lesz, mint ellensége volt (ld. még: Kraven). Az ebből a nagyszerűen kivitelezett sztoriből kinőtt The Superior Spider-Man épp nemrég ért véget (értsd: ahogy az várható volt, Peter visszatért a halálból), de a lényeg nem is ez. Hosszú idő óta a Dying Wish volt az első igazán „sokkoló” Pókember-történet. A rajongók egy része óriási felháborodással fogadta nem pusztán a hős elpatkolását, hanem annak körülményeit is: Dan Slott konkrétan fenyegető leveleket kapott, és némelyikből még rendőrségi ügy is lett. Pedig egyébként szenzációsan jó munkát végzett, és neki köszönhető ,hogy a Pókember az utóbbi években folyamatosan az egyik (?) legjobb szuperhős-képregény. 
+1: Peter Parker halála (Ultimate Spider-Man #156-160, 2011)
A fentiek a Marvel „fő” univerzumának kánonjából valók, viszont mindenképpen meg kellett említenem legalább ezt az egy sztorit az Ultimate világból is. Merthogy Peter Parker meghal benne. Persze, Peter Parker ott is, meg a fő univerzumban is „meghalt” már egy párszor, de azokkal ellentétben a 2011-es Death of Spider-Man tényleg komolyan veszi a címét: Peter azóta sem tért vissza, ellenben egy új, fiatal hős, Miles Morales vette át a szerepét. A főhős halála ráadásul nem is akármilyen: nem annyira egy nagy, eposzi, hősi önfeláldozás, mint inkább egy rosszul elsült csata. Ellenségei összefognak, és legyőzik, az utolsó képeken a gyilkos, őrült Norman Osborn önelégülten vigyorog. Kemény.
+ még 1: Peter Parker szupercool! (Pókember 3)
Mindez persze semmi, mondom, abszolút, totálisan SEMMI ahhoz a sokkhoz képest, amit a világnak Sam Raimi és Tobey Maguire miatt kellett átélnie. Én pl. azóta sem hevertem ki teljesen.
