A-
Sajó László: öt és feles, Osiris-Magyar Narancs, 2008, 2980 HUF.
Ezeken a szövegeken nőttem fel (és még mindig). Hétről-hétre olvasom Sajó Narancs-beli egotripjeit, mintha ő is és én is edzenénk, hol magunkat, hol egymást, hol a magyar rögvalót, hogy megtudjunk valamit az életről, és mindezt az egyetlen létező és működő nyelven, a futball segítségével, ami minden elbeszélhetetlen érzelmet képes leírni.
Sajóval és egy szomorú, általam kevésbé ismert világgal nőttem fel, amelyben a beszélő letűnt korok gyermekeként bolyong. Örökké bolygó csatár ő, aki soha nem állhat meg, mennie kell különböző öltözőkbe, szívni be a bemelegítő krémet, állni a szögletzászlónál, és elmerengeni. Mindehhez Sajó megtalálta a nyelvet, és kapóra jött neki ebben a rendszerváltás utáni történet nélküli Magyarországban, ahol korábban a futball minden volt, ma meg semmi, hogy megírja a rendszerváltás utáni világunkat.
Sajó, ez a különleges, nem e korba, ebbe az átpolitizált és elüzletiesedett futball világba való író mindent tud az ismeretlen pályákról, az elhagyott temetőkről és a városok on átívelő kocsmahálózatokról, amelyek úgy fonják be a teret és az időt, hogy nincs áldozat, amelyik megúszhatná.
Öt korsó sör és egy feles, ami egyben a kitágított biztonsági zónája a kapusnak, a legtutibb ziccerek helye, ahol megannyi csatár ment a mennyekbe, csak Sajó nem. Sajó ott áll az öt és felesen, miközben tér és idő sem mozog, kimerevítve a lövés előtt: Sajó ebben a legjobb: csak leírja a pályát, az ellenfelet, a kiskocsmát, a társadalmunkat, Magyarországot vagy az unikumot. Mindezt olyan metaforikus körülírásokkal, vendégszövekkel, bibliai utalásokkal, amelyek nem a hagyományos prózanyelvet, hanem egy líraibb megszólalást idéznek elő. A kötethez Burger Barna készített fotókat, amelyek többek illusztrációnál, szöveg nélkül mesélik el Sajó, és így a rendszerváltás világát és történeteit.
A tárcákban két biztos szereplő van, az alteregó, K. Dezső, és annak barátja, E. Kornél, e két nyomasztó és egyben játékosságra késztető irodalmi alak, akik utat mutatnak és szentségelnek, ha kell. Németh Gábor kritikájában olyan szépen megfogalmazta, milyen irodalmi hagyományba illeszthető be Sajó prózája: "Sajó művészete nagyszerű hagyományba illeszthető – Mándy, Tar legjobb pillanatai, érintőleg Szíjj, némi Zeke, csak Sajó szárazabb, a szó kocsmai értelmében, aztán persze Szív Ernő, távolról kis Esterházy és Lábass, természetesen. Miközben egyikre sem hasonlít. Csak éppen értelmes olvasatok nyílnak a beidézett urak felől. Flaenurök, mondhatnám összefoglalóan, de a flaneur gigerli, van benne valami Csele udvariasságából, minimum pörget az ujjai között egy bambuszpálcát." Annyit tennék hozzá, hogy nekem talán a Tar Sándor-os szocioborzalom a leghangsúlyosabb ezek közül, mivel olyan kisemberről beszél (magáról, az elbeszélőről, a volt focistáról), aki elbírhatatlan élettel és sorssal van megáldva, ezért csak áll összegörnyedve a félpályánál, mint egy Albert Flóri-utánzat, és piheg.
