Na ez már az irodalomról szól, istókuccse!

A modern wuxia xiashuo gyökerei egyrészt a Tang-dinasztia un. chuanqi (prózai epikus) regényeiből - ezekben már megtalálhatóak a késő-wuxiára jellemző motívumok (bosszú, természetfeletti események, stb.) -, illetve a Song-dinasztia huaben történeteiből származtathatóak. A huaben kifejezés az éra históriásainak szedett-vedett, minden kézzelfogható anyagra lefirkantott sztorijaira, pontosabban az ilyesfajta, szó szerint multi-mediális, instant könyvekre vonatkozik – a legnagyobb ellenséget, a feledést minden rendelkezésre álló módon megpróbálták legyőzni.

A következő alműfajok léteztek: yinzi’er (kísértethistóriák), gongan (detektíves sztorik, urambocsá’ krimik) és tie qi’er (kalandos, hősiséget magasztaló történetek). A legjelentősebb wuxia úttörők azonban a Ming és Qing-dinasztia alatt alkottak: ekkor született pl. a Vízparti történet füzére, amely kalandregényként és az establishment kritikájaként egyaránt olvasandó, vagy az igazságtevő Dee bíró országjárását taglaló sztorik, amelyek népszerűsége a mai napig töretlen.

Bármennyire meglepő, az 1919. május 4-vel kezdődő változások tették lehetővé a wuxia huszadik századbeli virágzását. Az un. köztársasági érában (meg előtte, a Qingek uralkodása alatt is) a wuxia történetek ugyan be lettek tiltva, a forradalmi eszmerendszer – bár a konfuciánus eszmék tagadása volt az egyik vesszőparipája – mégis egy újfajta, friss irodalom létrejöttét propagálta. A II. Világháború után a wuxia új erőre kap, és olyan nagyszerű szerzők jelennek meg a színen, mint Huanzhu Louzhu vagy Wang Dulung, aki elsőként visz melodrámát a wuxia shiaoshuóba.

Mint a shaolin, a kínai wuxia szerzők ekkoriban szintén két csoportra oszlottak, északi és déli iskolákra. A Peking-központú északi volt a tradicionálisabb, realistább, és az istennek sem lett volna hajlandó elhagyni a történelmi kontextust. A déli iskola a sanghaji írók köré szerveződött, és az új irodalmi vonulat szelei által hagyta magát legyezgetni. A nyugati ponyvahatás egyértelműen kivehető az alkotásaikon: izgalmasabb, erősebb, lendületesebb, varázslatosabb könyveket írtak.

A huszadik század wuxia irodalmának csúcspontja, mikor Jin Yong megjelenik a színen. Ő a mai napig legnépszerűbb kínai szerző, olyan eladási rekordokkal, hogy egy Stephen King kéményseprőinasnak hat mellette. Ő a műfaj vitathatatlan királya, regényeinek legtöbbje remekmű: komplexitásukban, nyelvezetükben, cselekménybonyolításukban egyedülállóak. Jin Yong nyomában egész wuxiaszerző-generáció lép színre, akiknek műveit a filmesek és a tévések nagy szeretettel dolgozzák fel újra és újra, lankadatlan lelkesedéssel: közülük a leghíresebbek Liang Yusheng, akinek hősei, a műfajban szokatlan módon értelmiségieknek nevezhetőek, vagy Gu Long, aki magányos, önmarcangoló aszkétákat szeretett krimiszerű, ezerszer megcsavart intrikákon általzavarni.

Jin Yong (angol művészneve Luis Cha) modern wuxia-viszonylatban kb. olyan, mint az egy gyűrű: mind fölött. Regényei tele titkos társaságokkal, különleges, soha a büdös életben nem létezett harcstílusokkal, pusztító érzelmekkel és hegyromboló összecsapásokkal. A terjedelmük is gigantikus (ez többek között visszavezethető arra, hogy a legtöbbet újságokban publikálta, serial-formátumban), a történelmi háttér pedig, amelyekbe ezeket a történeteket belehelyezi, realisztikus és részletes (de KIZÁRÓLAG a történelmi háttér: maga a narratíva csak nagyon nagy jószivűséggel lehetne földközelinek nevezhető, olyannyira összetett, fantáziadús, egyszóval eredeti.)

Az ismertebb Jin Yong-klasszikusok (az angol címüket használom, mivel vagy nyomtatásban, vagy (és ez a jellemzőbb) rajongók által angolra fordítva elérhetőek a neten: The Legend of the Condor Heroes, Return of the Condor Heroes, Smiling Proud Wanderer, Duke of Mount Deer (Személyes kedvencem. Ez Jin Yong utolsó regénye, és a megelőzőektől eltérően egy megkérdőjelezhető értékrenddel bíró indivídumot, az opportunista Wai Siu Bo-t (mandarinul Wei Xiaobao) teszi meg főhősének, aki – természetesen szerény véleményem szerint – a huszadik század irodalmának legérdekesebb figurája.)

Wuxia klasszix villámkritikák – avagy a Kvantungi Borászbéka-rúgó-stílusod sehol nincs az én Gigazúzó Nankingi Gorillaaprító-stílusomhoz képest! A Három Királyság története, Vízparti történet és Nyugati utazás.

 
Luo Guan Zhong gyűjtötte csokorba azt a hétszázötvenezer figurát (helló!) felvonultató történetfüzért, amit nyugodtan nevezhetünk az eposzok eposzának (bár most inkább csak nevezzük a Három királyság történetének, mindenki más is így nevezi. Ne különcködjünk.) A Három Királyság periódusa i. sz. 165-től 265-ig terjedt. Az eposz Wei, U és Su fejedelemségek az egyesített Kína felett való uralkodásának megszerzésére való próbálkozásait taglalja. Gigantikus csatákban aprítják egymást a történet hősei, akik tábornokoktól a társadalmi létra legalsó fokán megkapaszkodó peonokig terjednek.

Száznyolc szabadságharcos száll szembe az elnyomókkal Shi Nai An és Luo Guan Zhong a tizennegyedik században szerzett klasszikusában, a Vízparti történet-ben. Ez már jóval emberibb hangvételű a Három királyságnál, elsősorban mivel a karakterek létszáma is embermértékűbb. Hűség, bátorság és önfeláldozás áll a Vízparti történet kikezdhetetlen hőseinek értékrend-listájának elején.

Hogy jutott el a buddhizmus Kínába? Nem, nem úgy mint a madárinfluenza. Tripitaka szerzetesnek kellett elhoznia Indiából, ráadásul még útitársai is akadtak, három állatisten, (köztük a képen látható Majomkirály, Szun Vu-Kung) akiknek segítségével Tripitaka (a magyar fordításban Hszüan-cang) a regényben fejezetenként legyőz egy-egy akadályt. A Nyugati utazás, avagy a majomkirály története, Vu Cseng-en kultikus regényének hatása maga megérne jó pár doktori disszertációt, könyvet és szakdolgozatot (mint ahogy meg is ért). Figurái máig szerves részei az ázsiai kultúrának, legyen szó akár pop, akár „komoly” kultúráról, a történetet pedig még a legkisebb szecsuáni gyerekek is ismerik.