Az anyák is emberek   
Általános cikkek agave a hét könyve edan lepucki

Az anyák is emberek  

Rostás Eni | 2017. november 26. |

hetkonyve_3.jpg

Egy fejlődő magzatnak elmesélt lávsztori (If You’re Not Yet Like Me, 2010, kisregény) és egy disztópiában kihordott terhesség (California, 2014) után a hiányból és az elszakíthatatlan kötelékekből építkező identitásról mond sötét, de annál szórakoztatóbb mesét Edan Lepucki. Ha nagyjátékfilmet forgatnának a második regényéből, valószínűleg az állna a plakátján: Az anyák is emberek. Ám a nézőt, aki egy Rossz anyák-típusú vígjátékra számítana, ahol nagy igazságok keverednek különböző testnedvekkel, jócskán érné meglepetés. Pedig A 17-es számú nőben nagy igazságok, különböző testnedvek, és rossznak látszó anyák is vannak. A hét könyve az ősz egyik legkellemesebb meglepetése, amelyben az anyaság művészet (mondjuk, Jackson Pollock), az élet pedig egyszerre kockázat és mellékhatás.

Lepuckit leginkább a toxikus családi minták ismétlődése foglalkoztatja, és az a kérdés, hogy a különböző generációk különféleképpen birkóznak-e meg ezzel. A 17-es számú nő a negyvenes (X generáció) Lady és a huszonéves Esther/S. (Y generáció) együtt töltött hónapjait bemutatva keresi a választ, ami kezdetben határozott igennek tűnik. Míg egyikük teljesen elzárkózik a saját anyja elől, másikuk a lehető leghitelesebben próbálja lemodellezni. Látszólag ellentétes előjelű folyamatokról beszélünk, ám a végeredmény mindkét esetben ugyanaz: felnőni végre, és elfogadni, hogy olyasmi is az identitásuk szerves részét képezi, amivel esetleg nem tudnak, nem akarnak azonosulni.

Edan Lepucki: A 17-es számú nő

Fordította: Nagy Mónika, Agave, 2017, 304 oldal, 3380 HUF

 

A kétgyermekes Lady (vagy ahogy valójában hívják: Pearl) bentlakó babysittert keres kisebbik fia, Devin mellé. Így találkozik Estherrel, aki S.-nek hívatja magát, „ami olyan mesterkéltnek tűnt, mintha egy napközis táborban vette volna fel”.  S. beköltözik a kert végében álló kisházba, és megismeri Lady másik fiát, a mutista Seth-et, aki kizárólag jelbeszéddel, Twitter-bejegyzésekkel és az iPhone-jába gépelt mondatokkal képes kommunikál. Figuráját Lepucki a saját fiáról mintázta, aki 15 hónapos koráig egyetlen szót sem szólt.

A Daniels-ház asszonya

A 17-es számú nő a plot alapján akár tökéletes thriller is lehetne, amit Hitchcock forgat egy okostelefonnal - idegen zavarja meg a családi békét, és az egyetlen szemtanú képtelen leleplezni. Mégsem zsánerkönyvvel van dolgunk, pedig a borító mindent megtesz, hogy chicknoirnak higgyük, és az egy oldalra jutó popkulturális (vagyis a magasirodalommal állítólag összeférhetetlen) utalások száma végtelen. Miközben folyamatosan fenntartja a feszültséget, Lepucki olyan ügyesen kormányozza át a történetet a szatíra, a családi dráma és a coming-of-age határára, hogy az olvasónak semmilyen hiányérzete nem marad, amiért a nagy leszámolás elmarad.  

Mielőtt S. megérkezett a családja életébe, Lady úgy döntött, szünetelteti a házasságát. Férje, Karl kiköltözött a házukból, ő pedig egyedül maradt két gyerekkel és egy határidővel – meg kell írnia a memoárját arról, milyen volt egyedülálló anyaként felnevelni Seth-et. Lepucki Andrew Solomon Alma a fájától – Különleges igényű gyerekek (Libri, 2017) című könyvében számos „türelmes, elfogadó, rendíthetetlen” szülőről olvasott, Lady figuráját pedig a szülőszuperhősök ellenpéldájául alkotta.  Az anyaság kérdéséhez három perspektívából közelít: az anyák, az apák és a lányok szemszögéből, akik nemcsak szülőként, de lehetséges jövőképként, követendő vagy kerülendő példaként is képesek látni az anyjukat.

Lady olyan erősen fókuszál a nagyobbik fiára, és a sehová sem haladó könyvére, hogy a kisebbiket szinte teljesen szem elől téveszti. Saját anyjával évek óta nem találkozott, kapcsolatukat traumaként hordozza magában, és közben nem veszi észre, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, amelyek miatt anno megszakadt: fojtogatóan szorosra húzza a családi kötelékeket, túlszereti Seth-et, és a saját traumáit vetíti ki rá.

Gazdag és különös

Lepucki nem ítélkezni akar a Lady-féle anyák felett, mindössze illusztrálni az anyaság hétköznapi csatáit és identitásformáló erejét, ehhez pedig megtalálta a tökéletes karaktert. Lady önző és végtelenül cinikus, ám cinizmusa nemcsak a világ, de saját maga ellen is irányul.

Nőnek lenni élethosszig tartó tanulás, amely azzal kezdődik, hogy hogyan töröljünk (elölről hátrafelé), és csak a halállal ér véget, mindig dicstelenül. (5.o.)

Tragikus, mennyi mindent megtudunk a férfiaktól, akikkel lefekszünk. (217.o.)

Egyre inkább közhelyként és a fiával szemben elkövetett árulásként tekint a könyvre, ez pedig lehetőséget ad Lepuckinak – aki a The Millions szerzőjeként és szerkesztőjeként testközelből ismeri az irodalmi élet működését – hogy beszóljon a futószalagon gyártott mamimemoárok szerzőinek, a mártíranyáknak, akik a nagyközönség előtt vezekelnek, amiért engedték, hogy szemük fénye csokis kekszet reggelizzen.

– Elképzeltem, ahogy halomban állnak az asztalán a kéziratok elcseszett anyák történeteivel. Szegény anya… Az emberek mindig is próbálták eladni ezt a sztorit.  (39.o.)

Nem kíméli a mindent művészetnek látó és akként is kezelő önjelölt művészeket sem, regénye a 21. századi énkultusz kritikája.

– Igazi seggfejnek tűnik – állapította meg Lady.  

– Művész.

– Ezt mondtam én is. (126.o.)

Míg Lady az anyasággal viaskodik, S. a kisházban egy performanszból, fotókból és festményekből álló komplex művészeti projektet valósít meg. Előbb saját anyját, a „funkcionális alkoholista” Kathyt, majd mások anyjának gondtalan (értsd. gyermektelen) fiatalkorát személyesíti meg. S. nemcsak a külsőségeiben idézi meg a huszonéves Kathy-t, de a saját személyiségét is átformálja a projekt miatt, és a tökéletes összhatás kedvéért egyre többet iszik. Az alkoholista dadus-szál olvastán Hitchcock azonnal megnyomná a fókusz gombot, Lepuckinek azonban nem a suspense fenntartása miatt volt szüksége az italra, hanem hogy körüljárhassa a Ceci n'est pas une pipe-problémát. Vagyis az ábrázolás (tehát valamilyen művészet) és a valóság különbözőségét.

No.17.

Ahogy haladunk előre a Lady és S. által felváltva narrált történetben, Lepucki egyre inkább rávilágít a hősei közti hasonlóságokra, sőt S. egyik fotóján valójában egy nőt csinál kettejükből. Helyenként még a hangjuk is nehezen megkülönböztethető, ám ez inkább tűnik zavarónak, mint írói szándéknak.

Hőseiben nemcsak az anyjukhoz fűződő problémás viszony, vagy a felvett név a közös, hanem az álcázás is. A 17-es számú nő valójában egy műalkotás, Karl testvérének fotója sógornőjéről, azokból az időkből, amikor Lady még nem Hollywood Hills-i feleség volt, hanem csóró egyedülálló anyuka. Miközben S. mindent megtesz, hogy álcázza valódi énjét, Lady ugyanezt próbálja tenni a fotón szereplő nővel. Itt jön a képbe ismét Magritte pipája: a művészi céllal elfogyasztott alkohol „züllöttségnek látszik”, a pénz pedig nem tünteti el a múltat. Vagyis se műalkotásnak látszani nem egyszerű, se elkerülni, hogy bárki műalkotásnak lássa az embert.

Megrázó volt, ahogy ott szerepeltem Kit alkotásán. Az nem én vagyok a képen.

– Igaza van, nem maga. Az egy kép magáról.

– Így van.

– De nem épp ettől lesz olyan erőteljes a portrékészítés? Az ember azon tűnődik, vajon mi maradt ki.  (219.o.)

Bár Lepucki gonoszabbnál gonoszabb poénokkal sorozza meg hőseit („Úgy néztünk ki, mint két színésznő egy hüvelyszárazság elleni reklámban.”), a végsőkig szolidáris velük, ezt pedig leginkább az egyszerre megható, megrázó és szánalmat ébresztő éjszakai csajbuli-jelenetben tetten érhető, ami azzal kezdődik, hogy Lady túlórát akar fizetni S.-nek a barátságáért.

Fiatal és ártatlan

Az anyaságra és a művészetre nemcsak a regénybeli nők, de a regénybeli férfiak is reflektálnak, legyenek a szerepük szerint apák vagy fiúk. S. apja a hiányzó anyai szeretetet és törődést pótolja, Karl birtoklásnak és védekező mechanizmusnak látja Lady ragaszkodását Seth-hez, Seth pedig a film nyelvén mondja el, milyen úgy élni, hogy szavakkal nem képes kifejezni magát.

Nemcsak Lady, de a nagyobbik fiú karaktere is tökéletesen eltalált, teátrális jelenetek nélkül is képes érzékeltetni a kamaszlélek mélységeit. Némasága és online kommunikációs formái alkalmat adnak Lepuckinak arra is, hogy közhelyek nélkül értekezzen a közösségi média elidegenítő és összetartó tulajdonságairól, amelyek miatt a megfelelő kontextusban még egy farokfotó (dickpic) elküldése is performansznak minősül. És annak minősül a regény is, mert a szereplők addig-addig botladoznak a saját életükben, míg az olvasó rá nem ébred, hogy amit lát, az nem fikció, hanem tükör. Edan Lepucki oda üt, ahol a legjobban fáj, de azt olyan okosan és viccesen teszi, hogy közben csak nevetni lehet.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.