Általános cikkek magyar 2001 2008 szilágyi magvető

Amikor a regényből lesz történelem

florescu | 2008. október 06. |

A+
Szilágyi István: Hollóidő, Magvető, Budapest, 2001, 2008, 544 oldal, 2290 Ft

 

A Szilágyi-saga nálam is a Kő hull apadó kútban című regénnyel kezdődött, de a regény okozta pozitív sokknál jóval inkább megdöbbentett az a tény, hogy egyes ismerőseim azzal merészeltek előhozakodni: a Hollóidő túltesz az előbb említett remekművön. Hát igen, sok mindent kellett átértékelnem már azután is, hogy megismerkedtem Szendy Ilka és Gönczi Dénes történetével, de itt és most, a Hollóidő (eltelte) után igazat kell adnom a literátori kontaktoknak is. A 2001-ben megjelent regény, amivel annak idején a szerző a megosztott Magyar Irodalmi Díjat is átvehette volna, ha nem utasítja vissza, az eddigi legjobb történelmi regény, amit valaha olvastam, nyelvezete pedig minden fonémájával és ékezetével erőteljesen kötődik ahhoz a hagyományhoz, melynek legújabbkori megújítójaként Esterházyt szokás megjelölni. A Hollóidő biztosan van olyan jó, mint a Kő hull apadó kútba, Szilágyi pedig van annyira jó szerző, mint EP – ezt a két regény elolvasása után bátran kijelenthetem.

Szar lehetett a XVI. században magyarnak lenni – vonhatja le a velős következtetést, aki kicsit is ismeri az akkori viszonyokat, vagy nem aludt be a gimis töriórákon. Az összeszabdalt ország „török” territóriumán található Revek, Szilágyi fiktív falvacskája, ahol a regény első része játszódik. A revekiek többször megtapasztalhatták már a siralmas helyzetet, hiszen a bég vojvodája (aki csak a ’szaretető’ epitetonjával vonult be a helyi köztudatba egy anekdota nyomán) úgy jár be sarcolgatni a faluba, mint Shinpei Takagi Kuroszava Hét szamurájában. A bili akkor borul csak ki igazán, amikor a szaretető néhány falusival együtt a helyi prédikátort, a vén nőfaló Terebi Lukácsot is elrabolja. A lakosok összeadják a helyiekre kirótt váltságdíjat, de Terebit nem tudják megváltani. Azt is mondhatnánk, itt kezdődik a sztori. A régről ismert Mindentudó Narrátor szemszögéből elmesélt történet központi figurája, Téntás, a prédikátor apródja megpróbálkozik a lehetetlennel: a szabadítással. A többnyire női szereplőkkel telezsúfolt első rész (köszönhetően a prédikátor házi háremének) fő témáját ez teszi ki, de a körítés is remek: minden idők legszebb szerelmi jelenete a 161. oldalon olvasható.

A nagy leleménykedést követő második részben aztán megváltozik minden: visszatér, illetve az előzőeknél sokkal erőteljesebb lesz a Kő hullból megismert, gondolatfolyamra hajazó szövegáradat a főszövegbe beékelt jelölt dialógusokkal, az élőbeszédszerűséggel, illetve a jelentettek és a jelentők olyasféle elcsúsztatásával, ami sokszor nemcsak a regény szereplőinek okoz dilemmát, hanem – pozitív értelemben – nekünk, olvasóknak is. Revek fiatal suhancai a titokzatos Fortuna Illés segedelmével útra kelnek, majd résztvevőivé válnak a törökök elleni harcnak. Eleinte furcsán hatott a váltás, hiszen a meglehetősen lassú, párbeszédekkel telezsúfolt, falusi zsánerekkel telepakolt első rész után ez a második (kinézetre is) olyannak bizonyult, mint egy feltörendő tömb, ami viszont pörgő narrációjú, és inkább egy kalandregényre, vagy valami sokkal „lazább” műfajú szövegre hasonlít. A narrátor itt a katonákká serdülő fiúcsapat egyik tagja, az egyik reveki tőzsérfiú, aki önmagát háttérbe tolva meséli a történetet. Itt is megvan a népi és az archaikus összeelegyítéséből származó prózanyelv, de kicsit katonás rendben (alkalmazkodva a szüzséhez), és köbgyök alá vont humorral. Nekem ezért tetszett jobban az első rész.

Azt lehetne gondolni, hogy ez a két rész idővel összeforr, helyükre kerülnek a mozaikdarabkák, stb. Nem. Meggyőződésem, hogy ezt a regényt ez a két – ha nem is egymásnak ellentmondó, de különböző – „paratextus” próbálja mindvégig kérdésessé tenni, lebegtetni „valóság” és „történelem”, illetve „valóság” és „álom” határmezsgyéin. Egy valódi remekmű, ahol az sem zavaró, hogy a mérleg nyelve átbillen. Bepillanthatunk a történelem kulisszái mögé is, de egy nagy adag misztikummal is szembesülhetünk. Apró örömök a Száz év magányból csent, igazi hungarikummá varázsolt regénykezdet, az álomleírások, és a ’betűbogár’ vagy ’póklábcirkalom’ kaliberű neologizmusok láttán, nevetések a vaskos falusi humor hallatán-olvastán (hiszen mulatságos is, amint a rövid éjszakát egy „fecskebaszáshoz” hasonlítják), és végig az az érzés, hogy egy évszázadok múlva is remekműként számon tartott szöveget olvashatunk. Minimum ennyit várhatunk attól a regénytől, ami a Harmonia Cælestis mellett felvezette a XXI. század magyar irodalmát.