A-
Lévai Balázs: Bestseller 2 - A világ nyitott könyv, Európa, Bp., 2008., 490 oldal, 3500 Huf.
Az egyetemen előbb tudtam felmondani Foucault és Barthes alapszövegeit a szerzőség kérdéséről, mint egy hatsoros életrajzot. Sőt azt hiszem, a középiskola végén is vertem az asztalt, amikor a biografikus ént ráolvastatták velünk egy versre vagy novellára. A mai napig hiszek egyébként ebben, mint valami vallásban, hogy a szerző és szöveg viszonya nem egy kisajátító tulajdonviszony, igenis olvasóként ugyanolyan tulajdonos vagyok, mint a szerző. Meg a villamoson szemben ülő, aki biztos máshogy értelmez.
Ebbe a világképbe nem fér bele, sőt: tök érdektelen, ki a szerző, milyen életét él, hogy egyáltalán él-e, hal-e. De ha valaki szeret olvasni, akkor csak csak elkezdi érdekelni, ki a szerző, mit gondol a hétköznapokban, milyen az arca, férfi vagy nő, fekete vagy fehér, díszmajom vagy álértelmiségi. De ha elkezdünk figyelni, láthatjuk, egyes íról élete legalább olyan izgalmas, mint a regényeik. John Le Carré elmeséli, miért veszett össze Graham Greene-vel, Eco elárulja, hogy valójában felpiszkált önérzete miatt írta meg A rózsa nevét, Ken Follett végletesen profi és macsó, Margaret Atwood egyidős a kanadai irodalommal (ez a legjobb kérdés szerintem), Rushdie mesél a fatváról, BEE pedig az erőszakról és a hamburgerről. Olvasni kell ezt a könyvet, és mindig elővenni az adott szerzőt, hogy az arc és a mondatok mellé társítsunk regényt is.
Lévai Balázs már két évadot húzott le a Bestsellerrel, az MTV színvonalas műsorával, ami a kultúrát (annak is egy reprezentatív szeletét) egy élő, színes szövetnek mutatja.
Itt a lista:
V.S. Naipaul, Umberto Eco, John le Carré, Philip Roth, Bret Easton Ellis, Paweł Huelle, Ken Follett, Roland Schimmelpfennig, Salman Rushdie, Margaret Atwood, Michael Ondaatje, Kazuo Ishiguro, Roddy Doyle
Soha nem voltam egy interjúolvasó: általában megnézem, milyenek a kérdések, ha elég izgalmasak, végigolvasom a válaszokat is. Lévainál is ezt tettem: szerencsére nem ugyanazokat a kérdésköröket feszegeti, nem megy le kutyába és nem akar irodalomelméletet magyarázni. Tisztességes, érdeklődő interjúkat készít, nem szemétkedik, alapvető tisztelet jellemzi, amelyekből megrajzolható az adott író arcéle, szakálla, tokája. Meg persze Lévaié is, aki minden interjú után rövid naplószerű bejegyzésben emlékezik meg az utazásról és találkozóról. Ez utóbbit az első kötet után többen vitatták, de én szerettem, most is szeretem, mert sokszor több infót hordoz, mint egy interjú.
Az interjúkötetekben a személyesség általában nem így jelentkezik, de itt még jó is. Mert minden szerzőhöz két oldalról közelít: az interjúkban egy profin felkészült újságíróként, a naplókban meg egy igazi rajongóként, aki igyekszik megfogni valahogy a borító címlapján szereplő nevet és a hátsó borító arcát. Fura, hogy egy irodalmi kánont a rajongás és érdeklődés felől is fel lehet építeni, mert ezek a világirodalmi kánon topszerzői, nem kétség, még ha mi ebből nem is érzékelünk sokat. Az interjúk kérdéssorát nem érdemes vitatni: egy interjú sokkal inkább a kérdezőről szól, mint az interjúalanyról, mert előbbin múlik az esetek jeentős részében, és utólag nincs értelme beleszólni, hogy talán ebbe felesleges volt belemenni, vagy itt mást kellett volna kérdezni.
Lévai a széles közönségnek szánja az interjúkötetét, pedig érdeklődő tekintetével belepiszkál a hazai irodalomtanításba, könyvkiadásba és kánonba is.
1, irodalomtanítás: ezekről a szerzőkről nemcsak középiskolában nem esik szó, hanem az egyetemen se (kivétel talán angol szak). Mert 30 évvel le vagyunk maradva.
2, könyvkiadás: a felkeresett szerzőket többé-kevésbé ismerni itthon, de sokuktól alig olvashatni valamit, pedig mindegyikük megérdemelne egy rendes kiadót. Ápold és gondozd szerződet.
3, kánon: John le Carré a zseniális krimiíró bizonyítja, mennyire nehéz dolog a műfaji határral foglalkozni, ahogy Ken Follett bizonyítja a tudatos sikerkönyv-gyártás is milyen nehéz ügy (egy évig írt egy KGB-s sztorit, amikor rájött, hogy az olvasónak unalmas). Szóval itt ülök a meginterjúvolt szerzők felett, és csak azt látom, hogy foszlik fel az elválasztás a populáris és a szépirodalom között. Mert létező kategóriák ezek, elég csak benézni egy könyvesboltba, vagy megnézni mondjuk egy krimit körülölelő diskurzust. Lévainak egy nagy bűne van: nem tette be Esterházyt és Nádast. Az előszóban leírja, miért, de nekem ez egyáltalán nem elég. A magyar szerzőket még mindig külön kell kezelni? Nem vagyunk a világirodalom része?
Lévaiban szeretem ezt a kultúrmissziós attitűdöt: a Nagy Könyv, a Dob+Basszus és a Bestseller is elmossa a magasirodalom és a popkultúrával szembeni előítéleteket, miközben szórakoztatón megismertet témájával. De ha ez egy tévéműsor, akkor miért nem lehet dvdn is kapni, esetleg a könyvhöz mellékletben miért nem jár cd? Persze az MTV archívumából minden elérhető, de ez nem megoldás. A másik problémám a képek: vannak újságírók, akik szeretik lefotóztatni magukat a szerzővel, és vannak, akik nem. Egy ilyen minőségi terméknél igenis áldozni kell a fotósra, mert helyes ez a Návai Anikós-s fotózkodás, csak az interjúalany nem látszik rendesen.
Irigylem Lévait. Azt csinálja, amit szeret. Azt csinálja, amit én is szeretnék. Mert az irodalom nem egy unalmas izé, amit kerülgetni kell, hanem igenis izgalmas közeg, jöjjön a harmadik kötet EP-vel és NP-vel.
Kapcsolódó anyag
Nézd meg a litreraTV interjúját Lévai Balázzsal:
