A tévésorozat nem az új regény, de kéz a kézben jár vele

.:Benedek:. | 2017. augusztus 03. |

Amikor 15-20 éve beköszöntött az a máig tartó korszak, amit a modern kori televíziózás “aranykorának” neveztek, akkor az volt a mondás, hogy a tévé az új regény. Az 1999-ben indult a Maffiózók, a 2001-ben bemutatott Sírhant művek, vagy a 2002-ben indult Drót tényleg olyan sorozatok voltak, amilyeneket korábban nem látott a világ: simán megütötték a legjobb mozifilmek szintjét, szerkezetükben vagy társadalomábrázolásukban pedig nem volt nehéz a görög drámák, Dickens vagy az amerikai nagyregények hagyományainak továbbélését látni.

Az azóta eltelt években aztán kiderült, hogy a tévésorozatok nem falták föl az irodalmat, sőt, a kettő között nagyobb lett a szimbiózis, mint valaha. Ma a világ legismertebb sorozata a George R.R. Martin regényfolyamából készült Trónok harca; regényadaptáció az idei év leginkább várt tévés produkciói közül az Amerikai istenek, A Szolgálólány meséje és a Hatalmas kis hazugságok is; és előfordul, hogy egy könyvnek még megjelenése előtt megveszik a televíziós feldolgozásának jogait.

A KLASSZIKUS DRÁMÁTÓL A NAGY CSALÁDREGÉNYIG

Ennyire szoros ugyan nem volt még a tévé és az irodalom között a kapcsolat, de sosem álltak távol egymástól. A televíziózás más területein is irányadó BBC például szinte egész történelme során merített az irodalomból, a gyártásában tucatnyi sorozat vagy tévéfilm készült Shakespeare, Dickens, Jane Austen, Lewis Carroll, Agatha Christie, Evelyn Waugh vagy Arthur Conan Doyle történeteiből. George Orwell 1984-éből már 1954-ben sorozatot csináltak, és John Le Carré történeteiből sem tavaly készült először tévés változat (The ​Night Manager – Éjszakai szolgálat). A BBC hű maradt a hagyományokhoz: Sherlock Holmes aktuális feldolgozását világszerte követik, itt csináltak nemrég sorozatot az utóbbi idők egyik legjobb fantasyjából, a Hollókirályból; tavaly mutatták be a Háború és béke adaptációját; és itt fut Jon Hamm és Daniel Radcliffe szereplésével a Bulgakov Egy fiatal orvos feljegyzései című ciklusából készült feldolgozás is.

Könyves magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A regényeken alapuló tévésorozatok általános létjogosultságát végül az 1968-ban bemutatott, világszerte sikeres Forsyte Saga hozta el, a John Galsworthy viktoriánus korabeli Angliában játszódó regényeire épülő sorozat. Ezt követően gondolták úgy Hollywoodban, hogy van igény a szappanoperák mellett komolyabb minőségre is. Ezen a hullámon született aztán sorozat A királynő törvényszéke című Leon Uris-regényből, vagy Alex Haley Gyökerek című történetéből, amiből 1977 után 2016-ban is sorozatot csináltak. Ebben a korszakban került képernyőre a James Clavell regényéből készült Shogun és a Tövismadarak is, ami amerikai tévésorozat volt, de eredetileg ausztrál regény, Colleen McCullough tollából. (Az ilyen teleregények paródiájaként született a Spoils of Babylon és folytatása, a Spoils Before Dying, Will Ferrell és A-listás barátainak “sorozata”.)

TRÓNON INNEN ÉS TRÓNON TÚL

Ekkor még nem tartottunk a mai állapotoknál, mert ahhoz még kellett, hogy megjelenjenek és elterjedjenek a kábelszolgáltatók és -csatornák, és az ezeken futó saját gyártású sorozatok. A klasszikus példának számító HBO eleinte sportmeccseket közvetített, korábban bemutatott mozifilmeket sugárzott, de aztán egyre inkább előtérbe kerültek a saját produkciók. A nyolcvanas évek közepén még nem ők gyártották, csak náluk mutatták be Ray Bradbury színházát, de a kilencvenes évek végén már házon belül készült az Oz című börtöndráma, a Maffiózók című New Jersey-i gengsztersorozat, és később a temetkezési vállalkozó családról szóló Sírhant művek és a baltimore-i drogkereskedelmet bemutató Drót.

Ezek mellett a csatorna korabeli nagy dobása volt még a Szex és New York is, ami nemcsak azért lóg ki a sorból, mert hangsúlyosan női főszereplői vannak, hanem azért is, mert ez volt az egyetlen, ami eredetileg regény volt - pontosabban Candace Bushnell esszégyűjteménye, amiket eredetileg a New York Observerbe írt a kilencvenes évek közepén. Ahogy a komoly drámák is megváltoztatták a sorozatokat, úgy a Szex és New York is, amiben végre nem úgy beszéltek a nők, ahogy a férfiak elképzelik, hanem úgy, ahogy a nők beszélnek.

Az HBO kínálatában azóta is felfedezhetők irodalmi adaptációk, illetve dehogy felfedezhetők, hiszen a Trónok harca inkább zászlóshajó, mint bármi más. A sorozat 2011 óta fut brutális sikerrel, idén nyáron már a hetedik évad érkezik. Ezt követi jövőre az utolsó, nyolcadik évad, de ez nem jelenti majd a történet végét: már most öt trónos utódsorozatról szólnak a hírek, és hát abból a nyolc évadból bármikor lehet tíz is.

A sorozat készítői, David Benioff és D.B. Weiss többször elmondták, hogy az HBO-nál nem is lehetne jobb helyen az alkotásuk. Filmként eleve nem tudták elképzelni a monumentális regényeket, országos tévében pedig kizárt, hogy megfelelően ábrázolni tudták volna szükséges mennyiségű szexet és erőszakot.

Mit várhatunk a Trónok harca 7. évadától?

A Trónok Harca hetedik évada július 17-én hétfőn hajnalban tér vissza az HBO-ra. Az utolsó előtti évadban összesen hét epizódot kapunk, amiből az utolsó 82 perces lesz. Összeszedtük a legfőbb konteókat, mire számíthatunk az évadban, amikor az összes főszereplő végre egy kontinensre ér. Ha ezeknél is...

Az első két évben még egészen pontosan követték A tűz és jég dala-ciklust, de utána inkább egészként tekintettek a regényfolyamra, és nem különálló részekként kezelték a könyveket, hanem szabadon használták fel a különböző karaktereket és cselekményszálakat, a hatodik évadra pedig már le is előzték a regényeket. Rendre adódik is némi felháborodás, hiszen előfordul, hogy a sorozatban elárulják a regények folytatásának addig ismeretlen részleteit, de ilyenkor jön George R.R. Martin és bemondja, hogy akkor majd máshogy alakítja a történetet.

Na de nem csak Trónok harca a világ, van az HBO-n más sikeres irodalmi feldolgozás is, mint amilyen a vámpíros True Blood volt, ami Charlaine Harris regényein alapult; de a többek között Reese Witherspoon és Nicole Kidman főszereplésével idén bemutatott Hatalmas kis hazugságok is feldolgozás, a tengerparti gazdag anyák közé a sötétség morzsáit szóró történetet eredetileg 2014-ben írta meg regényként az ausztrál Liane Moriarty. Itt már látszik, hogy egy regény megjelenésétől számítva 2-3 éven belül már készülhet tévéváltozat, de akár sokkal rövidebb időn belül is: a trauma természetét elképesztő módon feldolgozó Leftovers - A hátrahagyottak alapját jelentő regény tévéfelhasználásra vonatkozó jogait már a megjelenése előtt eladta a csatornának Tom Perrotta szerző, aki később a sorozat fejlesztésében is részt vett, és részt vesz, a Lost társkészítője, Damien Lindelof mellett.

Az HBO ezek mellett kitartóan próbálkozik Jonathan Franzen regényeinek adaptálásával is. A Javításokba egyszer már beletört a bicska, de a legfrissebb hírek szerint úgy tűnik, hogy biztosan sínen van egy másik Franzen-munka, a Tisztaság sorozatváltozatának az előkészítése. (Valamint újdonság az is, hogy feldolgozzák Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényét is, igaz, nem sorozatként, hanem filmként.)

A csatorna majdnem rátenyerelt az Amerikai istenekre is, de Neil Gaiman szupersikeres és szuperjó könyvének sorozatváltozata végül a Starz gondozásában valósult meg, és lett az idei év felfokozott érdeklődéssel várt darabja (és a Starz saját felülete mellett az Amazonon is streamelhető). Kockázatos vállalkozás, hiszen Gaiman könyvében a régi és az új istenek története nagyon látványosan, összetetten, és sok információval dúsítva alakul, úgy, hogy minden józan elgondolás szerint lehetetlen megfilmesíteni.

LAPOZÁS HELYETT STREAMELÉS

A tévések viszont nem ijedős formák, bátran nyúlnak ilyesmihez, máris itt van például 2017 másik nagy sorozatos szenzációja, Margaret Atwood 1985-ös regényének adaptációja, A Szolgálólány meséje. De az Amazonon már 2015-től streamelhetjük az Ember a fellegvárbant, Philip K. Dick alternatív történelmi regényének sorozatos változatát, 2016-ban pedig sorozat lett Dirk Gentley holisztikus nyomozóirodájából, azaz Douglas Adams 1987-es regényéből is.

A Hulu streamszolgáltató gyártásában megvalósult A Szolgálólány meséjén keresztül jól látszik, hogy egy sorozat mit tud hozzátenni a regényhez. Az alapmű gyakorlatilag egy hosszú belső monológ, amiből kapunk a sorozatban is (a csodálatos Elisabeth Moss előadásában), de itt már azt is látjuk, hogy mit csinál a többi karakter, amikor a főszereplő nincs jelen. Továbbá a mai korhoz igazított jelenetek, külső kulisszák annyival hatásosabbá teszik az eredeti szöveget, amennyivel erőszakosabb lett a világ a regény megírása óta eltelt 30 év alatt.

A Szolgálólány meséjében Atwood a valóságot írta meg

A megváltozott médiafogyasztási szokásoknak, a nosztalgiára való hajlamnak, és a mindenkori politika kultúrára gyakorolt szerepének köszönhetően mostanában rengeteg szó esik arról, mennyire fontos/félreérthető/vallásgyalázó/férfigyűlölő könyv A Szolgálólány meséje, de arról, hogy Margaret Atwood harminc éve megjelent, sokadik virágkorát élő klasszikusa mennyire jó regény, már alig valami.

Azt már soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha nem Donald Trump az elnök, amikor műsorra tűzik A Szolgálólány meséjét, így viszont annyira felkapott lett a történet, hogy a nők jogait csorbító, abortuszellenes elnök döntései ellen tiltakozva a tüntetéseken megjelentek a regényből megismert piros köpenyben és fehér fejfedőben protestálók. A másik oldalról pedig egyenesen a Trump-ellenes propaganda termékeként tekintenek az egész jelenségre, mármint a Trump megválasztása előtt már gyártásban álló sorozatra és az évtizedekkel korábban írt könyvre is.

Persze, A Szolgálólány meséjétől eleve nem állnak messze a konfliktusok, a körülötte zajló viták alig csitultak a megjelenése óta. Valakiben valahol mindig kiveri a biztosítékot egy olyan világ ábrázolása, amiben kegyetlen diktatúra és háború uralkodik, a kevés meddő nő pedig csak arra jó, hogy gyereket szüljön az elnyomó férfiosztály tagjainak. Pedig Atwood rengetegszer elmondta, hogy nem ábrázolt semmi olyasmit, amit korábban ne tett volna meg az emberiség.

A regény tehát vitathatatlanul érvényes maradt a megjelenése óta, a sorozat pedig felnő mellé és újabb mélységeket ad neki. Mondjuk ez tényleg egy jó feldolgozás, mondhatni mestermunka, de nem mindig passzol ennyire a színészi teljesítmény, a látványvilág és a történetvezetés. Ha engem kérdeznek, akkor az Amerikai isteneket követem, de hiába tökéletes választás például Szerda úr szerepére Ian McShane, a sorozat soha nem lesz annyira jó, mint a könyv; a Dirk Gentleyben jót szórakozom Elijah Woodékkal; az Ember a fellegvárbanról pedig mindig az jut az eszembe, hogy a sorozaton felbuzdulva magamhoz vettem a könyvet egy berlini útra, de már a repülőgépen rájöttem, hogy a horogkeresztes borító nem volt a legjobb választás.

Ahogy a kábelcsatornák minőséggel és bátorsággal indultak az országos tévék ellen, úgy a streamszolgáltatók is bevállalós tartalommal vetik meg lábukat a piacon. Ebben pedig benne vannak az irodalmi feldolgozások is, és ez sem idén kezdődött. A Netflixen már az indulásnál sem volt ritka az adaptált tartalom, mint például a női börtönben játszódó Orange Is the New Black, ami a csúnya drogügyletekbe keveredő Piper Kerman azonos című önéletrajzi történetén alapult, illetve még több évadon keresztül még biztosan tart. Ha úgy vesszük, feldolgozás a Kártyavár is, bár az inkább a hasonló című brit sorozatból indult ki, ami viszont Margaret Thatcher egykori kabinetfőnöke, Michael Dobbs könyvére épült.

A Netflix annyira szereti az irodalmi ihletésű anyagokat, hogy már idén is bemutatott két vonatkozó darabot. Az egyik a Daniel Handler gyerekeknek szóló, Lemony Snicket álnéven írt könyvsorozatára, A balszerencse áradására (A Series of Unfortunate Events) épülő animációs sorozat, amiben három árva testvér egy gonosz rokon (Olaf gróf hangja nem más, mint Neal Patrick Harris) árnyékában keveredik lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandokba.

A másik Jay Asher Tizenhárom okom volt… című young adult könyvének a feldolgozása, amelynek fő témája a tinédzserkori öngyilkosság. A történet szerint az öngyilkosságot elkövető Hannah magnószalagokat hagy hátra az egyik osztálytársának, és ezeken elmondja a 13 okot, ami a haláláig vezetett. A könyvet, ahogy a sorozatot is siker, de ellentmondásos reakciók fogadták. Van, aki szerint nem megfelelően ábrázol egy ilyen kényes kérdést, mások szerint viszont pont, hogy segít feldolgozni olyan problémákat, mint a fiatalkori depresszió és az iskolai zaklatás, és inkább az öngyilkossághoz vezető út elkerüléséről szól.

Ugyancsak itt érkezik majd ősszel egy újabb Margaret Atwood-adaptáció, az Alias Grace. A magyarul egyelőre nem olvasható regény 1996-ban jelent meg és a 19. századi Kanadában játszódik. Főhőse egy ír bevándorló szolgálólány, akit azzal gyanúsítanak, hogy megölte a gazdáját. A sorozatváltozat egyik főszereplője a True Bloodban megismert Anna Paquin, rendezője pedig az Atwoodhoz hasonlóan kanadai Sarah Polley, akit a magyar tévénézők egy sorozatban, a történetesen szintén regényadaptáció Váratlan utazásban ismerhettek meg - ő volt a Váratlan utazás Sara Stanleyje.

Még hosszasan lehetne sorolni a hasonló produkciókat a tinédzserkönyvek feldolgozásától (Gossip Girl - A pletykafészek) az Elmore Leonard-adaptáláson keresztül (Justified - A törvény embere) a tavalyi év nagy sikerét jelentő, O.J. Simpson gyilkossági perét bemutató The People v O.J.Simpsonig vagy akár a Stephen King-féle sorozatokig. És akkor még meg sem említettük a képregényekből készült sorozatokat, amik olyan tempóban érkeznek, mintha nem lenne holnap. (Ha csak egyet kéne mondani, akkor legyen a Légió, azaz a skizofrén DC-karakter történetére épülő sorozat.)

A sok adaptáció azonban még így is csak töredéke az évente bemutatott sok száz sorozatnak. Az irodalomnak mindenesetre jót tesz, hogy egyre több könyvet dolgoznak fel sorozat formájában, mert egy rossz feldolgozás nem von le semmit az eredeti mű értékéből, egy jó feldolgozás viszont új jelentéseket, több tartalmat ad hozzá, és kihangsúlyozza a nagyszerűséget.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/3. számában jelent meg.