C+
Kornis Mihály: Egy csecsemő emlékiratai, Kalligram, Pozsony 2007, 263 oldal, 2900 Ft.
Ha szeretnénk látni modern irodalomelméletekkel foglalkozó ismerősünket tanácstalanul vakargatni a fejét, akkor nyomjuk kezébe ezt a kötetet. Ezután a könyv után ugyanis nehézkesen lehetne gondterhelt arckifejezéssel mormogni a textus szükségszerűen önálló életéről. Itt van, tessék a szöveg, melyet úgy átjár a szerző, mint házfalat a malter. Irányítja és életben tartja. Ez van, ide leteszlek, ott maradsz. Ezt írom, ez létezik.
Kornis legújabb, családtörténetként és képeskönyvként aposztrofált könyve, leginkább egy hosszú monológ, családi diavetítéssel összekötve. Azért leginkább, mert nehezen dönthető el, hogy a fentebb leírtakon túl micsoda is voltaképpen. Ráadásul a járulékos szövegek mintha kínos odafigyeléssel kerülnék a regény terminust. Már a cím (Egy csecsemő emlékiratai) és az alcím is (Képeskönyv). A fülszöveg e mondata pedig a forró kása kerülgetésének mintadarabja lehetne: Ez a könyve egy többrészes családtörténet első kötete.
Nem mintha a regényen túl nem léteznének más prózai műfajok! A gond csak az, hogy ugyanilyen kétségek közt marad az olvasó (na jó: maradtam én) a szöveg végeztével is. Nem derül ki, hogy akkor most családregény, én-regény, anya-fiú regény, apa-fiú regény-e az olvasott könyv, hogy regény-e egyáltalán, s hogy mindennek mi a veleje a szerző ifjúkori (vélt és valós) érzékszervi tapasztalatainak, s családi emlékeinek összeírásán túl.
Kornis ugyanis úgy írt családtörténetet, hogy vett egy nagy levegőt, és ledarálta, hogy miket hallott, látott, érzett, gondolt ő gyermekként. A legeslegelső pillanattól kezdve, kornisi stílusban filozofálgatva. Ennek következtében a szöveg túlnyomó részében olyan érzelmesen merengő elbeszélői modorral találjuk magunkat szemközt, amitől a cinizmusra kicsit is hajlamos olvasó feszengeni kezd. És ezen sajnos nem javít az, ha belehallgatunk a mellékelt hangoskönyvbe, mert akkor a szerzői felolvasásból kiderül, hogy ezt így is kell érteni/olvasni. Ráadásul úgy tolonganak az emóciók a leírásokban, hogy attól telítődik az olvasó, mint egy tucat franciakrémestől. Annak ellenére érződik helyenként hiteltelennek, hogy sokszor remekül érzékeltet és ábrázol jeleneteket egy csecsemő nézőpontjából.
Ha sikerült legyűrnünk a szöveg középpontját, a szerzőt, akkor viszont valóban körvonalazódik egy családtörténet, melyet jól megragadott, hangulatosan megírt korrajz foglal keretbe. Az így összeálló valóságot a gyermeki nézőpont láttatja, zaklatottsága, zavarossága éppen ezért válik a szövegvalóság, a szövegalkotási mód alapjává, egocentrizmusa így nyer létjogosultságot. Összességében így leginkább talán szerző-regénynek nevezném Kornis új könyvét, melyet írója megkerülhetetlenül átfon és irányít az elejétől a végéig. Az olvasót is beleértve.
