B-
Senko Karuza: SzigetlakókLibri Könyvkiadó, 250 oldal, 2012, 2542 Huf
Úgy tűnik, a dalmát Senko Karuza számára az írás inkább eszköz, mint cél. Történetei nem l'art pour l'art víziók, hanem egy nemes ügy szolgálatába állított követek. Az 1957-ben Splitben született író ugyanis arra tette fel az életét, hogy otthonát, Vis szigetét és a szigeti létet általában ne falja fel a globalizáció és a pénzközpontúság. Ennek a törekvésnek formát adva alapított meg egy kutatóközpontot, mely a kis szigeteken való túlélés alternatív módszereinek kutatásával foglalkozik, és írta meg Vis képzelt és valós lakóiról szóló novelláskötetét.
Keserédes lett ez a kötet: a felszínen humor, irónia, a mélyben azonban súlyos, legtöbbször feloldhatatlan veszteségérzet. A könnyed hang, a varázslatos táj szinte paradicsomi állapotot tükröz. De csak szinte. Hiszen a narrátor minden egyes novellában egy tollvonással tönkreteszi az idillt. A bennfentes magabiztosságával és tudásával kíméletlenül rámutat, hogy a Paradicsom már az enyészeté. Nem más mint illúzió. Délibáb. A kötet első pár novelláját olvasva még mélyen átérezzük ezt a veszteséget, az egykor tündöklő világ hanyatlását. (Amiért a narrátor az idegeneket, a gazdag turistákat teszi felelőssé.) Ám hamar bekövetkezik a csömör: kicsit mintha egy kaptafára készülnének az elbeszélések, kicsit mintha sok lenne a prédikáció. Aztán, talán a Szellem a fazékban novellánál járva, mikor már éppen úgy döntenénk, letesszük a kötetet, hirtelen megtalálja hangját az elbeszélő: a bölcselkedés bölcseletté, a prédikáció filozófiába mélyül. Amit feloldódik a mindent elmondani akarás görcsös igyekezete, és átadja helyét egy könnyedebb, anekdotázó hangvételnek, minden a helyére kerül. Az életképek puszta megragadása didaktikus magyarázat nélkül természetesen, erőfeszítés nélkül adja át a lényeget: hogy egy-egy mozdulat, szokás mélyén mennyi történelem, érzelem, emberség van (Magas ablak, Csacsi, Együttélés). Ezek a gesztusok, átmenetileg ugyan, de még a narrátor borúlátását is képesek ellensúlyozni. De csak annyira, hogy végképp ne tudja eldönteni, mi a helyes, mindent hátrahagyva elmenekülni, vagy utolsó mohikánként ragaszkodni a múlt értékeihez.
A menni vagy maradni problematikája minden novellát átsző. Hol főszál, hol mellékfonál, de a lényeg mindig ugyanaz: többek vagy kevesebbek vagyunk azáltal, ha otthon maradunk? Bátorság ez, vagy inkább gyávaság? Jól átérezhető a beszélő frusztrációja: minden a szülőföldhöz köti, közben mégis állandó hiányérzettel küzd. Nem tud a szigete nélkül élni, de úgy is érzi, elvesztegeti ott az életét. A sziget elhagyására mint visszafordíthatatlan cselekedetre gondol. Távolba szakadt barátai ritka hazalátogatása számára azt bizonyítja, hogy ha egyszer valaki elmegy, már nem tud visszatérni. A szigeten belüli és kívüli élet rövid időn belül áthidalhatatlan szakadékot mélyít. (Fúrókagylók, Amerika, Elvándorlás )
Szigetlakók vs. szigeten kívüliek. Amint felismerjük az emberiség ilyetén kettéosztását, s újra tudatosítjuk magunkban a kötet címét, a narráció egy nem gyakori módja, a többes szám első személyű elbeszélés is értelmet nyer. Rájövünk, a többes itt a szigetlakó archetípusát ragadja meg. Azt érzékelteti, hogy ezeket a novellákat Vis bármelyik lakója írhatta volna. A narrátor így megszűnik konkrét személynek lenni, az egész közösség hangjává absztrahálódik, ő lesz az everyman, aki a dekadens hanyatlás közepette még hírt ad egy tűnőfélben lévő világról, egy természetközeli létről, ahol az asztalra a hal még a tengerből, a poharakba a bor a szőlőtőkéről kerül. S teszi mindezt olyan mesélőkedvvel és öniróniával, hogy megbocsátjuk neki az egyenetlenségeket, a sokszor ismételt tanulságokat, úgy, mint ahogy megbocsátjuk nagyapánknak is, ha többször ugyanazt a történetet meséli el.
Szerző: agnes.s.
