A+
(Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása (fordította Széky János), Magvető, Budapest, 2007, 198 oldal, 2490 Ft)
Sokak szerint a posztmodern az, amiben éppen élünk – egy kor, mely mindent összemos, és felszámolja a határokat. A média non-stop agymosással fertőz, a szegény ember pedig garasokért jut hozzá a néhány évvel ezelőtt még méregdrága árucikkekhez. A művészet immár nem feltétlenül egy kitüntetett réteg szórakozása, nem l’art pour l’art. Performerek saját pöcsüket szögezik a falhoz, és mások váladékában henteregve használják testüket pemzliként. Az ex-miniszterelnöktől kezdve a lottómilliomosig mindenki regényt ír, és az egyre csak gyorsuló autó valami abszolút ismeretlen tájékra fuvarozza az embert – sofőr nélkül, navigálórendszerrel. Elég csak egy gombot megnyomni, hogy utazzunk, telefonáljunk, egyáltalán kapcsolatot létesítsünk. Ma már úgy tűnik, az autó kerekei kipörögtek. A posztmodernnek lőttek. Az, ami miatt Umberto Ecotól a latin-amerikai ’boom’ híres íróin át Italo Calvinóig vagy éppen Pynchonig ezen szerzőket híressé tette, már csak múladék. A 49-es tétel kiáltása is egy relikvia.
Főleg, hogy az összes Pynchon-könyvön található szerzői fotó is az. Az idén hetvenéves amerikai remete már évtizedek óta nem jelentkezett a nyilvánosság előtt, miközben sorra írja regényeit. A 49-es tétel éppenséggel már 1966-ban kinn volt a könyvespolcokon, nyolc évvel azután, hogy a kortárs John Barth megírja Az út végén című regényét, az amerikai posztmodern irodalom kanonikus „nagyregényét”.
Pynchon regényében a főszereplő, Oedipa Maas egy hagyatéki tárgyalás zűrzavaros körülményei folytán csöppen bele egy világméretű összeesküvésbe. Legalábbis ő annak látja. Minden azzal a fura logóval indul, ami az újabb kiadás borítóján is megtalálható: a hangtompítós postakürttel, amivel Oedipa úton-útfélen találkozik. Fura emberekbe botlik, akik mindegyike közelebb viszi őt ahhoz a felismeréshez, hogy az emberiség nem csak teológiai-metaforikus értelemben funkcionál jól működő szerkezetként, hanem úgy általában is. Szépen lassan kirajzolódik az összefüggések láncolata, Oedipa pedig kétségbeesetten rohan pszichológusához. Nem tudja mire vélni, hogy egy Erzsébet-kori bosszúdráma többszörösen megerősített kapcsolatban áll egy rejtélyes postatársaság üzletpolitikájával, és a termodinamika második tételével. Ennél azonban sokkal jobban nyomasztja az, hogy tökegyedül marad, miközben nem csak saját érdekében kell választ találnia jó néhány kérdésre.
Megjelenésének idején a regény úgy kólinthatta fejbe a kritikusokat, mint annak idején egy dada-szöveg, vagy Picasso kubizmusa. Lényeg a lényeg, A 49-es tétel kiáltása ma is újszerűnek hat. A tökéletesen kidolgozott rendszerbe (?) nem csúszik hiba, megbolondít minket is az a spirálszerű alakzat, amire maga a szöveg is oly gyakran reflektál. Pynchon emellett kellően bizarr, ironikus, és humoros ahhoz, hogy regénye olvasásákor ne csak az innen-onnan összehordott „tanok” felbukkanásán lepődjünk meg. Arcátlanul szexista és pofátlanul merész. Műve relikvia, de abban az értelemben, ahogy egy belvárosi antikvárius készlete az. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a XX. század megbomlott és paranoid elméjének természetrajzához, nincs is egyszerűbb út, mint hogy elolvassuk a remete hitvallását. Zseniális regény, amit nem csak azért fogunk olvasni, mert kell, hanem mert muszáj!
